15. fejezet

Tizenötödik fejezet – Fejlődés

Fordította: Jane

Több, mint egy hétig tartott a menedék befejezése, de a végén kibaszottul jó lett. Körülbelül három méter hosszú volt minden oldalon, és az alját kövekre építettük, hogy magasabban legyen a földtől, ezzel elkerülve az áradást, ha esetleg egy jó kis vihar érkezik. Eddig csak néhányszor esett az eső, és azok is csak mindig enyhe záporok voltak. Elég eső esett ahhoz, hogy megtöltsük a víztartályainkat, így nem kellett átmennünk a forráshoz pár napig. Az menedék három oldalát annyira megemeltem, hogy majdnem két méter magas lett, így összegörnyedés nélkül tudtam közlekedni benne. A tető csontvázszerkezetű volt, faágakból, a tutaj oldalaival fedve, amit teljesen darabjaira szétszedtem. Raine majdnem hisztérikus lett, amikor elkezdtem szétszedni. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy szükségünk lehet a tutajra, hogy kijussunk a szigetről. Kellett némi győzködés, de végül ráébredt és belátta, hogy ha valaha is elmegyünk innen, akkor nem azon a szaros vacakon lesz. A tutaj különálló részei sokkal hasznosabbak voltak számunkra, mint az egész valaha is volt egészben. Megkérdeztem tőle, hogy akar-e még egyszer ugyanabba a helyzetbe kerülni, kevés víz, élelemszerzési lehetőség nélkül, mire ő azt mondta, hogy nem, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy órán keresztül sírjon.

A picsába is, ez a nő akkor tudott sírni, amikor csak akart. Nem mondhatnám, hogy valójában bántott vagy zavart, de néha a szar is belém fagyott tőle. Nem tudtam, hogy mit tegyek, minthogy átöleljem és várjam, hogy befejezze. Azt mondta, hogy csak ennyit akar, de ettől még kurvára haszontalannak éreztem magam.

A tetőn pálmaágak voltak összefűzve a tutaj elemei fölött, így az eső nem tudott bejutni. Az egész szerkezet kissé hátrafelé lejtett, és az ereszcsatorna egy részét is felhasználtam a tutajról, hogy a tetőről lefolyó vizet oldalra irányítsam, ahol a tutaj egykori védőterének egy része összegyűjtötte azt, ivásra és főzésre.

A menedék belsejében Raine száraz fűvel bélelte ki az alvóhelyünket, amit a feldarabolt tutaj padlója fedett. Ez nem egy luxus matrac volt, de viszonylag kényelmes volt, és meggátolt, hogy ledörzsöljem a bőrt a hátáról, miközben dugtam. Néhány szőnyeget, amit szőtt, a tűz mellett tartott, hogy ne kelljen a homokban ülnünk, a többi pedig a bejáratnál volt. Nem volt ajtó vagy ilyesmi, de a pálmafa tető egy kicsit messzebbre kinyúlt, így szárazon maradt a bejárat is. Találtunk egy csomó nagyobb kagylót, amiket tányérnak meg egyéb szarságoknak használhattunk. Nem igazán érdekelt, de Raine úgy tűnt, szerette, ha az ételét valamilyen tányér szerűségen eheti. Azt is megtanította, hogyan kell evőpálcikát használni, amit még sosem próbáltam. Persze, két kis ág volt, körülbelül egyforma méretűek, de maga a gondolat ugyanaz volt. Eltartott egy darabig, amíg megszoktam, de végül rájöttem, hogyan kell használni őket és felvegyem a falatokat, ahelyett, hogy a pálca hegyével szurkálnám őket.

A kosarak, amiket Raine kitalált, hogy hogyan kell szőni, kurva jók voltak. Feladta a lapos, négyzet alakúak készítését, ami sosem vált be, és most inkább olyanokat szőtt, mint a függőkosarak, két oldalról összefűzte őket, felül pedig nyitottan hagyta. A kosaraknak fogantyút is készített, így arra is használhattuk őket, hogy ételt gyűjtsünk bennük, és hogy felakasszuk őket a menedék falára. Kókuszdióhéjból faragtam fakampókat, és mindenhová tettem belőlük, hogy az étel ne a földön legyen, és ne az legyen, hogy az egerek vagy más élőlények belezabáljanak. A ruhákat is felakaszthattuk száradni ezekre a kampókra.

Még jó, hogy nem nagyon hallgattam Raine-re, amikor arról volt szó, hogy neki kezdjek-e az építésnek a lábam állapotát figyelembe véve.

Mindössze három nappal azután, hogy kész lett, megérkezett az első igazán nagy vihar. Figyeltem a sötét felhőket nyugat felől, és már azelőtt tudtam, hogy ez nem egy kis zápor lesz, mielőtt elért minket. Csak reméltem, hogy a kis házunk kitart. Azt hittem, hogy így lesz. Reméltem, hogy így lesz.

– Be kell vinnünk a halakat – mondtam Raine-nek, miközben az égre mutattam. Felnézett a felépített szárítóállvány mellől az égre, majd vissza. – Egy darabig semmit sem fogunk főzni.

– Ennyire vészes lesz ez a vihar?

– Látod a fejemre ragasztott időjárás előrejelzőt? – Felhúztam az egyik szemöldökömet. –Kurvára fogalmam sincs, de a szél már most felerősödött.

Behoztunk mindent, ami megrongálódhatott, ha elázott, és felakasztottuk a takarótörülközőket a tutajról a nyitott bejárat fölé, amikor az első esőcseppek elkezdtek esni. Elég gyorsan felerősödött, és hamarosan az eső már özönvízszerűen zuhogott. Mindketten hátra húzódtunk, és én leheveredtem a matracra, míg Raine néhány méterrel távolabb ült, és bámulta a kint zuhogó esőt. Az óvóhely bejárata keletre nézett, így az eső nem nagyon jutott be – csak egy kis pára felhő volt a bejárat közelében, de már egy óra elteltével láttam, hogy Raine kezdett ideges lenni.

– Miért nem dőlsz le? – kérdeztem.

– Nem vagyok fáradt.

– Mi köze van ennek ehhez? – Megvonogattam a szemöldökömet és széttártam a karjaimat. Nagyot sóhajtott, de közelebb kúszott, és hagyta, hogy lehúzzam magam mellé. – Semmi baj, kicsim. A szerkezet kibírja. Mintha csak gúnyolódni akart volna rajtam, a szél éppen akkor fújt hatalmas lendülettel, megrázva a hosszú rudakat. Ellenállt neki, de ez nem segített Raine feszültségén.

– Vigyázol rám?– kérdezte halkan, és megajándékozott egy halovány mosollyal.

– Igen, vigyázok. – Kicsit jobban átkaroltam, keresztbe tettem a karomat a mellkasán, a másikat pedig a háta mögé támasztottam. Azonnal elkezdte végigkövetni a bicepszem körvonalait.

– Imádom a karod – mondta, szinte túl halkan ahhoz, hogy halljam. Az ujja végigkísérte az izmokat a csuklómig, majd vissza a vállamig, ahol körvonalazta az ottani izmokat.

– Azt hittem, a farkamat szereted – incselkedtem.

Raine kuncogott, és sóhajtott.

– Azt is szeretem, de a karjaid a kedvenc testrészeid. Tőlük biztonságban érzem magam.

– Mindig biztonságban leszel velem – mondtam neki. Oldalra billentettem a fejemet, a szemébe néztem, és rámosolyogtam.

– Tudom. – Az ujja felfelé vándorolt a nyakamon és az állkapcsomon, míg végül az arcomhoz simult. – De amikor így átölelsz, még inkább biztonságban érzem magam, mintha semmi sem történhetne velem.

– Ez így is van – mondtam közömbösen –, és lehet, hogy soha nem elengedlek el, úgyhogy örökre biztonságban lehetsz.

Kuncogott, és a mellkasomhoz simult.

– Akkor ez már hivatalos; csak a testem miatt akarsz engem – sejtettem, hogy ez feldobja majd, és mindent meg akartam tenni, hogy kellemesen eltereljem a figyelmét a kinti széltől, ami újra egyre erősebben fújt.

– Bastian! Persze, hogy nem!

– Nem is tudom... ha a karom és a farkam a legjobb részeim…

– Én nem ezt mondtam! – védekezett Raine. Hangosan felnevettem és egy kicsit szorosabban átöleltem. – Az a kedvencem benned, hogy hihetetlen a túlélési ösztönöd és akaratod.

– Hát, a versenyekre sok ilyen szart kellett megtanulnom.

– Nem arra gondoltam, hogy hogyan találj ételt és vizet. – Raine megrázta a fejét, és a hajával megcsiklandozta az állam. – Úgy értem, mindent, amin keresztülmentél – már akkor is, amikor még kisfiú voltál. Mindig túltetted magad rajta, leküzdötted, amikor már szerintem sokan feladták volna.

– Nem olyan a természetem, azt hiszem. – Megvontam a vállamat. Nem arról volt szó, hogy túltettem magam rajta. Próbáltam megtalálni a módját, hogy elfelejtsem. – Nagyon sok minden lakozik benned, több, mint bennem.

– Ó, tényleg? – kérdezett vissza Raine. – Mint például?

– Hát, ott vannak a melleid... ó, és a segged... imádom a segged...

Megütötte a mellkasomat.

Az eső most már szó szerint orbitális özönvízként zúdult az égből.

A menedék hátsó részén lévő gyűjtőhely megtelt és túlcsordult. Folyamatosan beszéltem, hogy eltereljem a figyelmét az időjárásról.

– Tetszik, ahogy rám nézel – mondtam komolyan. – Néha, amikor felcsillan a szemed, és azt hiszem, talán elég szerencsés lehetek ahhoz, hogy valóban érzelmeket táplálj egy ilyen elcseszett seggfej iránt, mint én.

– Ez a szerelem, tudod – mondta Raine mosolyogva. – Látom a te szemedben is, amikor rám nézel.

– Könnyű téged szeretni – mondtam, miközben végigsimítottam a kezemmel a csípőjén, majd vissza a vállára. – Legalábbis az lett, amikor abbahagytam, hogy küzdjek ellene.

– Tényleg küzdöttél ellene – ismerte el. – Mi késztetett arra, hogy abbahagyd?

– Az, hogy... elfogadtál engem – mondtam. – Tényleg ez a kedvencem veled kapcsolatban. Nem tudom, miért tűröd a szarságaimat, de örülök, hogy elviseled.

– Nem olyan nehéz téged elfogadni, Bastian. – Ujjai a hajamba simultak. – Az elején nagyon... megdolgoztattál. Ennek nagy része annak tudható be, hogy dolgozott az alkohol a szervezetedben, azt hiszem. Figyelembe véve, hogy mennyi stresszben volt részed, megértem, hogy miért viselkedtél így. Tudom, hogy az apám is néha eléggé elviselhetetlen lett, amikor a munkája teljesen kimerítette.

– Nem hiszem, hogy csak a stresszre foghatom – sóhajtottam. – Arra gondolok, hogy nem mintha nem ugyanúgy viselkedtem volna, ha egy bárban találkoztunk volna, vagy ilyesmi.

– Lefogadom, hogy nagyon elbűvölő tudsz lenni, ha akarsz.

– Igen, de én csak abban reménykednék, hogy a farkamat beléd dughatom. Ha nem adtad volna be a derekad, akkor találtam volna valakit, aki pénzért belement volna.

– Bastian!

– Ez az igazság.

– Csak meg akarod nehezíteni a dolgot, hogy ezzel a témával kapcsolatba vitába szálljak veled.

– Nincs vita – erősködtem. – Kurvára vak vagy és nem látod az összes faszságot, amiket veled tettem? Félholtra ijesztettelek, amikor fürödtél, állandóan szemétkedtem, amikor a lábam gyógyulóban volt, kurvára megütöttelek...

– Kérlek, ne hozd fel ezt még egyszer. – Raine lehunyta a szemét, és egy kicsit megrázta a fejét. Valahányszor megpróbálta elmondani, hogy nem is vagyok olyan rossz fiú, felhoztam ezt a kis apróságot. Egy bizonyos ponton azonban látnia kellett, hogy ki is voltam. Úgy tűnt, el akarta hinni, hogy valamiféle kibaszott hős vagyok. De nem voltam az.

– Az összes szemétség, amit tettem, Raine. – Megálltam egy pillanatra, és mélyet sóhajtottam. – Én egy... egy... gyilkos vagyok, a kurva életbe. Néha nem tudom felfogni, hogy miért engedted, hogy egyáltalán hozzád érjek.

– Azt tetted, amit akkor, abban a helyzetben tenned kellett – érvelt Raine. – Nem fogok úgy tenni, mintha tetszene, de a körülményekhez képest megértem.

– Teljesen elmebetegnek kell lenned – mondtam. – Nem, mintha vitába szállnék vele, mert nem is, de nem lehetsz teljesen normális, hogy elfogadod az egészet úgy, ahogyan teszed.

– Talán – ismerte el –, de nem hiszem. Úgy gondolom, hogy ha valaki régen úgy szeretett volna téged, ahogy megérdemelted, akkor mindez nem történt volna meg.

– Talán csak nem vagyok szerethető.

Raine rám szegezte a tekintetét, és a pillantásától egy lépést hátráltam volna, ha éppen állok.

– Ez nem igaz! – kiabálta a zuhogó eső hangját is túlszárnyalva.

– Csak azért, mert soha senki nem vette a fáradtságot, hogy megismerjen, még nem jelenti azt, hogy nem vagy szerethető. Soha többé ne mondj ilyet!

– A francba, Raine – morogtam, és a fejemet a rögtönzött matracnak csaptam. Kezdtem kibaszottul felhúzni magam. – Még gyerekként sem akart senki engem. Tudod mi az egyetlen közös dolog minden egyes nevelőszülőben, aki kirúgott? Pont az, ami a valódi szüleimben is – én. Ennyi. Egy bizonyos ponton el kellett fogadnom, hogy én voltam a kibaszott probléma. Nem vagyok egy kedves fickó, Raine. Nem vetted még észre? Mit gondolsz, miért voltam olyan jó a verekedésben? Mert amikor az emberek felbosszantanak, meg akarom ölni őket. Ezért voltam olyan értékes Landon számára. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor bárki is hasznomat vette.

– Bastian, te vagy a leghasznosabb és legértékesebb ember, akit valaha ismertem, és ez jóval azelőtt volt, hogy láttalak volna harcolni.

– De ezt a szart csak a bunyó miatt tudom. – Fogalmam sem volt, hogy hova akarok kilyukadni ezzel a szarsággal. Úgy indult, hogy elterelem a figyelmét a viharról, ami most tényleg tombolt odakint, szóval küldetés teljesítve. Nem akartam ilyen mélyen belemenni, és most már hivatalosan is nyakig benne voltam. Amikor Bastian Stark feje fölött összecsapnak a hullámok, akkor előjön a seggfej énje. Már jóval azelőtt, hogy az agyam felfogta volna a szavakat, amiket formált, már ki is mondtam őket. – Az egyetlen ok, amiért egyáltalán belém szerettél azért volt, mert megmentettem az életed. Valószínűleg egy kibaszott szindrómát neveztek el rólad. Bassza meg, ha bármelyik másik pasival kerültél volna egy tutajra, akkor most biztosan vele kefélnél helyettem!

Raine zihált, és azt hiszem, a szívem tényleg megállt egy pillanatra. Szent szar, azt sem tudtam, honnan jött ez az egész. Azt hiszem valamilyen szinten ezt hittem, de az biztos, hogy soha nem akartam kimondani.

– Bassza meg, Raine... – kezdtem bele, de nem tudtam, hogy mit mondjak.

– Bastian, te tényleg ilyen sekélyesnek vagy olcsónak gondolsz?

– Mi a faszt akar ez jelenteni? – Már az sem tetszett, ahogy a szavak a fülemben csengtek. A világon a legjobb és a legszebb dolgokat gondoltam róla – hogy nem tudta ezt? Ó, igen, mert egy baromi nagy fasz vagyok.

– Tényleg azt hiszed, hogy csak úgy odaadnám magam neked, mert te vagy az egyetlen másik ember itt? – A karomba ütött, felült, és rám bámult. – Azt hiszed, hogy azért szexelek veled, mert unatkozom, és te vagy az egyetlen pasi a környéken? Tényleg ezt gondolod? Azt hiszed, hogy lecserélnélek, vagy le tudnálak cserélni akármelyik pasira vagy egy másik faszra?

Nem is tudtam, hogy mit válaszoljak neki, úgyhogy befogtam a hülye számat. Határozottan az volt az érzésem, hogy ha nem esett volna az eső, akkor már nem lenne itt, a jelenlétemben. Amikor rájöttem, hogy még mindig a válaszomra vár, akkor sem tudtam, mit mondjak.

– Nem hiszem, hogy te ilyen vagy – mondtam végül. – Soha nem gondoltam így, és nem tudom, miért mondtam ezt. Sosem tudom, mit gondoljak rólad. Nem tudom, hogy miért... miért teszel meg bármit is értem.

– Mert szeretlek. – Most már könnyek csillogtak a szemében, és ez kurvára szívfacsaró volt.

– Ezt sem értem.

– Mert megérdemled – mondta elszántan. Elkezdtem vitatkozni vele, de a kis kezét a számra tette, és azt mondta, hogy fogjam be. – Magad miatt szeretlek. Nem azért, mert elég erős vagy ahhoz, hogy embereket ölj. Nem azért, mert mindent tudsz arról, hogyan lehet itt kint túlélni. Nem azért, mert újra és újra megmentetted az életemet. És főleg nem azért, mert te vagy az egyetlen pasi a környéken.

– Azért szeretlek, mert méltó vagy a szerelmemre – folytatta. – Szeretlek, mert minden nap megmutatod, mennyire törődsz velem és mennyit jelentek neked. Megmutatod, amikor aggódsz értem, hogy leégek a napon, amikor gondoskodsz róla, hogy egy csomó különböző dolgot egyek, hogy egészséges legyek, és amikor szeretkezel velem. Szeretlek, mert mindezek alatt gyengéd és gondoskodó vagy. Szeretem a belső erődet és a kitartásodat, bármit is görgessen eléd az élet. Szeretlek, mert amikor verset mondasz nekem, hallom a hangodon, hogy mennyire komolyan gondolod. Jobban szeretlek, mint bárkit és bármit a világon, és én nem tudom elképzelni az életemet nélküled – sem itt, sem máshol.

Elvette a kezét a számtól, hátradőlt keresztbe tett karokkal.

– És ne merészeld azt mondani nekem, hogy a szerelmem helytelen, mert nem az. Szeretlek, Bastian Stark. Méltó vagy rá, és bármi, amit mondasz, nem fog ezen változtatni.

Nem tudtam, mit mondjak. Bármilyen szó, amivel előrukkolok nem lett volna elégséges, ezért valaki másét használtam.

– A megbocsájtás olyan, mint az ibolya illat, amely az után is ragaszkodik a sarokhoz, miután az eltaposta.

Raine tekintete újra találkozott az enyémmel, könnyei végig folytak az arcán.

– Én egy sarok vagyok, Raine – mondtam neki. – Te vagy az én gyönyörű ibolyám, és én mindig összetörlek. Elveszed a rémálmaimat, és én valószínűleg hozzájárulok a tiédhez. Nem hiszem, hogy valaha is elhiszem, hogy megérdemellek, de jobban szeretlek, mint amennyire ki tudom fejezni. Nem tudom, hogy valaha is... jobb lehetek-e számodra, de ha hajlandó vagy megbocsátani nekem, amiért egy komplett idióta vagyok, akkor hajlandó vagyok tovább próbálkozni.

– Megbocsájtok neked, én erős, gyönyörű, szelíd idiótám. – Raine mosolya elárasztott a szeretetével.

Miközben a szél és az eső a menedékünket verte, én felnyúltam és lehúztam magamhoz, ajkaim gyengéden simogatták az övét. Átfordultunk, így hanyatt feküdt a matracon, és megmutattam neki, hogy a szavai mennyit jelentenek számomra, az egyetlen módon, ahogyan tudtam.

* * * * *

Ha nagyon akartam volna, pontosan ki tudtam volna számolni, hogy mikor érkeztünk a szigetre, de már nem igazán érdekelt. A tutajon, az alapján határoztam meg, hogy hány napnyi vizünk volt még hátra, de itt ez nem okozott problémát. Ha meg akarnám becsülni, azt mondanám, hogy már körülbelül két hónap telt el a hajó elsüllyedése óta, de nem tudtam biztosra, és, ami a legfontosabb, leszartam.

– Megyek, megmosakszom – mondta Raine. Szégyenlősen elmosolyodott, és félrenézett, amitől majdnem hangosan felnevettem. Megdugtam őt már háromszor ebéd óta, és alig hagytam felkelni, hogy ehessen, mielőtt újra benne voltam, és még mindig szemérmesen játszotta a szégyenlőset, amikor rám nézett.

Kibaszottul hihetetlen.

– A te hibád, mert állandóan meztelenül mászkálsz – mondtam vigyorogva. – Nem tehetek róla, de kihasználom a helyzetet.

– Abbahagyjam?

– Kurvára ne!

Raine gyorsan megpuszilta az arcom, és elsétált a hullámok széléhez. Elmosolyodtam, miközben néztem, ahogy a fenekének íve jobban láthatóvá válik, mintha valami perverz lennék, aki a gimis pompomlányokat kukkolja. Megcsodáltam, ahogy a késő esti napfény a sima bőrén csillogott, miközben elsétált, úgy ringatva a csípőjét, hogy biztos szándékosan csinálta. A farkam megrándult, pedig a kis pöcsedéknek már fáradtnak kellett volna lennie. Mit is mondhatnék? Örökre itt akartam őt tartani ezen a parton, és annyiszor megkapni őt, amilyen gyakran csak lehet.

Meggyújtottam az egyik házi készítésű Lobelia cigimet, és hátradőltem, egy kókuszpálmának támasztottam a hátam. Raine folyton kötekedett velem, amiért szívtam őket, de végül feladta, és úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy a szemeit forgatja, amikor elővettem egyet. Nem voltak tele nikotinnal, mint, ahogy szerettem volna, de azért elég jók voltak ahhoz, hogy úgy érezzem, mintha egy százas Marlborot szívnék. Bárcsak lenne egy üveg vodkám hozzá, és minden tökéletes lenne.

Igen, azt gondolnád, hogy ennyi idő után a sóvárgás elmúlik, de kurvára nem. Volt olyan nap, amikor annyira vágytam egy italra, mint az első este a tutajon. Újra végigcsinálnám a rehabot, csak hogy a kezembe vehessek egy kibaszott poharat.

Raine elérte a dagályvonalat, és tétován merészkedett a vízbe, a lábujjaival tesztelte a hőmérsékletet, mielőtt egyenesen besétált volna. Nem tudtam, hogy mi a faszért csinálta ezt – a hőmérséklet eléggé állandó volt, így nem volt semmi meglepetés benne vagy ilyesmi. Bár mindig ezt csinálta. Lassan besétált, aztán a lábujjait a homokba dugta, mielőtt végre tényleg begázolt a vízbe.

Továbbra is figyeltem a seggét, ahogy lassan haladt a nyugodt hullámok között. Olyan kibaszottul gyönyörű volt, hogy az őrületbe kergetett. Meztelenül járt fel-alá a nap nagy részében, kivéve, ha a dzsungelbe ment ennivalót gyűjteni vagy ilyesmi. Ez azt jelentette, hogy a farkam a nap nagy részében kemény volt, de ezt jól kihasználtam, úgyhogy kurvára imádtam a helyzetet. Az új étrendnek köszönhetően, és bár mindig is gyönyörű volt, most egyszerűen lenyűgöző volt ránézni, most, hogy nem volt annyira vékony. Több kilót fogytam a tutajon töltött idő alatt, de amennyire meg tudtam állapítani, ezt nagyrészt visszaszedtem. Ha valaki megkért volna, hogy 180 kilót nyomjak fekve, talán még mindig képes lennék rá. Talán. Miután a menedék elkészült, nekiláttam köveket mozgatni, hogy az izmaim edzésben maradjanak, bár valójában nem volt szükségem rájuk semmihez. Néha az egyik oldalról átvittem őket a part másik oldalára. Bár rengeteg edzésben volt részem a túléléshez, így valószínűleg nem volt rá teljes mértékben szükség, de azért mégis megtettem. Nem voltam olyan kidolgozott, mint akkor, amikor még könnyen elérhető volt számomra egy edzőterem, de azt hiszem, hogy még mindig elég erős voltam.

A Túlélés 101-es osztályzatunk nagyjából csillagos ötösre sikerült. Volt vizünk, menedékünk és rengeteg különböző élelemforrásunk volt. A rövidnadrágok mellett, amit viseltem, Raine rövidnadrágja, az én boxeralsóm és egy póló mellett nem volt sok mindenünk, de nem is volt rá szükségünk. Raine mindent kimosott minden második napon, és egy bokorra akasztotta száradni, így tiszták maradtak, de mind eléggé elnyűtt volt. Ez volt az egyik oka annak, hogy a legtöbbször a meztelenül járkáltunk – így megkíméltük a ruhákat a kopástól arra az időre, amikor szükségünk volt rá.

Elszívtam az utolsó cigarettát, és a végét bedobtam a tűzbe. Amikor egy kicsit előrehajoltam, és a karomat a térdemre támasztottam, a lábam begörcsölt. A lábam még mindig fájt néha, különösen, amikor sokáig ültem egy helyben, és amikor reggel felkeltem, de összességében nem volt rossz a helyzet. A heg elég csúnya volt, de csak gyarapította a gyűjteményemet. Kinyújtottam a lábamat magam előtt, majd visszahúztam a mellkasomhoz. Miután ezt néhányszor megtettem, a görcs elmúlt. Végignéztem a parton, majd fel a lakásunkra, és azon tűnődtem, hogy van-e valami, amit kellene tennem, mielőtt besötétedik.

Az, hogy nem volt szükség arra, hogy valamit munkálkodjak, jó volt, de sokkal több időm maradt gondolkodni. Néha ez jó volt, néha pedig abszolút nem volt jó. A rémálmok sosem múltak el teljesen, de nem voltak annyira rosszak, mint közvetlenül azután, hogy Raine-t megtámadták. Azon tűnődtem, hogy milyen gyümölcsök vannak errefelé, amiket meg tudnék erjeszteni alkohollá, de kezdetleges ismereteim voltak arról, hogyan kell azt csinálni, és Raine kurvára megölne, ha megpróbálnám. A cigi is elég rossz húzás volt. Még mindig remegni kezdtem, ha az ivásra gondoltam, úgyhogy ezért megpróbáltam egyáltalán nem gondolni rá. Sajnos néha csak úgy kipattant a fejemből, akár akartam, akár nem. Ilyenkor bepöccentem, és Raine viselte el a kirohanásaimat. Nem tudtam, miért tűri a hangulatingadozásaimat, de úgy tűnt, mindig megbocsátott nekem, amint lenyugodtam. Gondolom, nem sok választása volt. Nem mintha bárkivel is tudott volna beszélgetni, szóval eléggé rám volt utalva.

Még azután is, hogy a vihar alatt rám támadt, az ilyen fajta gondolatok próbáltak a szakadék szélére sodorni. Az egy dolog volt, hogy hallottam a szavait és hittem neki, amíg a karjaimban volt, de teljesen más, amikor arra gondoltam, hogy mi lenne, ha máshol lennénk, vagy ha más emberek is lennének itt. Ha erre gondoltam, görcsbe rándult a gyomrom, mert valahol mélyen legbelül kibaszottul féltem attól, hogy szerettem őt, és hogy szeretve vagyok – nem féltem a szerelemtől csupán attól, hogy mit tenne velem a hiánya, ha hirtelen nem lenne többé. Nem tudtam, mit csinálok, de azt igen, hogy folyton elcseszem. Egy nap el fogom baszni úgy, hogy az ibolyám nem bocsátja meg, és ez eléggé megijesztett ahhoz, hogy újra bezárkózzak. De nem tettem. Azt mondtam neki, hogy megpróbálom, ezért meg is fogom.

Végigpillantottam a parton, és néztem, ahogy Raine kiemelkedik a hullámokból, majd visszasétál felém. Amikor közelebb ért, a szemei összeszűkültek, kezét csípőre tette, és rám bámult.

– Mit nézel ilyen mámorosan? – követelte.

– Tessék? – kérdeztem, kissé megdöbbenve.

– Ott ülsz és merengsz valamin, ami azt jelenti, hogy tíz percen belül le fogod harapni a fejem azért, ahogyan rakom a tüzet, vagy, hogy ma túl sokat napoztam.

– Nem fogom – hazudtam. Kialakult közöttünk egyfajta megállapodás, vagy legalábbis egyetértés, ami az irántam táplált érzéseivel kapcsolatos gondolataimat illeti. Hajlandó voltam elfogadni őket, de ez nem jelentette azt, hogy beleegyeztem volna abba, hogy elhiggyem, méltó vagyok rájuk. Ez többször vezetett ahhoz, hogy Raine, hogy rám szóljon, amikor ezen töprengtem.

– Hazug.

A francba.

– Próbálkozom, bébi – mondtam. Beletúrtam a hajamba, és észrevettem, hogy mennyivel hosszabb lett. Lehunytam a szemem, hamarosan Raine kezét éreztem az arcomon. Sóhajtottam, és hagytam, hogy hátra döntse a fejem, hogy felnézzek rá.

– És nagyszerűen csinálod – mondta. Megráztam a fejem, de csak egyszer, szembe találtam magam a mogorva tekintetével, majd félszegen elmosolyodtam, és inkább bólintottam.

– Néha nehéz – vallottam be.

– Tudom, hogy az. – Raine kinyújtotta a kezét, én pedig megfogtam. – Nagyon büszke vagyok rád.

Azt hiszem, fel akart húzni a homokból, de én lehúztam magam mellé. Mellettem térdelt, én pedig kezemet az arca két oldalára tettem, mélyen megcsókoltam, és a nyelvemet végigfuttattam az ajkain. A kezeim végigsimítottak a csípőjén, majd felfelé az oldalán, és egy kissé megrándult, ahogy a gyengéd érintésem csiklandozta. Amikor a kezeim megtalálták a melleit, elszakadtam az ajkaitól, és lenyaltam a sós vizet a mellbimbóiról.

Raine felnyögött, és ívbe feszült a háta, gyakorlatilag még jobban a számba nyomta a melleit. Nekem megfelelt. Körbefuttattam a nyelvemet a mellbimbóin, felváltva szívtam őket, aztán egy kicsit megmarkolva őket, észrevettem, hogy a teltségük kezdett visszatérni. Nyaltam és szopogattam őket, játszottam velük, amíg Raine hangosan fel nem nyögött és ellökött magától.

– Feküdj a hátadra – mondta Raine. Elmosolyodott, és egy pillanatra oldalra nézett, én pedig fürkészve őt azon tűnődtem, vajon mi járhat a fejében. Néhányszor már csináltuk így, különösen, amikor a lábam még mindig fájt, és bár továbbra is azt szerettem a legjobban, ha én vagyok felül – mert egy irányító faszfej voltam –, egyáltalán nem volt rossz gondolat, hogy meglovagoljon.

– Mesterkedsz valamiben – vádoltam meg, de azért lefeküdtem. Raine nem lovagolt meg azonnal, hanem elkezdett végigsimítani a kezével a vállaimon, le a karjaimon, majd vissza. Végigkövette a mellkasom körvonalát és a hasizmaimat, mielőtt előrehajolt, és megcsókolta a mellkasom közepét. Elégedetten felsóhajtottam, hátradöntöttem a fejem a homokba, és csak élveztem, ahogy a keze rajtam időzött. Szeretett így érinteni, és én sem panaszkodtam miatta.

A keze végigsimított a csípőmön, majd a combomon vissza a hasamig. Ujjbegye végigsimítottak a farkam hegyén. Kicsit felnyögtem, amikor éreztem, hogy a keze körém fonódik, és simogatni kezd fel-alá. Egy pillanatra kinyitottam a szemem, és figyeltem, ahogy ujjai megpróbálnak körülölelni.

– Ez a másik kedvencem benned – mondtam lihegve.

– Mi is az? – kérdezte Raine.

– Az, ahogy a kis kezed próbálja körbefogni a farkamat. Kibaszottul gyönyörű.

– Hmm... tényleg? – mondta Raine. Rögtön ezután előrehajolt, és a farkam hegyét a szájába szívta.

– Ó... Istenem! Raine! – Felültem, és a vállára tettem a kezem, és ellöktem magamtól. Próbáltam visszanyerni valamiféle épeszű, értelmes gondolkodást, miközben a nedves szájának emlékei ott motoszkáltak a fejemben.

– Nem tetszik?

A szemébe néztem, és rájöttem, hogy fájdalmat véltem felfedezni bennük.

– Nem kell ezt tenned – mondtam neki. Nyilvánvalóan túl sokszor beszéltem a szopásról, mert kurvára imádtam, de soha nem akartam, hogy azt higgye, hogy neki muszáj megtennie. – Ki akartam próbálni –  mondta halkan.

– Szórakozol velem? – ziháltam.

Raine lassan megrázta a fejét, majd végigsimított a nyelvével az ajkán, amitől hangosan felnyögtem.

– Akarom – mondta újra, és a következő pillanatban már csak arra emlékeztem, hogy a hátamon feküdtem a homokban, és arra készült, hogy leszopjon. Szent szar!

– Nyugi – mondta Raine halkan. – Csak lazíts néhány percre.

– Néhány percig? – gúnyolódtam, majd élesen beszívtam a levegőt, amikor éreztem, ahogy az ajkai újra végigsimítanak a farkamon. – Bassza meg, bébi, ha ezt csinálod, legfeljebb egy percig fogom bírni. Szent szar... Hallottam a halk nevetését, majd minden más inger teljes mértékben eltűnt a fejemből, ahogy nedves ajkai a farkam végén cikáztak, mielőtt a szájába vette volna. A nyelvével végigsimította a hátsó oldalát, miközben a hosszam felét egyszerre a szájába szívta. Ó, bassza meg – már a torkához értem. Éreztem, ahogy hirtelen visszahúzódik, és rájött a korlátaira, majd lassan újra majdnem ugyanolyan mélyre szívott a szájába, mindent megtett annak érdekében, hogy olyan mélyre engedjen, amilyenre tudott.

Lenéztem gyönyörű szájára, ahogy a farkamat körülölelte, és egyszerűen túl sok volt. Megbillentettem a nyakamat, és hátrahajtottam a fejem, lehunytam a szemem, és próbáltam nem elélvezni azonnal. Éreztem, ahogy a keze felfelé siklik a combom belső oldalán, majd az ujjaival végigsimított a golyóimon.

– Ó, a francba... baszd meg, bébi – ez olyan kibaszottul... áhh!

Az ujjai a golyóimat simogatták, miközben a szája a farkamon dolgozott. Ez volt a legjobb kibaszott érzés az egész kibaszott világon. Éreztem a bennem felgyülemlő feszültséget, és tudtam, hogy nem bírom tovább.

– Raine, édes, nem bírom tovább visszatartani... el fogok élvezni, bébi...

Egyik kezemet a fejére tettem, ezzel próbáltam jelezni, hogy engedje el a farkam, mielőtt a szájába robbannék fel, de nem tette. A szemei az enyémekre szegeződtek, és a csillogás bennük elárulta, hogy szándékában áll a szájában tart, amíg elélvezek, ami sokkal több információ volt, mint amire szükségem volt ahhoz, hogy átlendüljek a csúcson.

– Ó, bassza meg! – kiáltottam, és Raine folytatta a szopást, miközben én a torkára spricceltem.

Talán egy percnél is tovább tartott – talán. Bámultam a tiszta kék eget, és próbáltam emlékezni a kibaszott nevemre. Szent szar! Ez volt a leghihetetlenebb szopás, amiben valaha részem volt. Pont, mint minden más, amit vele éltem át, mert ő maga tette ezeket az élményeket különlegessé.

Amikor kinyitottam a szemem, Raine mellettem ült, a lábait maga alá húzva önelégült arckifejezéssel. Felvontam a szemöldököm, és az arca kissé elsötétült, amitől a farkam megrándult, ha csak arra gondoltam, ahogy az ajkai, a nyelve körülöleli.

– Szent szar, Raine – mondtam, és megráztam a fejem. – Mi késztetett erre?

– Azt mondtad, hogy szereted – motyogta Raine szégyenlősen. – Ki akartam próbálni.

– Még sosem csináltál ilyet korábban? – Egyszer megrázta a fejét, és lenézett az ölében lévő kezére. Teljesen ledöbbentem. Olyan kurva jól csinálta, hogy gondoltam, biztos volt némi gyakorlata. Nagyon örültem, hogy nem csinálta ezt korábban, mert az biztos, hogy be akartam volna törni annak az orrát, aki előttem járt a szájában. – Egy szép nap kicsinálsz.

– Tényleg?

– Ha továbbra is ezt csinálod, igen.

– Azt akarod, hogy... ööö... ne csináljam többet?

Rájöttem, hogy teljesen félreértett, felültem, és magamhoz húztam, ajkaim az övéire tapadtak, és a nyelvemet kinyújtottam, hogy megkóstoljam magam a szájában.

– Kibaszottul hihetetlen voltál, és ez kibaszottul hihetetlen volt, és határozottan szeretném, ha újra megtennéd. Basszus, ha gyakorolni akarsz ötszáz különböző technikát, én abban is benne lennék. Lehet, hogy a végén megölsz, de boldogan halnék meg.

– Szóval... ööö... akkor jó volt?

– Jó? Kibaszottul hihetetlen, mondtam, és komolyan gondoltam.

Raine szeme csillogott, és a mosolya visszatért.

– Jó, mert igazából szerettem csinálni.

– A kurva életbe, asszony. – Végigsimítottam a kezeimmel a karjain, és összefűztem az ujjainkat. A kezünket a számhoz emeltem, és megcsókoltam az ujjperceit. – Jobb lenne, ha csinálnánk valamit a ház körül, mielőtt úgy döntök, hogy újra megduglak. Most tartozom neked egy extra orgazmussal.

Raine felnevetett, és felállt, a karomtól fogva felrántott. Talpra pattantam, és követtem őt a tűz melletti szőnyegekhez, ahol egymás mellett ültünk, és a tenger gyümölcseinek maradékát csipegettük az egyik kagylóból. Végigsimítottam a csupasz combján, csak figyeltem, ahogyan az ujjaim a bőréhez simulnak, és végül ismét megnyugodtam. Még ásítottam is, bár a nap még alig ment le.

– Talán most az egyszer kifárasztottalak? – Raine kuncogva kérdezte.

– Van elég energiám, hogy újra megdugjalak, ha ez az, amivel próbálkozol.

Erre egy kiadós nevetést kaptam válaszul.

– Bastian! Miért ragaszkodsz ahhoz, hogy így mondd?

– Mert így hívják – hergeltem. Az őrületbe kergette, ezért is mondogattam folyton. Teljesen felhúzta magát, vagy egyenesen idegessé vált az ellenszenves szóhasználatom miatt, de megérte nézni, ahogy feltüzeli magát emiatt. Lehet, hogy ez szemétség volt, nem tudom, de az biztos, hogy pokolian vicces volt.

– Rengeteg olyan elnevezés van rá, ami közel sem ilyen... vulgáris.

– Vulgáris? – Meglepetten gúnyolódtam, a kezemet a mellkasomra téve.

– Arra célzol, hogy a beszédemben lehetnek vulgáris kifejezések? Azonnal kurvára szívd vissza ezt a kibaszott kijelentést!

Megforgatta a szemét, én pedig kuncogtam.

– Lindsay állandóan káromkodik – mondta Raine. – Mindig is így volt, amikor még gimnazisták voltunk, akkor is káromkodott.

– Mocskos száj? – Most rajtam volt a sor, hogy forgassam a szemem.

– Igen, mocskos szájú – válaszolta Raine. – Mindig büntetésbe került a szövegelése miatt.

– Meglep, hogy vele lógtál – mondtam. – Szerintem te kevesebbet káromkodsz, mint bárki más, akivel valaha találkoztam.

– Próbállak kompenzálni – vigyorgott rám.

– Nincs bennem semmi olyan, ami kompenzációra szorulna. – Megfogtam a kezét, és az ölembe húztam, majd a farkamra helyeztem.

– Soha nem fáradsz el?– nyafogott Raine, és elhúzta a kezét.

Ettől talán duzzogni kezdtem volna.

– Nem, ha arról van szó, hogy megduglak, akkor nem.

Újabb szemforgatás. Félmosolyt villantottam, de nem erőltettem tovább, mert valószínűleg tényleg szüksége volt egy kis szünetre. Néhány perccel később befejeztük az étkezést, miközben a sugárzó hullámokat és a lila felhőket bámultuk a lenyugvó nap sugarai által tarkítva.

– Soha nem fogom elhinni, tudod – mondtam.

– Mit nem fogsz elhinni?

– Hogy méltó vagyok hozzád – tisztáztam. – Nem számít, mit mondasz, vagy mit teszel, nem hiszem, hogy ez valaha is meg fog történni.

– Bastian... valamikor...

– Várj csak – mondtam halkan. Most az egyszer nem kiabáltam vele, bár valahogy kiabálni akartam. Vettem egy mély lélegzetet, mert ezen egy ideje gondolkodtam már, és körülbelül ezerféle lehetőség merült fel bennem, miközben agyaltam. Mindegyik szar volt, úgyhogy azt az egyet választottam, ami a legkevésbé tűnt annak. – Soha nem fogom elhinni, de... Raine...

A szemébe néztem, és próbáltam tartani a tekintetét, remélve, hogy nem veszítem el a bátorságomat, és nem mondok megint valami seggfejséget.

– Szeretlek, és szükségem van arra, hogy te is szeress engem. Akarom... annyira, de annyira... szükségem van rá. Még akkor is, ha szerintem jobb lenne, ha nem törődnél velem, de túlságosan nagy szükségem van rád ahhoz, hogy elforduljak tőle. Soha nem fogok elfordulni tőled, Raine, esküszöm – veled leszek, amíg csak akarsz engem. Ha bármelyik rohadék megpróbálna elvenni tőlem, én a halálig harcolnék érted.

Nehezen lélegeztem, és a szívem kezdett hevesen kalapálni. Úgy éreztem, mintha pánikba estem volna, de nem értettem, miért.

– Soha nem adom fel – mondtam neki. – Harcolni fogok érted, bármi történjék is. Nem érdemellek meg... ezt sosem fogom elhinni... de annyira akarlak... szükségem van rád... veled kell lennem. Egyszerűen muszáj, Raine... nem hiszem, hogy tudnék másképp élni...

– Bastian – suttogta –, mindig szeretni foglak, és nincs semmi, ami ezen változtathat. Ne aggódj, itt vagyok veled és a tied vagyok.

– Míg él ember szeme s lélegzete,

Mindaddig él versem, s élsz benne te.

– Neked adom az életem, a szerelmem, a lelkem – esküdtem neki. – Amíg lélegzem, a tiéd vagyok. Még akkor is, ha nem vagyok több, mint egy elbaszott fasz, akkor is szeretlek.

Megölelt és magához húzott. Bárcsak többet tudnék mondani, de a gondolataim egyszerűen nem álltak készen arra, hogy szavakba öntsék őket. Szerettem őt, de maga a szó annyira alkalmatlan volt, hogy fogalmam sem volt, mit mondhatnék utána. Nem volt célom előtte, nem volt életem, nem volt okom a létezésre – csak léteztem egy üres, értelmetlen burokban. Haszontalan, értelmetlen, alkalmatlan voltam... a lista folytatható. Gyűlöltem magam akkoriban, és még mindig így éreztem. A különbség az volt, hogy tudtam, hogy ő akar engem. Tudtam, hogy szeretett engem. Az univerzum egyetlen, legfényesebb pontja akarta és szeretett engem.

– Gondolod, hogy valaha is ránk talál valaki? – kérdezte Raine hirtelen a semmiből.

– Igen, előbb-utóbb – mondtam automatikusan, aztán elgondolkodtam, hogy vajon elhiszem-e ezt. Egy percig gondolkodtam rajta, és úgy döntöttem, hogy igenis elhiszem.

Tekintettel arra, hogy azok a rohadékok, akik megtámadták őt, egy kis méretű motorcsónakban ültek, nem lehettünk olyan messze a civilizációtól. Nyilvánvalóan nem voltunk semmilyen hajózási útvonalon, különben nem lennénk még mindig itt, de végül is valakinek, aki nem egy seggfej, közel kell jönnie, hogy felfedezzen minket. Amíg valaki elég közel jön, akkor megmenekülünk.

És azután?

Szerezhetnék egy másik hajót, és Raine velem élhetne rajta, de vajon akarná-e egyáltalán? Én éveket töltöttem a vízen, de Raine csak nyaralni volt. Tekintve, hogy mi lett a vége, lehet, hogy soha többé nem akarna újra hajóra szállni, és én nem hibáztatnám érte. Szóval mit csinálnánk? Visszamegyünk az Államokba és letelepedünk valahol? És aztán? Visszamehetne az iskolába, de én mi a faszt csinálnék?

Vennék egy kibaszott nagy üveg vodkát, azt tenném. Csodás.

És ekkor rádöbbentem.

Nem akartam, hogy megmentsenek.

Itt, ezen a szigeten Raine-nel, ez volt a teljes paradicsom.

Minden, amire szükségünk volt, karnyújtásnyira volt, hogy kényelmesen éljünk életünk végéig. Nem volt egy ötcsillagos Hyatt, de kinek volt szüksége ilyen szarságokra? Nem volt szükségem semmire, amit ne tudtam volna megtalálni félórányi sétálás után. Semmi mást nem akartam. Ha megmentenek minket, minden megváltozik. A helyzet az volt, hogy nem tudtam Raine-nek semmit sem ajánlani azon kívül, hogy fizikailag gondoskodtam róla, amire kurvára nem lett volna szüksége, ha megmentenek.

Nem maradt volna velem. Lenne más választása. Jobb lehetőségek. Egy rakás.

Bassza meg.

Még ha egy ideig együtt is lennénk, hamar rájönne, hogy milyen seggfej vagyok valójában, mert az első kibaszott dolog, amit tennék, hogy seggrészegre iszom magam. Visszamenne a suliba, és lenne tanulótársa, aki egy srác lenne, és kurvára ki kéne nyírnom. Csupán annak a gondolata, hogy egy másik férfi közelében van, teljesen kikészített és feldühített.

Raine megfogta a kezemet, és együtt sétáltunk a menedékhelyre, miközben a nap kezdett lenyugodni. Valamiről beszélt, de én nem igazán tudtam figyeltem rá. Csak bólogattam és néha-néha morgolódtam, miközben eloltottam a tüzet éjszakára, Raine pedig lerázta a homokot a szőnyegekről. Valamit mondott a barátnőjéről, Lindsay-ről, a vásárlásmániásról, és a kalandozásairól egy clevelandi bevásárlóközpontban, miközben letelepedtünk a matracra aludni. Túlságosan belemerültem a gondolataimba ahhoz, hogy megértsem a monológja részleteit.

Kizárt dolog volt, hogy Raine-nel egy udvarias. bájcsevegős társaságba kerüljek, és az még inkább, hogy ez az egész bárhogyan működne. Itt tökéletes volt. Itt minden lehetek, amire szüksége van, mert az ő igényei nem voltak bonyolultak ezen a helyen. Visszatérve a normális világba, én nem voltam más, mint egy társadalmi selejt, mint a kibaszott karácsonyi játékok a Rudolph rajzfilmben. Raine-nek voltak barátai, akik elvitték vásárolni, és olyan emberek, akik törődtek vele. Voltak lehetőségei, intelligens volt, volt pénze, és gyönyörű volt. Nem volt szüksége rám semmihez.

Valószínűleg ez a gondolat hozta vissza a bosszúszomjas rémálmokat.

„Ez tetszik? Mi? Megint kiabálni fogsz miattam? – Megmarkolja egyik kezével a haját, a földhöz szorítva a fejét. A másik kezével megforgatja a kést, amit az oldalába döfött...”

Az állkapcsom összeszorult, és egy pillanatra úgy éreztem, hogy átharapom a saját fogaimat. Az új menedékház pálmafás teteje volt az első dolog, amit megláttam, amikor kinyitottam a szemem. Biztosan legurultam Raine-ről, miután elaludtam, mert a rémálom kurva szörnyű volt, és már egy ideje nem volt ilyenem. Legalábbis néhány napja. A jelenet ugyanaz volt, Raine a parton volt, és én nem tudtam odaérni hozzá időben, de az arcok, az arcok mind mások voltak.

A gyomrom görcsbe rándult, egy pillanatra átkaroltam magam, nagyot nyeltem, és azt mondtam magamnak, hogy ne legyek ilyen nyuszi. Csak egy álom volt, a kurva életbe. Kényszerítettem a testemet, hogy egy kicsit ellazuljon, amíg Raine békés, alvó alakját bámultam. Próbáltam rávenni magam, hogy koncentráljak az arcára, hogy ne lássak semmi mást a fejemben, de nem sikerült. Kezemmel betakartam a kezét, arra gondolva, hogy talán az érintés segíthet, de nem változott semmi. Folyton az arcát láttam – azt a rohadt szemétládát, aki elvette az életemet, és kibaszottul tönkretett. Gunter Darke. Ezúttal az ő arca váltotta fel Rasztafej arcát álmomban. Franks lefogta Raine-t, miközben Gunter megerőszakolta őt és a kése a húsába tépett.

Nem tudtam tovább visszatartani, kibotorkáltam, és négykézlábra ereszkedtem, majd hányni kezdtem. Amikor végeztem, arra gondoltam, hogy lemegyek a vízhez megmosni az arcom, de nem akartam olyan messze lenni tőle, most semmiképpen sem.

– Biztonságban van.

Hangosan mondtam ki, bár visszafogottan, hogy ne ébresszem fel.

– Kurvára nem nyúlt hozzá.

Az apja arcának emlékei, amelyek nem igazán hasonlítottak az övéhez, miközben Gunter belehasított, elárasztották az agyamat.

„Ez tetszik neked? Mi? Ez tetszik neked, te disznó? Sikítani fogsz miattam megint?”

– Megint rémálmod volt? – A lágy hangja az éjszakai szellővel szállt. Nagyot nyeltem, mielőtt egyszer bólintottam. Raine egy pillanattal később mellettem, egyik apró keze a vállamon pihent, a másik egy pohár vizet nyújtott nekem. Kimostam a számat, ittam egy kicsit, majd félretettem a homokba. Felé nyúltam, és magamhoz húztam Raine-t, letérdeltem előtte, és az arcom a hasához szorítottam. Belélegeztem az illatát, és megpróbáltam megállítani a kezem remegését.

– Egy kibaszott italt akarok – kiáltottam a bőrébe.

– Azt nem adhatom meg neked – mondta Raine, miközben a hajamba túrt. – Csak magamat tudom neked adni.

– Szeretlek – suttogtam. – Sajnálom, hogy nem segítettem neki. Nekem kellett volna... kellett volna... ha akkor ismertelek volna, akkor kurvára meghaltam volna, csak, hogy megmentsem őt.

Raine lélegzete elakadt, és éreztem, hogy a térdei megrogynak egy kicsit.

– Most már elmondod nekem? – Alig hallottam, amit mondott.

Itt volt az idő? Elmondhatom neki? Nem mondhattam el neki a részleteket – nem tenném. De nem kellene tudnia? Nem kellene tudnia, hogy én semmit se tettem? Nem érdemelte meg, hogy megtudja, milyen egy kibaszott haszontalan szemétláda vagyok?

– Épp megnyertem az utolsó meccsemet – hallottam magam, amint belevágok a mondandómba. – Mindig volt egy nagy győzelmi parti, vacsora és mindenféle szarság a bunyó után. Ez a mostani négy napig tartott, kint a sivatag közepén, valahol Nevadában. Alig volt pár sérülésem, és kurvára elégedett voltam magammal. Azt hiszem, több mint kétmilliót kaszáltam azon a versenyen. Isten tudja, hogy Landon és Franks mennyit keresett rajta. Utána mindannyiunkat visszarepítettek egy nagy Seattle-i üdülőbe. Volt ott egy luxus erkély, ami a táncparkettre és a bárra nézett, meg egyéb ilyen szarságokra – élő zenekar, sok-sok asztal, kurvák és emberek, akik csak buliztak. A mélyrepülés szélén álltam, csak néztem az embereket, akik hátba veregettek, mert nyertek valamit a szereplésemen. Volt egy másik srác velem – Gunter. Franks volt a nagybátyja.

– Gunter Darke. A férfi, aki megölte az apámat – mondta Raine halkan.

– Igen, ő az, akit mindannyiuk megöléséért lecsuktak.

– A börtönben halt meg.

– Igen, azt hiszem, hogy nem jó faszfejt bosszantott fel. – Szorosabban öleltem és lehunytam a szemem, ahogy az emlékek rám törtek. – Ott állt mellettem, és én meséltem neki a legutóbbi versenyzőről, akit megöltem, amikor hirtelen felegyenesedett, és a tömeg fölé mutatott.

– Látod azt a fickót?

– Melyiket? – kérdeztem.

– Azt, amelyik a bár bal szélén áll, egy Manhattannal a kezében – mondta Gunter. – Nagydarab fickó, sötét zakó, díszes cipő, nyakkendő nélkül. Bassza meg! Ketten vannak!

– Két mi?

– Zsaruk, Bastian – ezek kibaszott zsaruk.

– Honnan tudod?

– Kurvára érzem a szagukat – mondta Gunter vigyorogva. – Csak figyeld, ahogy mozognak – oldalra nyújtott karral járnak, mintha fegyvert viselnének, még akkor is, ha nem. Láttad már őket korábban?

– Nem hiszem.

– Bassza meg! Hé, Franks!

– Nem tudom, honnan tudta, hogy zsaruk voltak, de tudta – mondtam. – Franks kiakadt, és a biztonságiakkal felterelte őket az erkélyre.

Amikor nem válaszoltak a kérdéseire, hogy mit keresnek ott, a biztonságiakkal átkutatta az egész kibaszott helyet. Ez eltartott pár óráig, de végül minden egyes személyt, akiért nem tudott kezeskedni valamelyik a főnökök közül, felhurcolták és a hátsó falhoz állították. Összesen tizenhatan voltak.

– Ők mind azok, akiket Gunter Darke megölt.

– Igen, de ő... nem csak úgy simán megölte őket. Bassza meg, ha csak úgy mindet fejbe lőtte volna, valószínűleg nem mentem volna el. Feltehetően nem tanúskodtam volna. Nagy eséllyel még mindig harcolnék. Amit tett... a francba. El se tudom mondani, hogy mit tett a férfiakkal, Raine, nemhogy a nőkkel. Nem akarom, hogy valaha is tudomást szerezz róla.

– Azt hiszem, eleget tudok – ismerte el.

Hála Istennek, hogy nem akart ezzel vitába szállni.

– Elkezdtem... nem is tudom... odamenni. Nem tudom, mi a faszt akartam csinálni. Megállítani? John Paul és Landon, visszatartottak. Azt mondták, hogy csak megöletem magam. Kurvára meg kellett volna tennem valamit. Csak álltam ott és néztem az egészet. Franks két nagyobb biztonsági embere tartotta őket, Franks pedig javaslatokat adott Gunternek, hogy mi legyen a következő lépés, én meg csak álltam ott és néztem, hogy mi történik...

Elhallgattam, egy zokogás tört elő a torkomon, kéretlenül és kontrollálhatatlanul. Raine visszafeküdt a homokba, a fejemet átölelte és magához húzott, az arcom a vállához nyomódott. Átkarolta a vállam, keze végigsimított a hajamon, szorosan magához szorítva. Próbáltam az érintésére és az illatára koncentrálni, ami betöltötte az orromat, de a szemeim akár nyitva voltak, akár csukva, csak a tekintetüket láttam, ahogy rájöttek, hogy ők következnek. Csak a vérük szagát éreztem. Csak a sikolyaikat hallottam.

– Nem csináltam semmit, Raine. Nem segítettem az apádnak... Sajnálom... sajnálom... kurvára sajnálom... ha akkor ismertelek volna... én... tettem volna valamit, hogy segítsek neki, esküszöm, hogy megtettem volna, Raine... én... Sajnálom... sajnálom...

– Tudom, Bastian. – A karja szorosan körém fonódott, és átölelt, amennyire csak tudott. Hallottam, hogy ő is sír. – Nem volt semmi, amit tehettél volna. Tudom, hogy semmit sem tehettél volna.

– Sajnálom.

– Miért voltak ott, Bastian? Mit csináltak ott?

– Kurvára fogalmam sincs, bébi – válaszoltam. – Nem tudom, hogy került oda apád, vagy miért volt ott. A tárgyalás alatt volt egy másik zsaru, aki tanúskodott – azt hiszem, felügyelő volt, vagy valami ilyesmi – és azt mondta, hogy nem voltak a saját körzetükben. Azt mondta, hogy egyáltalán nem lett volna szabad azon a területen lenniük, és nem szóltak be a rádión, hogy nyomozni mennek.

– Az apám biztosan megtette volna – mondta Raine, és a hangjában nem volt kétség.

– Az ügyész is ezt hajtogatta. Egyikük sem tűnt úgy, hogy tudták mit csinálnak ott, és tudom, hogy ez nagyon gyanúsan hangzik, de nem figyeltem oda erre a részre. Nem számított, hogy hogyan kerültek oda.

– Nekem számít.

– Basszus, bébi... bárcsak elmondhatnám. Csak nem tudom.

Átölelt engem... vagy én őt... nem tudom, melyikünk – talán mindketten egymást, és sokáig úgy maradtunk. A homok kezdett kellemetlenné válni, de én nem igazán törődtem vele. Már elmondtam neki annyit, amennyit valaha is elmondhattam volna arról az éjszakáról; be kellett fejeznem, ami még hátra volt, mielőtt nem tudtam volna tovább beszélni.

– Kikészített engem, Raine – suttogtam. – Még a halál után is, amit láttam – az összes halál után, amit okoztam – nem tudtam aludni. Nem tudtam enni semmit anélkül, hogy rosszul lennék, és nem tudtam kiverni az arcukat a fejemből. Minden éjjel, újra és újra. Még a lakásomból sem tudtam kimozdulni és egy hónap után végül azt mondtam Landonnak, hogy soha többé nem fogok harcolni. Egy héttel később Guntert letartóztatták, beköpte a nagybátyját, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy beleegyeztem, hogy tanúskodjak a mentelmi jogért. Landon rájött, átjött és a szart is kiverte belőlem, de én nem voltam hajlandó meghátrálni. Azt hittem, ha megteszem, ha segítek elkapni őket, talán újra aludhatok. Vagy sikerül aludnom, vagy úgyis meghalok.

– De nem jött be – mondtam neki. – Még azután sem, hogy Gunter börtönbe került, még mindig voltak álmaim. Talán azért, mert Franks-et felmentették... Én... nem tudom... ezért elkezdtem inni... sokat. Ittam, amikor Jillian elment, néha segített elfelejteni egy időre, így elkezdtem inni, amikor a rémálmok nem hagytak aludni. Egy idő után elmúltak, vagy legalábbis nem emlékeztem rájuk, miután eszméletlenre ittam magam. Szóval ezt tettem... éveken át... egészen addig, amíg a tutajra nem kerültünk.

– Néhány dologról álmodban is beszéltél – mondta Raine. – Beszéltél a tárgyalásról, amikor az a fertőzésed volt, és Landonról állandóan.

– Nem is tudtam, hogy korábban is megtettem – vallottam be. – Soha nem aludtam senki mellett, csak melletted.

Raine halk, horkantó kuncogást hallatott.

– Úgy értem...

– Tudom, mire gondoltál, Bastian. Semmi baj. Tudom, hogy sok nővel voltál.

– Nem olyanokkal, mint te – mondtam halkan.

– Ezt én is tudom – mondta, miközben ujjaival végigsimított az állkapcsomon.

– Soha senki nem bánt velem úgy, mint te – mondtam neki. – Engem mindig... nem is tudom... kidobtak? Amikor gyerek voltam, még csak nem is volt igazi nevem.   

– Hogy érted?

– Az egyik szociális munkás mondta, amikor idősebb voltam. Megkérdeztem, hogy honnan származom és kik az igazi szüleim. Talán hatéves lehettem vagy hét éves, azt hiszem. Éppen akkor kerültem át az egyik nevelőcsaládtól a másikhoz. Még mindig ugyanabba az iskolába jártam, és véletlenül arra a buszra szálltam fel, ami az előző otthonba vitt. Amikor odaértem, a nevelőapám nem engedett be, pedig esett az eső. Kiabált velem, és azt mondta, hogy maradjak kint. Végül jött a szociális munkás és felvett. Megkérdeztem tőle, hogy kik az az igazi szüleim.

– Kényszerített, hogy kint maradj az esőben? – kérdezte Raine zihálva. – Hogy tehet valaki ilyet egy kisgyerekkel?

– Eléggé dühös volt rám – mondtam. – Nem emlékszem, miért. Gondolom, megérdemeltem.

– Senki sem érdemli meg – hallottam, ahogy motyog, de nem volt kedvem vitatkozni ezen a ponton. Nyilvánvalóan valaki megérdemelte. Én, például.

– Akkoriban csak Sebastian Smith-nek hívtak. Csak a keresztnevemet ismertem, amikor megtaláltak, azt hiszem, szóval csak kitaláltak egy nevet és egy születésnapot meg mindenféle egyéb szarságot.

– Nem tudod, mikor van az igazi születésnapod? – Raine hangja teljesen meggyötört volt.

– Nem – válaszoltam. – Csak elvittek az orvoshoz, aki azt mondta nekik, hogy valószínűleg májusban születtem, és kiválasztottak egy nevet és egy születési dátumot, hogy meg tudják csinálni a születési anyakönyvi kivonatot.

– Ó, Istenem – motyogta, miközben az ujjai felfelé vándoroltak a hajamba, közelebb bújtam a nyaka és a válla közötti részbe.

– Semmi baj, nem igazán érdekel. – Mély levegőt vettem, belélegeztem az illatát, mielőtt folytattam. – A szociális munkás azt mondta, hogy senki sem ismeri az igazi nevemet, ezért e mellett döntöttek.

– Akkor hogy lettél Stark?

– Ez Landon vezetékneve – mondtam. – Az ő nevét vettem fel úgy három hónappal azután, hogy elkezdtem érte harcolni. Ő állt hozzám a legközelebb, olyan volt, mint egy apafigura, és szerettem volna kötődni valakihez, még ha nem is valódi.

– Akárcsak Bolyhos Uraság – mondta Raine.

– Már megint a kibaszott kutya! – morogtam, és felkaptam a fejem, hogy felnézzek rá.

– Neki sem volt neve. – Raine a hajamat a fülem mögé tűrte, és a nyakamat simogatta. – Sosem tudtam, honnan jött, vagy, hogy került oda, ahova. Rémálmai is voltak.

– A kutyának rémálmai voltak? – Felhorkantam.

– Voltak! – erősködött. – Nyüszített és morgott álmában.

– Tudod, hogy nem szeretem ezt a szarságot – emlékeztettem rá –, amikor összehasonlítasz engem azzal a kibaszott kutyával.

– Szerettem Bolyhos Uraságot – mondta Raine halkan. – És szeretlek téged is. Sok közös van bennetek. Ő vadul hűséges volt hozzám, és megpróbált megvédeni engem, amikor olyan emberek jöttek a közelembe, akiket nem ismert. Hosszú időbe telt, hogy megbízzon bennem, de amikor megtette, nem is kívánhattam volna jobb társat.

Egy kicsit gondolkodtam rajta, de még mindig nem tetszett.

– Mit gondolt a pasidról? – kérdeztem.

– Andrew-t nem nagyon kedvelte – mondta. – De végül abbahagyta a morgást.

– És mi a helyzet a többiekkel?

– Nem voltak.

– Miért nem?

– Soha senki sem... vonzott engem úgy. – Éreztem, hogy megvonja a vállát. – Miután apám meghalt, ott volt nekem Andrew. Ő megértette, hogy min megyek keresztül, így nem kellett magyarázkodnom neki. Miután szakítottunk, annyi minden más történt az életemben, miközben a barátaim randiztak, és ez már túl sok volt. Nem akartam magyarázkodni egy srácnak sem, hogy miért kezdtem el csak úgy sírni a semmiből, vagy, hogy miért jártam terápiára, vagy, hogy miért jártam ügyvédekhez, még akkor is, amikor azt mondták, hogy nem tudnak semmit tenni értem.

– Szóval soha többé nem mentél el randizni?

– Hát – nevetett Raine. – Egyszer megpróbáltam.

– Megpróbáltad?

– Egy srác elhívott randira, amikor elmentem egyetemre – mondta. – Elmentünk vacsorázni, Andrew megjelent, és egyfajta jelenetet rendezett.

– Mit csinált?

– Nagyon dühös volt, amikor megtudta, hogy randim van. Megjelent az étteremben, és elkezdte kikérdezni szegény srácot. Úgy viselkedett, mint egy túlaggódó szülő, és amikor a randitársam rájött, hogy ő az exem, csak ledobta a pénzt az asztalra és kisétált. Azt mondta, hogy ő nem fogja elviselni ezt a fajta... faszságot. Soha többé nem beszélt velem.

– Andrew egy pöcs.

– Nem az, csak meg akart védeni engem. Attól félt, hogy bántódásom esik.

– Ha én is ott lettem volna azon a randin veled, én is szétbasztam volna.

– Bastian! Ezt nem teheted meg csak úgy.

– Mi a faszért nem?

– Nem verhetsz csak úgy meg valakit az ilyesmiért. Az embereknek joguk van a saját véleményükhöz, és nem ütheted meg őket csak azért, mert nem tetszik, amit csinálnak vagy mondanak.

– Úgy tűnt, hogy néhány köcsögnek az volt a véleménye, hogy akaratod ellenére meg kell dugni téged. Nekik is megvolt ehhez a joguk?

– Nem, természetesen nem.

– Én szétbasztam volna ezt az Andrew-t – ismételtem meg.

– Ez nem ugyanaz.

– Részemről az – morogtam. – Olyasmit tett, amit te nem akartál, és elszúrta azt, ami jó lehetett volna neked.

– És ha nem tette volna, talán most nem lennék itt.

Amikor így fogalmazott, minden érvem elporladt, így egy darabig csendben feküdtünk a homokban. Az ég kezdett kitisztulni és egy új napot hozott, de nem igazán volt kedvem elmozdulni onnan, ahol voltam. Túl sok gondolat járt egyszerre a fejemben, az álom maradványai, Raine randevúja, amit az a seggfej baszott el, hogy megint egy kibaszott kutyához hasonlítanak, és úgy tűnt, hogy nem tudtam leállítani őket. Azt kívántam, bárcsak lenne valami, amin dolgoznom kéne, hogy legyen okom felkelni és csinálni valamit. Azonban a Raine-nel való fekvés túl jó érzés volt, így maradtam, ahol voltam, miközben a nap felkelt, és Raine tovább simogatta a hajam.

– Mi hiányzik neked a legjobban? – Raine végül megkérdezte. – Úgy értem, hogy a való világból?

Rávigyorogtam, azon tűnődtem, hogy most csak ilyen fantázia játszmát kezdünk-e.

– Pia, nikotinos cigi, és kibaszott nagy chicagói stílusú pizzák – válaszoltam egy pillanat múlva. – És neked?

– A zuhanyzás – éreztem, hogy bólogat. – Egy kellemes, forró zuhany jól esne, nagyon, nagyon jól esne.

– Igen, ez tényleg jól hangzik. – Arra gondoltam, hogy Raine-nel zuhanyozhatnék, és majdnem elfelejtettem megkérdezni tőle bármi mást. – Szóval, ennyi?

– Nem... hiányzik, hogy párnán aludjak.

– Én még mindig párnával alszom – motyogtam halkan.

– Te párnának használsz engem; az nem ugyanaz.

– Nekem megfelel – mondtam.

– Észrevettem! – kuncogott, és visszatért a hajam simogatásához.

Egy perccel később őszinte nevetést szakadt ki belőle. – Hiányzik a fehérnemű is!

– Az enyémet megkaptad – emlékeztettem. – Ha engem kérdezel, ez majdnem olyan szexi lenne, mintha tangát vagy valami hasonlót viselnél.

– Komolyan?

– Igen. Amikor a boxeremben látlak, legszívesebben letépném rólad és megdugnálak a homokban.

– Ezt már megtetted.

– Igaz.

– Akkor is ezt csináltad, amikor a saját nadrágomat viseltem –emlékeztetett, mintha emlékeztetni kellett volna. – És amikor nem volt rajtam.

– Hát, nem mondod! – nevettem. – Mit is mondhatnék? Én egy kanos faszkalap, te pedig gyönyörű vagy mindenben és semmiben.

– Egy kicsit telhetetlen vagy – értett egyet Raine.

– Te most panaszkodsz? – kérdeztem, aztán azonnal rájöttem, hogy nem akartam tudni a választ. Bassza meg, nem kellett volna feltennem a kérdést.

– Egyáltalán nem.

Hála Istennek. Ha bármi mást mondott volna, akkor vissza vettem volna az ő kedvéért. Nem lett volna baj, de ő olyan kibaszottul gyönyörű volt, és nem tudtam mit tenni, de állandóan akartam őt. Imádtam itt lenni, ahol bármikor magamévá tehettem, amikor csak akartam, és örültem, hogy nem bánta. Reméltem, hogy ő is élvezte, de szerencsém volt az utolsó kérdésemre adott válasszal. Nem akartam a szerencsém próbára tenni azzal, hogy még egyet kérdezzek.

– Kezdesz éhes lenni? –kérdezte.

– Egy kicsit –mondtam.

– Miért nem raksz tüzet, én pedig megnézem, mi a reggeli?

– Rendben.

Vonakodva feltápászkodtam róla, és összerezzentem, amikor a lábam görcsbe rándult. Leküzdöttem a fájdalmat, és megmozgattam combomat néhányszor. Igazából egyáltalán nem volt rossz, ha egyszer mozgásba lendültem. Raine visszament a viskóhoz, én pedig elkezdtem fát dobálni a parázsló tűzre. Egy csomó szart kiszorítottam a fejemből azzal, hogy a feladatra koncentráltam, de más gondolatok jöttek a helyükre.

Azon kaptam magam, hogy mostanában sokat gondolok John Paulra – hol volt és mit csinált, feltéve, hogy egyáltalán életben maradt. Őszintén szólva nem tudtam, hogy látom-e még valaha, de jó lett volna tudni, hogy életben van-e vagy sem. Mióta gondoskodtam Raine szükségleteiről, több időm volt gondolkodni, hogy mi történt azon az éjszakán. Biztosan hallottam John Paul hangját és feltételeztem, hogy az egyik mentőcsónakba szállt fel a többi utassal együtt, de nem tudtam, hogy mi történt, ami miatt a hajó egyáltalán felborult. Voltak elméleteim a hihetőktől a rendkívül valószínűtlenekig, kezdve azzal, hogy a vihar rosszabb volt, mint gondoltam, és egészen addig, hogy Franks talán úgy döntött, hogy megöl engem. Ez utóbbiban kételkedtem. Ha meg akart volna ölni, már régen megtalált volna, és elintézte volna. Különben is, miért foglalkozott volna vele? Gunter hat hónapon belül meghalt a börtönben, és Frank-et teljesen felmentették. Unokaöcs vagy sem, ha Franks törődött volna Gunterrel, Guntert soha nem ítélték volna el.

Körülbelül fél óra múlva a lángok parázzsá égtek, és Raine elkezdett főzni valamilyen pörköltet, amit ő talált ki, és amiben volt némi ehető növény és halak. Elég jó volt, ahhoz képest, amivel dolgoznia kellett. Kíváncsi voltam, milyen lehet a főztje, ha egy egész kibaszott konyhája lenne, amit kihasználhatna. Lefogadom, hogy kurva jó lenne.

– Bastian?

– Igen, édes? – kérdeztem vissza, miközben egy kagylóval ételt kanalaztam a számba.

– Még mindig hiányzik az apám.

A kagylót a tűz melletti homokra helyezve felnéztem rá és ismét könnyeket láttam a szemében. Reflexszerűen egyszerre akartam megvigasztalni őt és a szart is kiverni abból, ami felzaklatta. Mivel nyilvánvalóan feldúlt volt az apja miatt, nem tudtam, mi mást tehetnék, minthogy az ölembe húzzam és átöleljem.

– Sajnálom, kicsim – mondtam, amikor végre vett egy mély levegőt, és úgy tűnt, hogy megnyugodott. – Tennem kellett volna valamit...

– Csitt – nyúlt fel Raine, és az ajkamra tette az ujjait. Kezdte túlságosan is megszeretni ezt a bizonyos cselekedetet. –Tudod, amikor belegondolok, mi minden történt, mióta elvesztettem őt, be kell vallanom, hogy eléggé összezavarodtam az érzéseimmel kapcsolatban.

– Hogyhogy?

– Hiányzik az apám – mondta újra –, de ha ő nem ment volna el, akkor nem lennél most te. Elvesztettem az apámat, de rendkívüli kerülő úton, elhozott hozzád. Én... nem tudom, hogy most mit érezzek ezzel kapcsolatban.

Az izmaim megfeszültek. Természetesen igaza volt. Ha nem néztem volna végig az apja halálát, most nem lennénk itt. Ha nem lettek volna azok az események, ami miatt aznap éjjel megjelent, Raine-nek még mindig élne az apja, de mi sosem találkoztunk volna. Egy rövid pillanatra, mindez értelmet nyert. Minden – a szüleimtől kezdve, hogy otthagytak, a fiatalkorúak börtönén át, az ok, amiért tizenhat embert kellett lemészárolni – hirtelen minden értelmet nyert számomra. Mindennek pontosan így kellett történnie, hogy őt az utamba sodorja. Máskülönben soha nem találkozhattunk volna. Henry Gayle-nek meg kellett halnia, hogy én a lányával lehessek, és hirtelen örültem neki, hogy megtörtént.

Azt hiszem, mégiscsak egy önző pöcs voltam.