3. fejezet

 

Harmadik fejezet – Só

Fordította: Shyra

Figyeltem a szemét, ahogy először elkerekedik, majd összeszűkül. Állkapcsa megfeszült, ahogy összeszorította a fogait. Anélkül, hogy levette volna rólam a tekintetét, térdre ereszkedett, és lassan felém tartott. Ha teljesen idióta lennék, aki semmit sem tud a nőkről, talán elég hülye lettem volna ahhoz, hogy azt higgyem, elfogadja az... őőő... ajánlatomat. Nem voltam idióta, és pontosan tudtam, mikor akar valaki megütni.

Térden állva átszelte a köztünk lévő négy métert, és megállt, amikor közvetlenül elém ért. Aztán visszahúzódott, és arcon vágott. Tulajdonképpen fájt is egy kicsit.

– Soha többé ne beszélj így velem – vicsorgott. – Nem érdekel ki vagy, és nem érdekel, mennyit tudsz a túlélésről, ne beszélj velem így. Én nem tettem mást, csak próbáltam segíteni neked, te pedig nem tettél mást, minthogy úgy viselkedtél, mint egy komplett és tökéletes barom.

Újabb szó nélkül kikapta a kezemből a túlélési útmutatót, és hátat fordított nekem. Mivel minden bizonnyal komplett és tökéletes barom tudtam lenni, a következő szavak egyből kicsúsztak a számon, mielőtt esélyem lett volna jobban meggondolni és visszafojtani őket.

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ez fájt?

Oldalra fordította a fejét, és átnézett a válla fölött. Figyeltem, ahogy a tutaj nyílása felé pillantott, közvetlenül azelőtt, hogy megindult volna felé. Egy pillanatra körülnézett, majd felkapta a kis vizespoharat, amit korábban adtam neki. Kidugta a kezét a nyíláson, kitartotta a poharat és megtöltötte tengervízzel. Összeszűkítettem a szemem, amikor visszafordult hozzám, egy kicsit közelebb húzódott hozzám, és az arcomba öntötte a vizet.

– Bassza meg!

Elég gyorsan hunytam be a szemem ahhoz, hogy ne találja el őket, de a sós víz lecsurgott a homlokomon lévő, nemrég összevarrt vágásra, és kurvára égetett. Hozzám vágta a poharat, mellbe talált vele, mielőtt az ölembe pottyant volna.

– Most már elégedett vagy? – kérdezte. – Vagy szeretnéd, hogy valami kreatívabbal álljak elő?

Rámeredtem, és megpróbáltam egyszerre letörölni a sót a sebemről és nem hozzáérni. Nem jártam különösebben sikerrel, ezért újra rápillantottam, ha már ebben jó voltam. Nem vett rólam tudomást, miközben vehemensen lapozgatta a kis túlélési útmutatót.

Egy részem határozottan át akart mászni a tutaj másik oldalára, és megfojtani őt. Persze ilyesmit nem tennék, és nem csak azért, mert csaj volt – le se szartam. Ütöttem már meg nőket, és bizonyára csináltam rosszabbat is, de azok olyan nők voltak, akik fizikailag felvehették velem a versenyt, és számítottak arra, hogy megütik őket. Nem tudtam volna erőszakoskodni egy ilyen... kicsi nővel. Aztán ott volt az a rész, hogy teljes mértékben és tökéletesen megérdemeltem, amit tett. Nem igazán tudtam hibáztatni őt ezért.

Szóval ültem és dühöngtem, amíg már nem tudtam tovább dühöngeni. Kurvára éhes voltam, kurvára szomjas és kurvára unatkoztam. Nem tudtam enni vagy inni, mert jó eséllyel reggelig nem tudtam volna magamban tartani, és nem találtam semmi szórakozást, mert az egyetlen ember, akivel beszélgetni tudtam, kisajátította az egyetlen írásos anyagot, amit elolvashattam volna.

Bassza meg az egészet.

Ha ez nem lett volna elég rossz, gyakorlatilag a tutaj aljához kellett szorítanom a kezemet, hogy ne remegjen. Még huszonnégy teljes óra sem telt el azóta, hogy utoljára ittam, úgyhogy ez valószínűleg még csak pszichoszomatikus volt.

Remek.

– Ez kurvára szívás – mondtam ki végül hangosan.

– Mi az? – csattant fel.

Visszanéztem rá, és újra rávillantottam a tekintetem. Mindkét karomat a levegőbe emeltem, vadul gesztikulálva a világ felé.

– Ez az egész szarság.

– És ezt rajtam kell levezetned?

– Te vagy itt az egyetlen, akin kitölthetem, szóval igen.

– Kérsz még egy pohár vizet? – Raine oldalra billentette a fejét, mielőtt felemelte a szemöldökét.

Eléggé biztos voltam benne, hogy meg is tenné. Sikerült magamba fojtanom a ,,Fogd be a pofád, ribanc” szavakat, mielőtt elhagyták volna a számat, és eltereltem a figyelmemet azzal, hogy felkaptam a távcsövet, hogy újra megnézzem a horizontot.

Még mindig semmi, csak a kibaszott víz.

Mély levegőt vettem, hogy megakadályozzak egy esetleges pánikot. Nem mintha elvesztettem volna a reményt vagy ilyesmi, hiszen nem is volt még olyan régen. Nem voltunk kifogyva az ellátmányból – még –, és fizikailag sem voltunk rossz állapotban – még –, de tudtam, hogy ez milyen gyorsan megváltozhat. Minél tovább voltunk ezen a csónakon, annál rosszabb lesz a helyzet.

Most az egyszer nem csak magamra kellett vigyáznom. Ott volt az idegesítő, kérdezősködő, aprócska, de nagyon nőies, puha, barna szemű, nem-tűröm-ha-baszakodna-velem, kibaszottul gyönyörű fiatal nő, akinek egyedül semmi esélye nem volt, és akit meg kellett védenem.

Még mindig nem tudtam, hogy megölni vagy megdugni akarom-e, de tudtam, hogy melyik irányba kezdek hajlani. Valami kurvára beindított, amikor az aprócska kis lény megtámadott.

– Nézd, sajnálom, hogy rosszul indultunk – mondta hirtelen.

Majdnem megijedtem a hangjától. Tényleg nem gondoltam, hogy egyhamar kedvesen fog velem beszélgetni. Nem néztem rá. Valahányszor belenéztem azokba a szemekbe, legszívesebben kerestem volna egy tubus testápolót és egy cicimagazint. Igazából elég biztos voltam benne, hogy nem lesz szükségem a magazinra.

– Talán kezdhetnénk elölről?

– Az újrakezdés ritkán sikerül úgy, ahogy te gondolod – morogtam. Aztán azt mondtam magamnak, hogy hagyjam abba, mert minden egyes alkalommal, amikor felizgultam vagy elvesztettem a türelmemet, rengeteg energiát veszítettem a semmiért. Azt sem akartam, hogy még egy sós vízzel teli pohárral megdobjanak.

Minden verseny más. Nyílt közelharc, ahol mindenhol ellenfelek vannak, a dühöd előnyhöz juttat. Nem minden meccs ilyen. Néha a fejedet kell használnod. Akkor van előnyöd, és akkor fogsz nyerni.

Vettem egy hosszú, lassú lélegzetet, és próbáltam összpontosítani.

– Oké – mondtam olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam, de azért még hallja a hullámok zajától. – Kezdjük elölről.

– Jó! – mondta, és tényleg elmosolyodott egy kicsit. – Raine vagyok, és nagyon örülök, hogy nem hagytad, hogy megfulladjak.

Fontolóra vettem, hogy mondok egy hülye poént arról, hogy a neve egyfajta időjárás, de most az egyszer visszafogtam magam. Vettem még egy mély lélegzetet. Akár ki is pakolhatok mindent.

– Daniel vagyok – mondtam. – Alkoholista és láncdohányos vagyok, nincs alkohol, és csak két szál cigarettám van. Megpróbálom visszafogni magam, hogy ne legyek totál seggfej, de ez nem mindig fog sikerülni, mert már kezdek remegni, és valószínűleg még mindig van egy tisztességes mennyiségű alkohol a szervezetemben. Holnap ilyenkor már sokkal rosszabbul leszek.

Raine mozdulatlanul ült, és csak nézett rám.

– Felelős vagyok érted – folytattam. – Nem számít, hogy vihar, cápa, zátony vagy bármi más; mindig a kapitány felelőssége, hogy életben tartsa az utasokat. A többiekkel nyilvánvalóan szar munkát végeztem, hiszen csak te maradtál nekem. Nem szeretem, ha magamon kívül másért is felelős vagyok, és ez felbosszant.

Hátradőltem, és vártam, hogy megerősítse, az egész helyzet az én hibám volt.

– Ha tudod, hogy alkoholista vagy, miért nem próbálod abbahagyni?

Hogy miért döntött úgy, hogy ezzel a kis aprósággal kezdi, azt nem értettem.

– Az, hogy tudom, nem ad okot arra, hogy abbahagyjam – vontam meg a vállamat.

– Miért iszol olyan sokat?

Éreztem, hogy megfeszülök. Rá kellett vennem, hogy ne kérdezősködjön ilyen szarságokról.

– Nem beszélek a múltamról – jelentettem ki. – Ha erről kérdezel, azzal nem jutsz túl messzire, engem pedig biztosan felbosszantasz. Ha már újrakezdjük, hagyd már kurvára annyiban, oké? Így sokkal könnyebb lesz nekem, hogy ne legyek fasz.

Rám nézett, én pedig vártam, hogy feltegyen még egy kibaszott kérdést.

– Megértem – mondta.

Biztosan megdöbbenve néztem rá.

– Tudod, nem vagyok vak – mondta Raine. Felém mutatott. – Nyilvánvalóan nehéz időket éltél meg.

– Mi, a hegek? – kuncogtam egy kicsit. – Azok nem jelentenek semmit. Ahogy mondtam – harcos voltam. Becsületjelvények, meg minden ilyen szarság.

– Kérdezhetek valamit a harcolásról?

– Nem – mondtam. Legalább megkérdezte, hogy kérdezhet-e.

– Rendben, nem fogok – mondta.

Egy kicsit megnyugodtam, mivel úgy tűnt, megértette, és úgy festett, hogy nem fog tovább kíváncsiskodni. Egy darabig csendben ültünk, miközben én a horizontot néztem, ő pedig – kicsit kevésbé hevesen – a túlélési útmutatót lapozgatta.

– Még nem adtad ki a tengeribetegség elleni gyógyszert – mondta Raine váratlanul. – Feltételezem, hogy már kinevezted magadat főnöknek.

Lépésről lépésre végigmegy a túlélési útmutatón. Kibaszottul fantasztikus.

– Akarod?

– Nem vagyok tengeribeteg.

– Úgy értettem, hogy akarod-e a pozíciót?

– Hogy én legyek a főnök?

– Igen.

– Nem, megtarthatod.

– Hát, bassza meg – mondtam, és a szemem sarkából rápillantottam. – Azt hittem, egy percig, hogy megszabadulok tőle.

Raine kuncogott.

Kurvára vihogott, és a hang egyenesen a farkamig hatolt.

A fenébe is, ha nem a halálomat okozta volna. Eléggé biztos voltam benne, hogy egy mentőcsónakban még jó ideig túlélném, de túlélni Raine-t anélkül, hogy a farkam egyenesen kiugrana a gatyámból, mint egy búvárrúd? Nem voltam benne olyan biztos.

– Valószínűleg mindkettőnknek be kellene vennie – mondtam. – A tenger általában elég nyugodt az eső után, de ma este megélénkülhet. A tutajon sokkal valószínűbb, hogy rosszul leszel, mint a hajón.

– Mert kisebb?

– Igen, jobban érzed a mozgást. – Megvontam a vállamat. – A tengeribetegség soha nem kínzott, de ebben a szarban lehet, hogy igen.

Elővettem két tablettát, és leküldtük őket egy kis korty vízzel.

– Ne felejtsd el megnyalni a szádat – mondtam.

Ó, ember, nem kellett volna ezt mondanom neki. Látni, ahogy a nyelvét végigfuttatja a telt ajkain, egyszerűen... kurva dögös volt. Határozottan végig akartam simítani a nyelvemet azokon az ajkakon, és mivel egy komplett és tökéletes mazochista idióta vagyok, adtam neki valamit enni, csak azért, hogy nézhessem, ahogy leöblíti egy újabb korty vízzel. Néhány percre valóban el kellett fordulnom tőle, úgy tettem, mintha a rögzítőelemekkel babrálnék, amelyeken a létra volt felerősítve. Aztán azon kaptam magam, hogy vajon milyen íze lehet a mellbimbóinak. A melleire olvadt kis Hershey's Kisses képek kezdtek el kísérteni.

Oké, tényleg, tényleg abba kellett hagynom ezt a képzelgést. Ha mással nem is, de a ,,szopj le” megjegyzéssel már így is komolyan felbosszantottam. Nem gondoltam, hogy túl nagy az esélye annak, hogy az ajkaimat a teste bármelyik részének a közelébe juttatom.

Újrakezdtük, emlékeztettem magam.

Igen, de kétlem, hogy ez azt jelentené, hogy egyhamar elfelejtené ezt a bizonyos szófordulatot. Egyszerűen csak ki kellett találnom valami más módot, hogy lefoglaljam az elmémet.

Így hát elkezdtem azon gondolkodni, milyen érzés lesz a delirium tremens[1]. Miért? Mert, mint már korábban említettem, egy komplett és tökéletes mazochista idióta voltam. Reszketés – igen, határozottan várni fogom. Forró és hideg hullámok, pulzusszám-ingadozás, izzadás, izomkontroll hiánya – sok szórakoztató dolog, amit alig várom, hogy megtapasztaljak. Ó, igen – és a hányás, ami az egyetlen dolog, ami ilyen körülmények között megölhet.

Eszembe jutott, hogy jobb, ha megtanítom Raine-nek a túlélési ismeretek néhány praktikusabb részét, amire szüksége lehet, ha nem sikerülne.

– Gyere ide.

– Mi?

– Azt akarom, hogy tudd, hogyan működik a vízgyűjtő.

Odakúszott a nyíláshoz, és én röviden bemutattam neki az ereszcsatorna-rendszert, a gyűjtőcsövet és a zsákot. Megmutattam neki, hogyan kell lecsippenteni és új zacskóval helyettesíteni anélkül, hogy vizet veszítene, és a leckét azzal fejeztem be, hogy jóízűen ivott, én pedig figyeltem, ahogy megnyalja a száját.

– Nagyon melegem van.

Sikerült nem megjegyzést tennem.

– Úgy érzem, meg tudnám inni az egészet, de azt hiszem, ez valószínűleg nem jó ötlet.

– Igen, ez nagyon rossz ötlet.

– Mennyi vizet kellene inni? – kérdezte Raine.

– Napi egy literrel egészséges maradsz – mondtam neki. – Ennél sokkal kevesebbel is túl lehet élni.

Ránéztem, és szemügyre vettem apró termetét.

– Addig maradsz az egy liternél, amíg megengedhetjük magunknak.

– Miért?

– Túl kicsi vagy – mondtam, és megráztam a fejem, de éreztem, hogy a szám sarka kicsit felkunkorodik, mert volt valami abban, hogy ő mennyivel kisebb nálam... egyszerűen érdekes volt, azt hiszem. – Sokkal gyorsabban kiszáradsz.

– Van elég? – kérdezte.

– Egyelőre igen.

– Ha nem esik megint?

– Vannak más lehetőségek is.

A lány ült, az ölében lévő kezét nézte, és az ajkába harapott.

– Úgy érted, mint... vizeletet inni, ugye?

Próbáltam visszafogni magam, hogy ne nevessek hangosan, de egy kis kuncogás kiszökött belőlem.

– Csak a filmekben, bébi – mondtam, és ismét megráztam a fejem. – A vizelet körülbelül olyan sós, mint a tengervíz, és sokkal undorítóbb.

Raine elmosolyodott és bólintott.

– Ezt kifejezetten örömmel hallom – mondta. – Akkor mit csinálunk, ha kifogyunk az édesvízből?

– Jóval azelőtt, hogy elfogyna, az első dolog, ami történni fog, hogy felhagysz az evéssel, akár van élelem, akár nincs. Az emésztéshez sok víz kell, különösen a fehérjék megemésztéséhez. A szénhidrátokat egy kicsit tovább eheted.

– Csak én? Te nem hagyod abba az evést?

– Már abbahagytam az evést – mondtam –, de már megéltem egy kis éhezést. Nem aggódom emiatt túlságosan.

– Addig kellene enned, amíg van ennivalónk, nem igaz?

Megráztam a fejem.

– Talán pár nap múlva – mondtam. – Ma már nem fogok inni sem, mert valószínűleg nagyon rosszul leszek. Minél kevesebbet viszek be most, annál kevesebbet fogok veszíteni holnap.

– Miért leszel rosszul?

Küzdöttem a késztetés ellen, hogy megmondjam neki, hogy használja a kibaszott eszét. Hiszen mondtam neki, nem igaz? Gondolkodtam rajta, de nem beszéltem róla. Csak azért, mert azt mondtam neki, hogy alkoholista vagyok, még nem jelentette azt, hogy megértette, mit is jelent ez valójában. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam uralkodni a hangomon.

– Mert egy kibaszott alkoholista vagyok – mondtam összeszorított fogakkal. – Holnap reggelre az összes alkohol kiürül a szervezetemből, és a testem komolyan ki lesz akadva emiatt.

Egyenesen magam elé tartottam a karomat, hogy a kezem alig egy méterre legyen az arcától. Az ujjaim kontrollálatlanul fel-le remegtek.

– Már most elkezdtem remegni, és holnap délre valószínűleg folyamatosan hányni fogok. Lehet, hogy hallucinálni kezdek, és ha ez megtörténik, tudom, hogy nem leszek hasznodra. Ezért kell megjegyezned ezt a sok szart, mert lehet, hogy egy-két napig nem leszek magamnál. Nem ihatsz se túl sok, se túl kevés vizet. Hat óránként egy fél szénhidrátos szeletet kell enned, és figyelned kell, hogy nem jön-e erre más hajó, csónak vagy bármi más.

Raine a remegő kezemről a szemembe nézett – éreztem, hogy a szívem kihagy egy ütemet –, majd vissza a kezemre. A szemöldökét gondolkodóan ráncolta, és ismét az alsó ajkát rágta.

– Akkor jobb, ha nagyon gyorsan elmondasz mindent, amit tudnom kell – mondta. – Valószínűleg néhányszor át akarok majd futni rajta, és valószínűleg jó, ha ezt addig teszed, amíg még megteheted.

Bólintottam, látva a hirtelen elszántságot a szemében. Jó volt látni, hogy kevésbé pánikolt, mint korábban. Persze ehhez talán az is hozzájárult, hogy én is egy pöcs voltam. Átnéztük a túlélési útmutatót, és én folytattam azzal a szarsággal, amit tényleg tudnia kellett, például hogyan kell beindítani a jelzőrakétákat, és hogyan kell használni a jelzőtükröt. Beszéltünk arról, hogy tartsuk magunkat szárazon, amennyire csak lehet, és mindenekelőtt takarékoskodjunk az energiával.

– Minél többet mozogsz vagy izgulsz a szarságokon, annál több energiát emésztesz fel – magyaráztam. – Takarékoskodnod kell az energiával, mert az energia vizet éget el, és a kiszáradás az, ami meg fog ölni.

– Oké – mondta Raine. – Értem. Már tízszer elmondtad.

– Akkor kurvára nem kellene elfelejtened, ugye? – vicsorogtam, mire ő összerezzent, és a szemei elsötétedtek. Vettem egy mély lélegzetet, és végigsimítottam a hajamon. – Jól van, mi az, amivel kapcsolatban még kérdésed van?

– Mi van, ha kifogyunk az ivóvízből?

– Az nem fog megtörténni, amíg nem leszek újra a szaros önmagam – mondtam. – Tényleg, igazából lehet inni egy kis tengervizet anélkül, hogy rosszul lennél tőle, de csak akkor, ha egyáltalán nincs friss, mert az sem fog sokat segíteni. Van más módja is, hogy friss vízhez juss, ha nem esik az eső. Nem lesz sok, de életben tart. Ez azonban nem tart majd egy hétig. Összességében reménykedj az esőben, és mindig legyél felkészülve arra, hogy összegyűjtsd, ha megérkezik.

– Honnan tudsz ennyit az ilyen túlélésről? – kérdezte Raine. – Úgy értem, csak úgy megtanultad, mintha a csón... ööö... vitorlás mellé járna?

– Nem, már azelőtt megtanultam.

– Cserkész voltál?

Ezen nem tudtam megállni, hogy ne nevessek hangosan.

– Nem, kurvára nem.

– Megkérdezhetem, hogyan tanultad meg?

Rápillantottam, és találkoztam a tekintetével. Tudtam, mit csinál – megkérdezte, hogy megkérdezheti-e, ahelyett, hogy a tényleges kérdést tette volna fel. Megadta nekem a könnyebbik utat. Elfordultam tőle, és lenéztem a kezemre. A remegés egyre erősebb volt. Egyáltalán nem tudtam stabilan tartani őket. Kíváncsi voltam, hogy a DT általában meddig tartott. A múltban sosem jutottam túl messzire – sokkal egyszerűbb volt helyette inni egyet.

– Valaki megtanított – mondtam. – Nyugdíjas tengerészgyalogos volt, és ő tanított meg szinte mindenre, amit tudok.

– Mi volt a neve?

– Landon – válaszoltam.

– Mesélnél róla?

Akartam Landonról beszélni? Jó kérdés. A válasz nem volt olyan egyszerű. Egy szóval, nem – nem akartam róla beszélni. Viszont valószínűleg beszélhetnék róla anélkül, hogy túl sokat mondanék, és talán Raine megnyugodna.

– Ő... olyan volt nekem, mintha az apám lett volna, azt hiszem – mondtam végül. – Nekem sosem volt apám, úgyhogy azt hiszem, ilyennek kell lenniük. Mindenesetre felnéztem rá.

– Nem tudom elképzelni, hogy felnéznél bárkire is – mondta, és egy kicsit elmosolyodott. – Mármint, hogy ilyen magas vagy.

– Nem vagyok olyan magas – válaszoltam. – Épp csak pár centire vagy attól, hogy törpe legyél.

– Nem vagyok az! – kiáltotta gúnyos méltatlankodással. Kicsit elmosolyodtam.

– Landon fontosnak tartotta, hogy mindenféle... helyzetet kezelni tudjak.

– Például túlélni a tengeren?

– A tengeren, a sivatagban, a dzsungelben, egy barlangban, Manhattan belvárosában – bárhol.

Megint kuncogott.

Szent szar. Miért izgatott fel ennyire ez a hang? Vettem egy mély lélegzetet, és mentálisan elmondtam egy ,,nyugodj le” imát az ágyékomhoz.

– Ő... él még? – kérdezte.

– Amennyire én tudom – mondtam. Gyorsabban közeledtünk az ingoványos területhez, mint szerettem volna. – Már egy ideje nem beszéltem vele.

– Néhány éve elvesztettem az apámat – mondta Raine.

Számítottam erre. Megbillentettem a fejem, ami reméltem, hogy együttérző gesztusnak tűnt. Fontolgattam, hogy megkérdezem tőle, mi történt vele, de igazán nem akartam ilyen mélyreható beszélgetésbe bocsátkozni – sem vele, sem mással. Túl sokat beszélni magunkról veszélyes volt. De azért valahogy szerettem hallgatni, ahogy beszél. Körülbelül akkor, amikor úgy döntöttem, hogy belevágok, és megkérdezem, kinyitotta a száját, és egyébként is elmondta.

– Rendőr volt – mondta halkan. – Szolgálat közben halt meg.

Remek.

Nem voltam biztos benne, hogy ez irónia, karma, Murphy törvénye, vagy a kibaszott feng shui, de egyszerűen gondoltam, hogy az apja zsaru volt.

– Még középiskolás voltam, amikor ez történt – folytatta. – Az egész egy rémálom volt, tényleg, úgyhogy megszereztem az érettségit, emancipálódtam, és elvégeztem néhány évet a főiskolán. Nem igazán tudtam megbirkózni vele, és tavaly tavasszal otthagytam. De azt tervezem, hogy ősszel újra kezdem. Lindsay barátnőm meggyőzött, hogy jöjjek el erre a hajóútra, hogy pihenhessek, és jól érezzem magam, mielőtt újra kezdem az életemet.

Raine rövid, humortalan nevetést hallatott.

– Pihenés, mi?

– Majd szólok, ha kinyit a wellness részleg – mondtam. Viccnek szántam, és reméltem, hogy nem hangzott túl durván. – Rossz nyaralást választottál.

– Azt mondanám, igen – értett egyet Raine –, de lehetne rosszabb is.

– Hogy a faszba lehetne rosszabb? – horkantam fel.

– Legalább megtaláltál – mondta a lány vállat vonva. – Megfulladhattam volna, vagy egyedül végezhettem volna egy mentőcsónakban, és nem tudtam volna, mit tegyek. Ha már mentőtutajon kell lennem a semmi közepén, az az érzésem, hogy te vagy az a személy, akivel együtt kell lennem.

Összehúztam a szememet, és próbáltam átgondolni, hogy pontosan mit is mondott. Tudtam, hogy csak arra célzott, hogy alapvető túlélési képességekkel rendelkezem, de olyan hálásnak tűnt. Nem hiszem, hogy bárki is valaha beszélt volna hozzám – vagy rólam – ilyen hangnemben.

– Igen, ha igazán peches lettél volna, akkor John Paulnál kötöttél volna ki.

– Szerintem John Paul aranyos volt.

– Beszéltél vele? – Hülye kérdés. Persze, hogy beszélt vele; gyakorlatilag egyszemélyes körutazás-rendező volt. Mindenkivel beszélt.

– Igen – erősítette meg a lány. – Alejandro gofrit készített reggelire, és John Paul azt mondta, hogy eper helyett áfonyával egyem. Azt mondta, Alejandro szuperolcsón vette az epret, és totál undorító volt.

Megint kuncogott. A fenébe.

– Az áfonya nagyon finom volt. – Raine elmosolyodott, egyenesen a szemembe nézett, sötétbarna szempillái félig eltakarták az íriszét, és megint kuncogott.

Szent szar. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Mondott még valamit, de teljesen lemaradtam róla.

– Mit?

– Azt kérdeztem, hogy te is áfonyás gofrit ettél?

– Nem – ráztam meg a fejem –, nem az én reggeli típusom.

– És milyen a te reggelid?

– Kávé Kahlua-val és egy fél doboz cigaretta.

– Komolyan?

– Az egyetlen dolog, ami ébren tart.

– És mi van az ebéddel?

– Ó, általában szoktam ebédelni – mondtam. – Amit Alejandro a kormányosfülkébe hozott, azt megeszem. Nem vagyok túl válogatós az ételek terén, amíg nem vacak a kaja.

– Milyen a vacak kaja? – kérdezte.

– Tudod – mint a chips meg a vörös hús meg az édesség, meg mindenféle szarság. Én sosem eszem ilyesmit.

– Miért nem?

– Mert nem tesz jót neked.

Hangosan felnevetett, ami majdnem olyan aranyos volt, mint a vihogás, de nem egészen.

– Iszol és dohányzol reggelire, de egy csokit nem eszel meg?

– Aha.

– Ennek tényleg van értelme számodra?

– Aha.

– Gondolod, hogy meg tudnád magyarázni? – kérdezte, és átdobott egy maroknyi hajat a válla fölött. – Mert szerintem ez teljesen nevetségesen hangzik.

– Kurvára nem nevetséges – morogtam, és ránéztem. – Az alkoholt a májad dolgozza fel, és nem befolyásolja az izomtömeget. A chips és más ilyen szarságok zsírban elpazarolt kalóriák, ami kurvára lelassít. A vörös hús túl nehezen emészthető, túl sok fehérjét és túl sok zsírt tartalmaz.

– És mi van az édességgel?

– Az megrohasztja a fogaidat.

Raine mosolygott, egyik szemöldökét felemelte, de nem nevetett újra.

– Válts kurva témát – figyelmeztettem. – Különben elkezdek faszfej lenni.

A lány a felszegett szemöldök nélkül mosolygott, és bólintott.

Raine a hajón élésről kérdezett, és egy csomó triviális szarságról beszélt, például olyan emberekről, akiket a gimnáziumból ismert, és filmekről, amiket a télen látott. Sokat beszélt a barátnőjéről, Lindsay-ről, aki rábeszélte a hajóútra. Én csak ültem és hallgattam, és éreztem, hogy a gyomrom elkezd kavarogni, a kezem pedig még jobban remegni kezd. Azt kívántam, bárcsak éppen abban a pillanatban lenne egy kibaszott Kahlua-kávém.

Ha nem tudsz változtatni rajta, kurvára ne gondolj rá. Csak időpocsékolás. Koncentrálj azokra a dolgokra, amiket megtehetsz.

Igen, nos, nem volt sok dolog, amit megtehettem volna abban a pillanatban. Sajnálom, Landon.

Kezdett megint sötétedni, ezért bemutattam, hogy nem csak elméletben, hanem ténylegesen is, hogy hogyan működik a jelzőrakéta. Néhány percig ismét a horizontot néztem, remélve, hogy meglátom odakint valamelyik hajó fényeit, de még mindig nem volt semmi látható.

Nagyon fáradt voltam, és kezdtem egy kicsit rosszul érezni magam. Egészen biztos voltam benne, hogy ez nem a ringatózástól volt. Kihagytam az éjszakai ,,étkezést”, és elnyújtóztam a tutaj padlóján, a takarótörülközőket Raine-nek hagytam, ha akarta. Az egyiket a tutaj másik oldalán terítette szét, majd a másodikat megpróbálta nekem adni. Megráztam a fejem, és elhessegettem.

– Nincs rá szükségem – mondtam. – Egy idő után egy kicsit fázhatsz. Tartsd meg.

– Biztos vagy benne?

– Kurvára ezt mondtam, nem igaz? – A francba. Tényleg abba kellett volna hagynom, de már nagyon-nagyon régóta nem működtem verbális szűrővel.

Raine hosszan rám nézett, de tartózkodott attól, hogy bármi erőszakosat tegyen.

Ahogy a nap teljesen lenyugodott, és koromsötétbe zárt minket, lehunytam a szemem, és hallgattam, ahogy a légzése lelassul, de sosem szabályozódott annyira, hogy alvás jeleit mutassa. Nem sikerült elaludnom, mert mindenekelőtt kurvára bűntudatom volt amiatt, amit korábban mondtam neki. Nem akartam bocsánatot kérni, mert... nos... mert egyszerűen nem tettem ilyet. Valószínűleg azért, mert fasznak kellett lennem, hogy az emberek ne bújjanak hozzám, és határozottan nem szerettem soha beismerni, hogy tévedtem. Ettől függetlenül úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit.

– Raine?

– Igen?

– Köszi, hogy... öhm... összevarrtad a fejemet meg minden.

– Szívesen, Daniel.

Azt hiszem, végül is nem kell komplett pöcsnek lennem.

---

[1] Delirium tremens: idült alkoholistáknál fellépő, állandó reszketéssel, súlyos érzékcsalódásokkal és téveszmékkel járó elmebántalom.