1. fejezet

Első fejezet – Elveszett

Fordította: Shyra

A fejem zúgott, és biztos voltam benne, hogy az egész szoba forog. Oké, nem forgott, csak ringatózott. A bőséges mennyiségű alkohol ellenére, amit tegnap este benyeltem, a ringatózó szoba normális volt, mióta a hajón éltem. Ez azonban nem mentett fel a pokoli másnaposság alól.

Megfordultam, és hagytam, hogy a halántékomat hasogató fájdalom véget érjen, mielőtt rákényszerítettem a testemet, hogy engedelmeskedjen a kívánságomnak, és felkeljek az ágyamról. Elindultam a kocka méretű fürdőszobába, hogy megszabaduljak a szervezetemben maradt vodkától, és lemossam az éjszakai koszt az arcomról. Ha az utasok ezen a hajón reggel láthatnák a kapitányukat, valószínűleg a lehető leggyorsabban leszállnának a fedélzetről. Talán még arra is hajlandóak lennének, hogy béreljenek egy kenut, hogy inkább a Karib-tengeren evezzenek.

Nem, mintha délutánra lényegesen jobban néznék ki.

Belenéztem a tükörbe, ami általában hiba volt. Ezúttal sem volt kivétel. Néhány napja nem borotválkoztam, és úgy néztem ki, ahogyan éreztem magam – mogorván és másnaposan. A halványkék íriszeket, amelyek visszanéztek rám, pirosság vette körül, és homályosak voltak a valódi kialvatlanságtól. Az arcom még mindig viselte a múlt heti San Juan-i kocsmai verekedés nyomait.

Miután gyorsan megmostam a fogaimat, viszonylag tiszta rövidnadrágot és egy gyűrött pólót vettem fel, ami a komód tetején hevert. A derekam köré csatoltam az övemet, és elindultam kifelé az előfedélzetre. Ebben az istentelen reggeli órában – hajnali hét óra körül, hajózási idő szerint –, reméltem, hogy nem futok bele senki másba.

Általában a legtöbb utas, aki a velem való hajózást választotta, nem volt korán kelő, és én szabadon járkálhattam, anélkül, hogy összefutottam volna velük. Úgy látszik, ezen az úton volt egy hajnalban kelő ember. Egy apró, sötét hajú, napbarnított lábú lány, maga alá húzott lábakkal, egy könyvvel az ölében ült a főárbóc közelében. Furcsa. Legalább eléggé hátul volt, és eléggé elmerült az irodalmában ahhoz, hogy ne vegyen észre engem.

Beléptem a kormányosfülkébe, és biccentettem az éjszakai kormányosnak.

– Szarul nézel ki – kuncogott John Paul. A hatvannégy éves és több mint kilencven kilós, izmos John Paullal nem vitatkoztam.

– Köszi – válaszoltam. John Paul volt az egyetlen barátom, ami nekem tökéletesen megfelelt. Rögtön a középiskola elvégzése után találkoztam vele egy lőtéren, több mint tíz évvel ezelőtt. Akkoriban szerettem meg kurvára a fegyvereket. Jól is bántam velük. Valószínűleg még mindig így volt, bár már jó ideje nem húztam meg a ravaszt. Túl egyszerű. Inkább az öklömet használtam, ha nagyon kellett. – Hogy megy a The Oblation[1]?

– Simán, mint mindig – mondta John Paul, kedvenc cowboykalapját kicsit hátrabillentve a fején. Végignézett rajtam, és ujjaival végigsimított az állán, amelyet vékony, sötét szőr borított. – Vannak túlélők?

– Nem ébredtem fel senki rusnyával – válaszoltam, és felkaptam a doboz cigit a kormány melletti kis asztalról. Kihúztam egy öngyújtót az övem egyik tokjából, közvetlenül a kedvenc bicskám mellett, és rágyújtottam.

– Az már legalább fél siker – mondta John Paul. Egy biccentéssel átadta nekem a kormányt. Hátradőltem a székben, egyik karomat lazán átvetettem a kormánykerék tetején, és a hajó orrán át a Karib-tenger lassan ringó hullámaira néztem. Hosszan beleszívtam, és oldalra fújtam ki a füstöt.

– Emlékszel arra a ribancra Puerto Ricóban? – kérdezte John Paul, mintha el tudnám őt felejteni. – Azt sem vetted észre, hogy a hajón volt, amikor elindultunk!

John Paul kuncogott, én pedig összerezzentem. Négy napot kellett vele töltenem, amíg vissza nem tudtam vinni. Ha csak egy turistát, vagy egy helyit szedtem volna fel, az egy dolog lett volna, de ő egy prostituált volt. Egy kibaszott vagyonba került nekem.

– Nem volt csúnya – motyogtam.

– De nem is volt dögös – mondta John Paul. Rendben, ezt el kellett ismernem. Legalább gondoskodtam róla, hogy megérje a pénzemet, miután rájöttem, hogy néhány napig vele maradok. Lehet, hogy nem volt a legdögösebb, de a csajnak olyan nyelve volt, amely nem állt le, és úgy szopta a faszt, mint... nos, mint egy profi.

Ami igaz is volt.

– Kopj le és aludj egy kicsit – mondtam neki. A gondolattól kicsit kényelmetlenül éreztem magam a rövidnadrágomban. Biztos nem volt semmi akcióm tegnap este a vodkás felesek után. John Paul nevetett, és elindult az ágyba reggelre.

John Paul volt nagyjából az egyetlen ember a világon – leszámítva azokat, akik ténylegesen kutakodtak utánam –, aki ismerte a hátteremet. Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne, a civakodásaink és veszekedéseink ellenére. Mindig jó móka volt. Megbízhattam benne, és jó volt, hogy volt valaki, akiben bízhattam. Szinte elviselhetővé tette az életet. Hozzáadva néhány nőt és egy üveg valami erőset, hirtelen minden jó volt a világon.

John Paul ötlete volt, hogy egyáltalán megvegyem a The Oblation-t, mert nagyon jól tudta, hogy nem fogok tiltakozni az ellen, hogy magammal vigyem. A hajó egy harminckét méter hosszú, hagyományos, gaff vitorlázatú, háromárbócos szkúner volt, és tizenkét utasnak és háromfős legénységnek tudott szállást biztosítani. Egynapos kirándulásokon egyszerre majdnem ötvenet tudtunk kihajóztatni, akik csak úgy lebzseltek a fedélzeten. Ez a pénz elég jó volt, de a nagy pénz abból jött össze, hogy néhány mocskosul gazdag, előkelő idiótát elvittünk a saját privát hajókirándulásukra.

Általában ez egy előkelő családi nyaralás volt, vagy valami menő lánybúcsú. Ezeken az utakon rengeteg akciót kaptam, az esetek felében a leendő menyasszonytól. A mostani kirándulás egy ötnapos hajóút volt, amely San Juanból indult, megállt a Brit Virgin-szigeteken sznorkelezni vagy bármi másra, majd Anguilla felé folytatta útját valami előkelő üdülőhelyre. Nem keveredtem bele semmilyen turista szarságba. Csak a hajót birtokoltam, napközben vitorláztam, az éjszakákat pedig ivással töltöttem, akár a hajón, akár azon kívül. Nekem mindegy volt.

Néha megdugtam az egyik utast, de az csak azért volt, mert elfáradt a kezem.

Nem voltam egy társasági ember, és az egyik dolog, amit igyekeztem elkerülni, hogy egyáltalán kapcsolatba kerüljek az utasokkal. Ha el tudtam kerülni, hogy egyáltalán lássam őket, az tökéletes utazást jelentett. Azon kívül, aki az árbóc alatt ült a könyvével, még senkit sem láttam közülük, pedig csak tegnap hagytuk el a kikötőt. A tényleges hajóvezetés nagy részét én csináltam, John Paul az idegenvezetői szarságot, Alejandro, John Paul hálótársa pedig a főzést és minden mást, amire szükség volt. Mindhárman tudtuk, hogyan kell vitorlázni, és mindannyian részt vettünk abban, hogy a hajó oda menjen, ahova kellett. Nem is lett volna szükségem utasra, de valahogy meg kellett élni tisztességesen.

Közel, harminc évem alatt nem sok tapasztalatom volt, ami a tisztességes megélhetést illeti.

Elnyomtam a cigarettát, és kortyoltam egy keveset a ,,különleges” kávéból, amit John Paul hagyott nekem a termoszban. Valószínűleg ennem kellett volna valamit, de a gyomrom még nem állt készen erre. Talán egy kicsit később. Rágyújtottam egy újabb cigire.

Néhány óra múlva az utasok kezdtek felébredni, és kijöttek az első fedélzetre, ahol nem tudtam nem észrevenni őket. Általában elég mogorván néztem ki ahhoz, hogy ne próbáljanak sok időt tölteni a velem való beszélgetéssel, de mindig akadt egy, aki megpróbált igazán beszélgetésbe elegyedni velem. Ma reggel egyszerűen nem volt kedvem hozzá, így amikor egy túlsúlyos, kopaszodó fickó odajött hozzám, és fecsegni kezdett, némán elmosolyodtam, és azt válaszoltam: ,,Yo no hablo Inglés”, mire ő békén hagyott.

Láncdohányoztam és nem törődtem az utasokkal délig, amikor is ettem egy kis valamit, amit Alejandro hozott fel a konyháról, és hagytam, hogy ő fogja a kormányt, hogy pisilhessek. A délután hátralévő része nagyjából ugyanígy telt. Körülbelül akkor, amikor az utasok vacsoráztak, megérkeztünk Cruz Baybe éjszakára. Az éjszaka hátralévő részét és a következő napot ott töltötték volna a sznorkelezéssel, vásárlással és bármi mással, amit a parton csináltak. Nekem ez jobb piát jelentett, mint ami a hajón volt, és egy jó kurvát.

Miután kikötöttünk, és John Paul átvette az éjszakai szolgálatot, elmentem a legközelebbi ivóhelyre, és rendeltem három feles és egy sört. Miután elfogytak a felesek, hátradőltem, és az üveges sört kortyolgatva figyeltem a körülöttem lévő embereket. Láttam a pufók fickót, aki korábban megpróbált beszélgetni velem, de éppen azzal volt elfoglalva, hogy a korán kelő, sötét hajú, hosszú lábú, könyvmoly lánnyal próbált beszélgetni. Nem láttam az arcát onnan, ahol ültem, de húsz évvel fiatalabb lehetett a fickónál. Hacsak nem volt komolyan betépve, és nem volt egy huszonöt centis farka, a lány messze nem az ő súlycsoportjában játszott.

A férfinak bizonyára nem volt, mert a nő felállt és elment, miután néhány percig hallgatta a férfi fecsegését. Ahogy kilépett az ajtón, egy fekete hajú szigetlakó lány lépett be, aki világos magassarkú cipőt viselt. Pont erre volt szükségem. Nem vesztegettem az időt, hanem odamentem hozzá, a fülébe súgtam egy számot, néztem, ahogy felcsillant a szeme, és elvittem a kabinomba.

Azon tűnődtem, vajon van-e egyáltalán tizennyolc éves, miközben fél éjszaka a farkamat lovagolta. Nem mintha ez itt számított volna – tizenhat évesnek elég volt, legálisan. Amerikai férfiként azonban volt valami kifogásom a tizennyolc év alatti lányok ellen. Egyszerűen nem tűnt helyesnek. Gondolom, azért, amit fizettem neki, beleegyezett, hogy annyi idős legyen, amennyit én szívesen megdugnék.

Nagyon szép mellei voltak, és sok időt töltöttem a mellbimbóinak szopogatásával. Megpróbált meggyőzni arról, hogy csak a nyalogatásuktól elélvez, de én tudtam, mi a különbség az igazi orgazmus és a hamis orgazmus között. Egyébként sem érte csináltam – csak szerettem szopogatni a melleket. Nem volt szükségem arra, hogy elélvezzen – neki pénz járt ezért, nem orgazmus. Neki kellett volna gondoskodnia arról, hogy elélvezzek, és nem okozott csalódást. Egyszer éreztem, hogy elélvez rajtam, így ő is megkapta a bónuszát.

Miután végeztem vele, átadtam neki a pénzt, és mondtam neki, hogy menjen haza egyedül. Elmosolyodott, átlapozta a bankjegyeket, és felajánlotta, hogy találkozzunk, amikor legközelebb a környéken járok. Igen, talán. Elég aranyos volt. Jobb volt, mint kiverni.

Egy kurva névjegykártyát hagyott a komódon, amikor elment. Ki gondolta volna, hogy van ilyen?

A következő napot ugyanabban a bárban töltöttem, és túlságosan be voltam baszva ahhoz, hogy bárkit is megdugjak. Tíz perccel azután, hogy el kellett volna indulnunk, visszabotorkáltam a hajóra, lekoptattam John Pault, lehánytam a hajó orrát, és végül a kabinom padlójára zuhantam. Láttam, hogy néhány utas engem bámul, mielőtt becsaptam és lezártam az ajtót.

Igen, a szoba ezúttal határozottan pörgött. Mi a faszért csináltam ezt? Már megint?

Mert így nem kell egész éjjel azokat az arcokat látni.

Ó, igen.

Kimentem a fürdőszobába és megint hánytam. Próbáltam egy mosogatórongyot megnedvesíteni, hogy lemoshassam az arcom, de úgy tűnt, nem tudok elég ideig talpon maradni, hogy elérjem a mosdókagylót. Visszamásztam a kabin főterébe, és sikerült az ágyam közelébe kerülnöm, ha nem is rá, de ténylegesen közel. Behunytam a szemem, és álomba akartam merülni.

* * * * *

Akkor ébredtem fel, amikor a kabinom mennyezetének ütköztem.

Igen, a plafonba.

Először azt hittem, hogy rémálmom van, mert semmi értelme nem volt annak, hogy ott vagyok, ahol. Különben is, a rémálmok elég gyakoriak voltak az életemben, de amikor meghallottam a szirénaszót, tudtam, hogy bármi is történik, tényleg történik. Átmásztam a plafonon, és felnyúltam a kabinom ajtajának kilincséhez. Amint sikerült kinyitnom, a víz elkezdett befelé zúdulni.

Megragadtam az övemet, és a derekam köré tekertem, gyorsan felcsatolva azt. Hallottam a szelet és az esőt, de nem volt erős. Annyira biztosan nem, hogy felboruljunk; ahhoz eléggé erős volt, hogy nehezebben lássuk, mi is történik valójában. Hátrafelé indultam, átgázolva a vízen, amely látszólag minden oldalról ömlött. Majdnem koromsötét volt, és sikoltozást hallottam az utaskabinokból.

– Figyelem! Mentőcsónakok – bal-és jobbfedélzet! – kiabáltam. Nem láttam senkit, de hallottam, hogy kiabálnak. Mintha John Paul harsogó hangját hallottam volna a hátam mögül, amint valami második hullámról kiabált. Éreztem, hogy az egész hajó újra megrázkódik és forog, mielőtt vakító fájdalom hasított a fejem oldalába, majd sötétség következett.

Nem hittem, hogy sokáig voltam eszméletlen, de egy tengervízzel teli szájjal, fulladozva és köhögve ébredtem fel. Feltápászkodtam, és próbáltam rájönni, merre van a felfelé. Balra néztem, és a válaszfalon lévő óriási lyukon keresztül csak vizet láttam.

A tátongó lyukkal ellentétes irányba mentem, próbáltam tájékozódni. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, az volt, hogy megint jobb oldalon voltunk. Megcsúsztam az első lépcsőfokon, bevertem az egyik térdemet, de megpróbáltam továbbmenni a heves fájdalom ellenére.

Hirtelen a fedélzeten voltam – egyenesen a The Oblation főárbócának törött darabjára bámultam. Egy nagy, szakadt vászondarab lógott egy háromlábnyi részen. Ez volt az egyetlen vitorla, amit láttam. Bármi is csapott le ránk, az hatalmasat ütött.

Átmásztam a törmelékeken, amíg a bal oldali orrhoz nem értem, és átnéztem az oldalán. Mindkét mentőcsónak eltűnt, de a hajótest fele is. Visszamentem a másik oldalra, és meggyőződtem róla, hogy a másik mentőcsónak is eltűnt.

A francba.

A The Oblation kezdett megbillenni, és az orrfödélzet felemelkedett előttem. Megcsúsztam a vizes fedélzeten, és majdnem elestem, miközben visszaindultam a kormányfülkébe, ahol – reméltem –, még mindig volt egy mentőcsónak a fedélzet alatt. Ott volt, és kirángattam a rekeszből, majd felrohantam az orrba. A festőzsinórt a csuklóm köré tekertem, és az egész tartályt a vízbe dobtam. Megrándult a karomon, és néhány másodperc alatt felfúvódott. A zsinórt az orr melletti csapszeg köré tekertem, és visszarohantam a hajóm nagyvitorlájának maradékához.

Felmásztam, amennyire csak tudtam, és kiabáltam, de senki mást nem hallottam. Vajon már mindannyian elhagyták a hajót? Volt még valaki közülük a fedélközben? Fogalmam sem volt, mennyi ideig voltam eszméletlen, és a hajó gyorsan süllyedt. Még egyszer kiáltottam, és figyelmesen hallgatóztam, mielőtt úgy döntöttem, hogy mindenki más már biztosan elmenekült, vagy talán már megfulladtak.

Alejandro és John Paul képei ugráltak a fejemben, de el kellett kergetnem őket, hogy gondolkodni és reagálni tudjak. Ha valamit tudtam, az az volt, hogyan kell kezelni a pánikszerű túlélési helyzeteket. A tengeren még nem kellett ezt tennem, de a városi összecsapásokban kétségtelenül volt már részem.

Rendben, egy kicsit több, mint a kelleténél.

Vettem egy mély lélegzetet, megnyugtattam magam, ideiglenesen kitöröltem az agyamból mindent, ami nem a túléléssel kapcsolatos, és mentálisan felkészültem arra, hogy átugorjak a fedélzeten.

A hajó jobb oldali orra felé vettem az irányt, miközben az eső egyre erősebben kezdett zuhogni az égből, és a szél a szemembe verte a hajamat. Elértem a tutajt tartó kötél végét, és megrántottam a csavart. Valahogy sikerült elakasztanom a kötelet, és az átkozott vacak egyszerűen nem akart megmozdulni. Egy újabb hullám csapott fel, és sós vízzel töltötte meg a szememet. Leráztam a cseppeket az arcomról és a hajamról, és kihúztam az övemből a bicskát. Elvágtam a zsinórt, és a mentőcsónak elszabadult a hajó oldalától a háborgó vízbe. Utána vetem magam.

Mellkassal és gyomorral csapódtam először a vízbe, ami kurvára csípett, és majdnem elvesztettem a kötélzetemet. Szorosan behunyt szemmel húztam – keményen –, karonként próbáltam megakadályozni, hogy a sós víz kiégesse a szememet. Éreztem, hogy a bicepszem kezd fáradni, és az izomfájdalom a vállamba nyilallt. Tovább húztam, mezítláb rugdostam a vízben, hogy megpróbáljak egy kicsivel több húzóerőt elérni.

Az eső továbbra is a hátamba csapott, a szél pedig a fejem fölé sodorta a hullámokat. A kezemet a laza kötél köré tekertem, és végül elértem a csónak oldalához csatlakoztatott mentőmellényt. Lerántottam az oldalról, és az egyik vállam köré tekertem, mielőtt a következő hullám ismét a víz alá lökött.

Zihálva jöttem fel, és a kötéllel a mentőcsónak oldalán lévő lépcsőfokokhoz irányítottam magam. Végül valami szilárdat érintettem, és felnyúltam, átvonszoltam magam a peremen, és keményen a kis életmentő csónak aljára zuhantam. Egy pillanatra megnyugtattam ziháló légzésemet, miközben a hátamon feküdtem, és az eső csípte a bőrömet.

Megfordultam, köhögtem, kiköhögtem a még mindig a számban és a tüdőmben lévő vizet, és kinéztem a hullámokra. Elég jól láttam ahhoz, hogy tudjam, a The Oblation nagyjából teljesen megsemmisült. A vihar jelentéktelen volt – és kizárt, hogy ez okozta volna mindazt a kárt, amit onnan láttam, ahol voltam. Gyorsan megfordultam, és megrángattam a csónak oldalába dugott egyik lezárt műanyag konténert. Előkerestem egy jelzősípot, és háromszor megfújtam.

Semmi.

Semmi válasz, semmi kiabálás – semmi.

Újra megfújtam.

És még egyszer.

Az egyik hullám tetején az árbóc darabjai úsztak a szemem elé, a vitorla egy részével és valamivel együtt, amiről azt hittem, hogy egy darab törzs lehetett. Valakinek a bőröndje felemelkedett egy hullámon, majd lassan süllyedni kezdett. Elhaladt valami hullámos és furcsa alakú dolog mellett – mintha egy csomó kígyó lenne egymásba tekeredve. Nem tudtam rájönni, mi lehet az, és megdörzsöltem a szemem.

Amikor a hullám visszasüllyedt, újra megláttam. Nem volt a hajó része, és viszonylag biztos voltam benne, hogy az egyik utas volt. A víz túl háborgó volt ahhoz, hogy megpróbáljak a megfelelő irányba manőverezni, ezért megragadtam a mentőmellényt, és alámerültem.

Aláúsztam, és éppen időben elértem, bárki is volt az, hogy megragadjam a hajfürtöket, és az öklöm köré tekerjem őket, mielőtt túl mélyre süllyedtek volna a vízben ahhoz, hogy reményeim legyenek a rögzítésre. Ha az illető rövidebb frizurát viselt volna, nem tudtam volna elérni. Szerencsére, bárki is volt az, nem volt nagy súlyú, és nem küzdött.

A francba. Lehet, hogy az életemet kockáztatom egy holttestért.

Egy újabb hullám csapott le, éppen amikor levegőt vettem, ezért tele lett a szám vízzel. Igazából nem lélegeztem be, de levegőt sem kaptam, és a tüdőm égni kezdett. Felfelé húztam a haját az öklömben, amíg jobban meg nem tudtam fogni a konkrét törzsét. Sikerült megragadnom azt, ami kétségtelenül egy mell volt, így legalább tudtam, hogy egy nőt mentettem meg. A mellkasomhoz húztam, és hátradőltem, miközben megpróbáltam egyszerre a hátamon lebegni, a mentőmellénnyel a hullámok fölött tartani magam, és az egyik utasom fejét a víz fölött tartani.

Néhányszor levegőt vettem, és elkezdtem behúzni a kötelet. A plusz súly nem segített, amikor a hullámok összecsaptak körülöttünk. Nem egyszer fontolgattam, hogy egyszerűen elengedem, mert a karom kezdett nagyon-nagyon fájni. Nem tudtam, ki ő, de nem igazán tudtam rávenni magam, hogy szándékosan elengedjem. Ha valamelyik hullám elragadta volna tőlem, nos, az más helyzet lett volna, de nem akartam csak úgy elengedni, bármennyire is fájt. Lehet, hogy többnyire egy érzéketlen seggfej vagyok, de ez már túl messzire ment. Különben is, ennél sokkal jobban is megsérültem már, és mégis átvészeltem.

A kezem megérintette a mentőcsónak végét, és küzdöttem, hogy mindkettőnket áthúzzam a peremen. Először őt tettem be, aztán utána bukfenceztem.

A térdemen és az egyik kezemen egyensúlyoztam, a másik kezemet a mellkasomra szorítva, nehézkesen lihegtem. Az eső még mindig zuhogott rám, és tudtam, hogy nincs időm pihenni. Mentálisan ráüvöltöttem az izmaimra, hogy újra lendületbe jöjjenek, és felültem. A nő mellkasára hajoltam, akit kihúztam a vízből, csak hogy ellenőrizzem.

Nem lélegzett.

– Bassza meg!

Gyorsan felhúztam, és a hátamra borítottam, a vállammal a rekeszizmát nyomva. A szája kinyílt, és a szájából víz ömlött ki, mely a tüdejében volt. A hátára fordítottam, és megdöntöttem a fejét, hogy megnyissam a légutakat, és ellenőriztem a száját, hogy nincs-e benne akadály.

A) átjárható légutak biztosítása, B) befúvásos lélegeztetés, C) cirkuláció, azaz a keringés helyreállítása.

A légútjai tiszták voltak, de még mindig nem lélegzett. Két ujjamat a nyakára nyomtam, és az ujjbegyeim alatt éreztem a szíve halvány dobbanását. Ha volt pulzusa, akkor nemrég még lélegezhetett, ami azt jelentette, hogy még mindig van esélye. A homlokára tettem a kezem, hátrahajtottam a fejét, és betakartam a száját az enyémmel.

Hosszú, lassú lélegzetet fújtam a tüdejébe, aztán oldalra billentettem a fejem, és figyeltem, ahogy a mellkasa leesik. Visszafordultam a szájához, és másodszor és harmadszor is belélegeztem. Ujjaim visszatértek a nyakához, és meggyőződtem róla, hogy a pulzusa még mindig érezhető, mielőtt újabb három levegőt fújtam be neki.

Szerencsére nem tartott sokáig. Kimerült voltam, és nem sok esély volt arra, hogy sokáig folytatni tudom az újraélesztést. Ha mellkaskompresszióra lett volna szüksége, nagy bajban lettünk volna. Mindössze, egy tucatnyi légzés után felköhögött, még több vizet köpött ki, majd néhány ziháló lélegzetet vett, mielőtt az ölemben elájult. Legalább magától lélegzett tovább, és a pulzusa is sokkal erősebbnek tűnt.

Vettem néhány mély lélegzetet a saját tüdőm érdekében, és nyitott szájjal az ég felé fordítottam az arcomat, magamba szívtam az esőcseppeket, és reméltem, hogy a csónak úgy van beállítva, hogy automatikusan elkezdje gyűjteni a friss vizet. Ezt ellenőriznem kellett, mielőtt bármi mást tennék. A fáradtság most rossz volt, de még mindig jobb, mint a későbbi kiszáradás. Úgy gondoltam, hogy amikor felkel a nap, megtalálom John Pault és a jobban felszerelt mentőcsónakokat, de nem akartam hibázni.

Szerencsére a vízgyűjtő úgy tűnt, hogy készen áll, már csak egy kis gyűjtőcsövet kellett a csónak mennyezetébe épített ereszcsatornából a benne lévő műanyag gyűjtőzsákhoz csatlakoztatnom. A ponyvát ráhúztam a hajó felső részére; lezártam, és csak egy kis részt hagytam nyitva, hogy ki tudjam engedni a vizet, ami már befolyt az eső és a hullámok miatt.

Kicsit szédültem, és úgy gondoltam, hogy már nem sok mindent fogok tudni csinálni. Minden izom a testemben ordított, hogy csak üljek le egy percre. A helyzet az volt, hogy ha megállnék, akkor vége lenne. Egy másodperc alatt elájulnék, és ha nem csinálom meg előbb a fontos dolgokat, mindketten meghalnánk, mielőtt felébrednék.

Visszanéztem a lányra, akit kihúztam a vízből, és hallottam magam zihálni, amikor vörös foltokat vettem észre az egész aljon. Érte nyúltam, és megfordítottam, megnéztem a hátát, a haja alatt, és végtagjain fel-le, de nem láttam sérülésnek semmi jelét. Miközben visszafektettem, láttam, hogy egy vörös csepp hullik le a vállára, ezért a saját homlokomhoz nyúltam.

Azt hiszem, nem vettem észre, mivel az eső és a tengervíz folyamatosan elmosta a vért, de a bal halántékomon egy elég nagy vágás volt. Valószínűleg nem volt túl komoly, bár mégis érdemes lett volna összevarrni. A fejsérülések vért jelentettek, így hát sok vér volt. Addig kotorásztam az egyik lezárt tasakban, amíg nem találtam elsősegélynyújtó felszerelést. A vágást gézzel és ragasztószalaggal fedtem le. Remélhetőleg reggel megtalálom John Pault, hogy össze tudja varrni. Mintha szükségem lett volna még egy sebhelyre. Legalább a hajvonalam közelében volt, és valószínűleg többnyire eltakarta volna.

Megnéztem magam, hogy nincs-e más sérülésem, de nem láttam semmit. Gyorsan számba vettem, mi van a mentőcsónakban, és találtam két vékony ruhadarabot, amelyeket valószínűleg törölközőnek és takarónak is lehetett volna használni. Talán még vitorlák is voltak, bár nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy a tengeren bármi jelentőségük legyen. Az egyiket arra használtam, hogy felszárítsam a csónak hátsó részének alját, és hátrahúztam az átázott lányt a csónak nyílásától távolabb, a száraz hely közelébe. Igyekeztem, hogy legalább kényelmesen nézzen ki, és miközben mozgattam a karját és a lábát, hogy ne tűnjön túlságosan kínosnak, rövid időre feljegyeztem, hogy az utas, akit kihúztam a vízből, a korán kelő könyvmoly volt. Persze most, hogy áthúztam a csónak száraz oldalára, már nem is volt annyira száraz.

Bassza meg!

Kinéztem, és néztem a The Oblationt, amint az végül feladta, és elsüllyedt a hullámok között. Három évig volt az otthonom, és most eltűnt. Nem hagytam, hogy John Paulon, Alejandron vagy a többi utason töprengjek. A mentőcsónakok eltűntek, így abból indultam ki, hogy a többiek valamelyikük fedélzetén vannak. Nappali fényben képesnek kell lennem jelezni nekik.

Rávettem a testemet, hogy folytassa. Ledobtam a két úszó horgonyt, és felerősítettem a maradék ponyvát, lezárva minket a mentőtutaj belsejében. Minden jól rögzítve volt, a vízgyűjtés is beindult, és már nem vérzett. Újra ellenőriztem egyetlen utasom légzését, és néztem, ahogy otthonom utolsó darabjai is elsüllyednek a sötétlő tengerben. Vettem még egy mély lélegzetet, a hátamra dőltem mellette, és végül megadtam magam a kimerültségnek.

Azt hiszem, valójában nem is volt szükségem szkúnerre.

---

[1] The Oblation: Az Áldozat