6. fejezet

 

Hatodik fejezet – Játszma

Fordította: Shyra

Tessék. Megcsináltam. Megmondtam neki az igazi nevemet. Nem tudtam miért, de jó érzés volt kimondani.

– Miért mondtad, hogy Daniel? – Raine oldalra billentette a fejét, és furcsán nézett rám.

– Évek óta Danielnek hívnak – mióta abbahagytam a harcolást. – Lenéztem a tutaj padlójára, mintha valami érdekes dolog lenne ott.

– Miért változtattad meg a neved?

– Várnod kell, amíg rátérek erre a részre – mondtam. A fejemet az övével ellentétes irányba billentettem, és egy félmosolyt villantottam rá.

– Akkor folytasd csak.

– Biztos, hogy ezt akarod?

– Igen, biztos. – Raine elég hosszú időre abbahagyta az ujjai tördelését, hogy felnézzen rám sötét szempilláin keresztül. A haja egy része az arcába hullott, függönyt képezve a szeme előtt.

Vettem néhány mély lélegzetet, és azon töprengtem, mit mondhatnék ezután. Nem akartam nagyon részletekbe bocsátkozni. Lehet, hogy azt hitte, hallani akarja ezt a szart, de a részletek elég csúnyák voltak. Miközben próbáltam dönteni, Raine ismét megszólalt.

– Végül örökbe fogadtam egy olyan pitbullt, tudod. Bolyhos Uraság volt a neve.

– Bolyhos Uraság? Komolyan? – nevettem, és Raine velem együtt nevetett. Próbáltam elképzelni ezt a nevet egy rövid szőrű pitbull szegecses fémnyakörvéről lógó címkén. – Bolyhos Uraság, a pitbull.

– Ő volt a legjobb barátom – mondta ragyogó mosollyal, amely egyenesen a farkamig hatolt. – Nagyon nehezen indult az élete, de végül lett egy udvara, ahol játszhatott, és egy kosárnyi teniszlabdája, szóval nem volt minden rossz. Azt hiszem, elég boldogan végezte, de idegenek közelében mindig is ideges volt. Mindig sajnáltam, hogy soha nem tudta elmondani, mi történt vele.

– Szóval ismét kutya leszek? – Ha azt hitte, hogy finoman fogalmazott a hasonlatával, akkor nagyot tévedett.

– Ha így akarsz gondolni rá.

– Ha bármikor is ,,bolyhosnak” nevezel, ki fogok akadni.

Ismét felnevetett.

– Megpróbálom észben tartani – mondta.

Vettem egy mély lélegzetet, és folytattam.

– Elmentünk egy körre Landon Mercedesével, és végül megálltunk az egyik lakása előtt. Vacsorát rendelt nekem, ami az első rendes vacsora volt azóta, hogy... nos, talán valaha is ettem. Nem is tudom. Azt mondta, hogy azt akarja, hogy verekedjek érte, de a bunyó más volt, mint amihez hozzászoktam. Elmondta, hogy nem mindenki kerül ki élve a harcokból, és megkérdezte, mit gondolok erről. Komolyan alábecsült mindent, de ezt akkor még nem tudtam. Azt mondta, hogy egy rakás pénzt kereshetnék, és a csajok könyörögnének a farkamért, ha jó vagyok. Tudtam, hogy jó vagyok, úgyhogy azt mondtam, hogy érdekel.

– Landon egy héttel később elvitt megnézni egy versenyt. Akkor találkoztam egy csomó más emberrel is, akik a meccseket bonyolították. Elég egyértelművé vált, hogy lényegében én voltam Landon új versenylova, és a többiek szemében az övé voltam. Ez eléggé felbosszantott, amíg el nem mondta, hogy mennyi pénzt fogok keresni, ha megnyerem az első mérkőzést. Egy olyan kölyöknek, akinek sosem volt semmije, ez túl csábító volt. Nem tudtam visszautasítani a lehetőséget.

– Mi volt az a mérkőzés, Dan... ööö... Bastian?

– Bementünk egy nagy raktárba – folytattam. – Landon azt mondta, hogy ez egy kis bajnokság volt – egyfajta kezdő játék. Kis terület – csak akkora, mint az épület. Néhány nagyobb torna mérföldeken át tartott mindenféle terepen. Elmentünk egy olyan terület mellett, amely csupa ablak volt, és onnan lehetett lenézni egy egyfajta arénába odalent. Néhányan ott álltak, néztek ki az ablakon, fogadásokat kötöttek, meg ilyenek, de a legtöbben a szomszédos teremben voltak. Főleg pasik, de sok nő is volt, mind ki volt öltözve kibaszott koktélruhába és gyémántba. Voltak megfigyelőablakok, mint az elsőben, de volt egy hatalmas fal is, tele zárt rendszerű televíziós monitorokkal.

– Mindegyik más-más területet mutatott. Egy csomó a nagy aréna területét mutatta különböző szögekből, de a többi üres folyosókat, lépcsőházakat és dobozokkal vagy ládákkal teli szobákat. Aztán volt hat kamera, amelyek körbe-körbe mozogtak. Később rájöttem, hogy a versenyen részt vevő emberek sisakjára voltak erősítve, és valahányszor elfordították a fejüket, azt láttad, amit ők. Úgy érezted magad, mintha ott lennél.

Megálltam egy percre, és mély levegőt vettem. Elértem azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút, és még egyszer ránéztem, hogy lássam, tényleg hallani akarja-e a folytatást. Figyelmesen bámult rám azokkal a lágy, barna szemeivel, és majdnem kettészakított a vágy, hogy egyszerre védjem meg attól, hogy tudjon erről a szarságról, és hogy mindent elmondjak neki.

– Folytasd – mondta.

– Miért akarod ezt hallani? – kérdeztem.

– Mert láttam, mit tett veled – mondta Raine. – Tudni akarom.

Visszanéztem azokba a szemekbe, de nem láttam semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy a döntése nem végleges, ezért folytattam.

– Öt srác, egy csaj és körülbelül tizenöt perc. Mindössze ennyi kellett, és még mindig mozgott egy kamera a csajon, aki állva maradt. Kirohant az aréna területének közepére, és integetett mindenkinek, aki nézte, miközben a többi játékost elszállították. A fickók, akik fogadásokat tettek, ugyanolyanok voltak, mint az utcán, de az összegek – azok nagyon mások voltak. Az utcán talán pár száz dolcsit lehetett volna keresni egy jó bunyón. Mivel az első, amit láttam, kisebb volt, a tét nem volt olyan magas, de a győztes negyedmillióval távozott.

– Negyedmillió dollár?

– Igen – bólintottam. – Nem rossz tizenöt perc munkáért.

– Hogy szerzett ennyit?

– Mint minden szerencsejátéknál, itt is az a lényeg, hogy ki veszíti el a fogadásokat. Ha hat emberre lehet fogadni, a fogadók közül sokan veszítenek. Ha ötvenezret teszel fel egy játékra, az gyorsan összeadódik. Ez az egyik ok, amiért meg akartam csinálni, még az első meccs megtekintése után is. Landon tudta, hogy játszani akarok, és aztán két hónapot töltött a felkészítésemmel. Azt mondta, hogy én vagyok a legjobb, akit valaha látott, és rögtön egy rakás pénzt kezdtem el keresni.

– Bastian, nem hiszem, hogy értem. – Raine felemelte a kezét, és megakadályozta, hogy folytassam. – Hogyan harcoltak? Mi történt a többi emberrel odabent?

Reméltem, hogy rögtön megérti, hogy ne kelljen ennyire nyersnek lennem. Ugyanakkor, valahogy azt is reméltem, hogy egyáltalán nem fogja érteni. Nyilvánvalóan arra akart rávenni, hogy lebetűzzem neki ezt az egész szart. Egy percig doboltam az ujjaimmal a térdemen, próbáltam kitalálni, hogyan magyarázzam meg.

– Olyan, mint egy élő videójáték, tudod? Mindannyian egy térben lennénk, és mindenhol kamerák vannak, így az emberek, akik néznek és fogadnak ránk, minden szögből láthatnak mindent, még a játékosok is látják. A legtöbb meccsre csak azzal mentél be, ami rajtad volt – se fegyver, se semmi. Ha körülnéztél, találhattál valamit – csődarabokat, késeket, köteleket, csavarkulcsokat, gyertyatartókat –, tudod, az egész ,,nyomravezetői” kiegészítést. Voltak speciális játékok lőfegyverekkel és mindenféle ilyen szarsággal, de azok nagyon exkluzívak voltak. Én csak három ilyenben vettem részt. A többi játékossal küzdöttél, és az nyert, aki utoljára állva maradt.

– Hogy érted pontosan, hogy ,,az utolsó ember állva maradt”?

Vettem még egy mély lélegzetet.

– Aki még életben volt.

– Úgy érted, hogy te... csak úgy megölted...?

– Azért nyertem, mert megöltem mindenki mást, aki ott volt.

Az utolsó részt csak úgy kiböktem, és figyeltem, ahogy a szemében felcsillan egy kis értelem, amint elkerekedik, és pontosan felfogja, amit mondtam. Egy darabig csak ült, mindent magába szívott, és úgy nézett rám, mintha azt akarnám mondani, hogy csak vicceltem, vagy ilyesmi.

– Olyanok vagytok, mint a pitbullok.

Rávillantottam a tekintetem. Nem voltam egy kibaszott idomított kutya. Tudtam, mit csinálok, és minden percét élveztem. A fejem kezdett megint lüktetni, és nem volt kedvem vitatkozni vele erről.

– Talán – mondtam egy vállrándítással. – Bár nem igazán. Volt választásom.

– Nem – mondta Raine meggyőződéssel –, nem volt.

– Természetesen, volt.

Hagyta.

– És ez egy... játék volt?

– Ahogy mi láttuk, igen.

– Pénzért csináltátok?

– Milliókért – erősítettem meg. – Az első bunyómban eleget kerestem ahhoz, hogy az utcáról egy penthouse lakásba költözzek. A minden este éhesen lefekvéstől az ötcsillagos éttermekig jutottam. Ahelyett, hogy buszjegyet loptam volna, egy kibaszott Ferrarit vezettem. A kezemet éjszakánként tíz nő váltotta fel, akik könyörögtek, hogy dugjam meg őket. Tulajdonképpen sorban álltak a szállodai szobám előtt, és csak várták, hogy sorra kerüljenek.

– Elég gyorsan hírnevet szereztem magamnak, mert gyorsabb, okosabb és brutálisabb voltam, mint bármelyik versenyző, akit Landon valaha is látott. Egy éjszaka alatt a senkiből lettem valaki. Majdnem hét éven át havonta három-öt játékot vívtam és nyertem. Hátba szúrtak – láttad a heget –, megvertek, meglőttek, megégettek, amit csak akarsz, de soha nem vesztettem játszmát.

* * * * *

A fény kialudt, de tudtam, hogy Raine még mindig a sötétben ül, és próbálja felfogni mindazt, amit mondtam neki. Kicsit meglepett, hogy megkért, hogy ne folytassam tovább, mielőtt egyszerűen nem is tudtam volna tovább folytatni. Most, hogy már nem haladtam tovább a történettel, azon kaptam magam, hogy visszatérek a kihagyott részekhez – főleg Theresához.

Gondolatban még mindig tisztán láttam őt – szőke haj, hosszú lábak, és üres, kifejezéstelen szemek, amelyek azt kiáltották: ,,Túl sokat láttam”. Emlékeztem arra, ahogy mindig görnyedten ült, mintha láthatatlanná akarna válni. Bármilyen pasi került a közelébe, azonnal félreállt, egyenesen elém, ahol a csípőjére tettem a kezem, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy már foglalt.

Eszembe jutott, hogy az első pár hónapban minden este leszopta a farkam, de közben nem érhettem hozzá. Csak a könyökeimre támaszkodtam, és hagytam, hogy csinálja. Amikor már jobban bízott bennem, a kezemet a vállára tehettem, de a fejére soha. Ezt utálta.

Tudtam, hogy már korábban is csináltak vele valami elbaszott szarságot, de sosem mondta el, hogy mit és ki.

Raine megmozdult, és hallottam, ahogy összehajtogatja a törölközőt, és lefekszik rá. Néhány perc múlva hallottam, hogy mély levegőt vesz, mielőtt álomba merül. Körülbelül egy órát töltöttem azzal, hogy bármiféle fény jelét kémleltem a horizonton, de nem láttam semmit, úgyhogy én is lefeküdtem aludni. Tudhattam volna, hogy majd kezdenek visszatérni azok az álmok, amiket azóta nem álmodtam, hogy minden este részegen feküdtem le.

Theresa lassan elsétált mellettem, intett a kezével, és félig lehunyt, halottkék szemével rám nézett. Egy bagoly repült át a látómezőmön, és én figyeltem, ahogy felrepül a levegőbe, és leszáll az otthon udvarán álló nagy fa ágára. Amikor visszanéztem, Theresa eltűnt. Az új tanácsadó is eltűnt. Tudtam, hogy bántani fogja, de csak álltam ott, és figyeltem a baglyot a magaslesén. Aztán egy mosdóban voltam, és végignéztem a zuhanyzók során. Még nem jártam itt, de tudtam, hogy hol vagyok. Pár lépést tettem előre, és elcsúsztam a földön lévő élénkpiros pocsolyában.

Felegyenesedtem, és befogtam a számat, hogy semmiféle hang ne szökhessen ki. Az izzadság a szemembe csorgott, amíg a kézfejemmel meg nem töröltem a homlokomat. Próbáltam visszatartani a lélegzetemet, hogy megfékezzem, de nem sikerült. Hagynom kellett, hogy ziháljak, amíg a testem egy kicsit megnyugszik.

Felhúztam a ponyvatetőt, hogy beengedjek egy kis friss levegőt, és a telihold fénye beáradhasson. Remegő kézzel kihúztam az utolsó cigarettát az övemen lévő tasakból, és meggyújtottam. Legalább a dohányzással együtt járó rendszeres, mély lélegzetvétel segített egy kicsit ellazulni. A látomások azonban még mindig a fejemben voltak. A nikotin semmit sem segített ezen a szarságon.

Rágyújtottam, és megpróbáltam arra gondolni, hogy a The Oblation felborulása előtti éjszakán a bárban vedeltem a feleseket. Arra a kurvára gondoltam, aki otthagyta nekem a névjegykártyáját, és hogy milyen jó volt benne kikapcsolódni.

De ez nem változtatott semmin. Csak egy vértócsát láttam a kis zuhanyfülke padlóján, és csak az utolsó beszélgetésemet hallottam, amit vele folytattam, ahogy a fejemben lejátszódott.

– Feltehetek egy kérdést, Bastian? – kérdezte Theresa. A kézfejével letörölte a szája sarkát.

– Persze – mondtam, visszahúztam a farmeromat, és rágyújtottam egy cigire.

– Tetszem neked?

– Mi a faszt akar ez jelenteni?

– Csak azt, amit kérdeztem, tetszem neked?

– Tetszik, ahogy felnézel rám, amikor az ajkaid a farkamat szopják – mondtam nevetve. Elfordította a tekintetét, és nem csatlakozott a nevetésemhez. – A francba, bébi, csak baszakodtam veled. Tudod, hogy tetszel nekem.

– Mi van, ha nem akarom ezt tovább csinálni? – intett kettőnkre Theresa.

– Abba akarod hagyni? – kérdeztem mogorván. – Ez a te ötleted volt, nem az enyém.

– Nem ezt mondom, csak azon tűnődtem, hogy akkor is tetszenék-e neked.

– Ez egy kibaszott hülye beszélgetés. – Hátradőltem a falnak, és a cigarettámmal játszottam.

– Abba kéne hagynod a dohányzást. Nem tesz jót neked.

– Mi a fasz van, Theresa?

– Csak nem akarom, hogy bármi történjen veled.

Visszaemeltem a cigarettát a számhoz, és erősen megszívtam, mielőtt a hamut a víz fölé pöccintettem volna. Néztem, ahogy elúszik, pörög a szélben, amíg a fekete vízbe nem ér, és el nem tűnik.

– Bastian?

Újra beleszívtam a cigarettába, nem akartam, hogy ez az utolsó kis nyugalom is kárba vesszen. Nem néztem rá.

– Jól vagy?

– Persze – mondtam. A hangom még nekem is halottnak tűnt. Elszívtam az utolsó slukkot a cigarettából, összerezzentem az égő szűrő ízétől a számban, és a csikket a vízbe dobtam.

– Mi történt vele?

– Kivel? – kérdeztem, jól tudva, hogy kire gondolt. Hogy honnan tudta, hogy rá gondolok, nem értettem. Női megérzés, gondolom.

– Theresa.

A vállam megfeszült, és egy pillanatra lehunytam a szemem, mielőtt visszanéztem a vízre. Lassan visszacsuktam a ponyvát, és hátrébb húzódtam, mielőtt lefeküdtem volna tőle pár méterre. Elmozdultam, próbáltam kényelmesebb pozíciót találni a hátamon, és felbámultam a sötét tetőre.

– Megölte magát – mondtam végül.

Hallottam, ahogy Raine végigsiklik a padlón, és közelebb húzódik hozzám. Elfordítottam a fejem, hogy felé nézzek, és láttam, hogy felém nyújtja a kezét. Az ujjbegyei találkoztak a halántékomon lévő hajammal, és végigsimított az államon és az arcomon, majd az állam alatt, mielőtt visszanyúlt a halántékomhoz, és kezdte elölről az egészet. Először összerezzentem, de nem hátráltam meg, és ő sem hagyta abba.

Raine egy kicsit közelebb húzódott hozzám, és éreztem, hogy a lélegzetem elakad a tüdőmben, és nem akar kiszakadni, amikor átkarolta a fejemet, és a vállához szorított. Az ujjai folyamatosan végigsimogatták az arcom.

Minden izmom megfeszült, és egyszerűen nem tudtam, mit tegyek, ezért megdermedtem. Néhány percig nem csináltam semmit. Lehunyt szemmel, az oldalamon feküdtem mellette, és csak éreztem, ahogy az ujjai simogatnak. Önkéntelenül kinyúlt a kezem, és óvatosan végigkúszott a hasán, amíg a karom át nem ölelte a derekát. Magamhoz húztam, és kinyitottam a szemem, felnéztem rá.

A sötétben alig tudtam kivenni az arcát és a szemét, de láttam a szomorú mosolyát, és a szemében olyan kifejezés volt, amit szerintem még soha nem láttam. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért egy darabig csak bámultam őt, miközben ujjaival végigsimított az arcomon. Végül visszafektettem a fejemet, a vállának dőlve, és hagytam, hogy a sötétség újra elnyeljen.

* * * * *

A helyzet egyre kétségbeejtőbbé vált.

Egy napra elegendő víz maradt, feltéve, hogy nem kezdtem el felére csökkenteni a mennyiséget. Nem igazán volt más választásom. Úgy döntöttem, hogy magamnak kevesebbet adok, mint Raine-nek – nem gondoltam, hogy ő kibírja kevesebbel.

Hallottam, hogy felébredt mögöttem, és szó nélkül, anélkül, hogy bármit is mondtam volna, vagy a szemébe néztem volna, átnyújtottam neki egy fél pohár vizet. Nem értettem pontosan, mi történt köztünk az előző éjjel, de körülbelül annyira kellemetlenül éreztem magam, amennyire csak lehetett.

– Azt hiszem, jobban éreztem magam, miután megettem azt a halat – mondta Raine.

– Biztos vagyok benne, hogy igen – mondtam bólintva.

– Megpróbálsz ma este szerezni még egyet?

– Ha igen, akkor ajánlom, hogy legyen kedved gerincfolyadékot enni. Halat nem ehetsz többet.

– Miért nem?

– Mert a víztartalék kezd apadni – mondtam neki, és igyekeztem nem túlzottan bosszúsan hangzani, mert biztos voltam benne, hogy ezt a szarságot már átéltük korábban. – Nem úgy néz ki, hogy egyhamar esni fog az eső, szóval nincs fehérje. Túl sok víz kell a fehérjék megemésztéséhez. Ne igyál többet, mint amennyit adok, és ma is csak másfél adag rudat.

– Kezdesz főnökösködni, ugye?

Összeszűkült szemmel pillantottam rá, de ő rám mosolygott. Lehet, hogy csak viccelt, de nem voltam benne túl biztos, és határozottan nem volt hozzá kedvem. Amilyen tempóban haladtunk, túl hamar kifogytunk volna a vízből. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy szárazföld lenne a közelben, és túlságosan messze kellett lennünk délre ahhoz, hogy a szokásos hajózási útvonalakon legyünk ezen a ponton. Más szóval, nagyjából teljesen el voltunk csesződve.

Gondolkodnom kellett, és ki kellett találnom egy tervet. Le kellett szállnunk erről a tutajról, és olyan szárazföldre kellett jutnunk, ahol nagyobb eséllyel találunk vizet. Képesnek kellett lennem tiszta fejjel gondolkodni, de nem tudtam.

Valahányszor megpróbáltam koncentrálni valamire, amit csináltam, éreztem, hogy a teste az enyémhez szorul.

Valahányszor nem arra koncentráltam, amit csináltam, éreztem, hogy a felsőteste enyhén fel-alá mozog, ahogy álmában lélegzik.

Valahányszor lehunytam a szemem, éreztem, ahogy a keze végigsimít az arcomon.

Ez teljesen és totálisan elbaszott volt, és nem tudtam, mit tegyek ellene.

Próbáltam figyelni, hogy nem látok-e hajókat, vagy szárazföldet, vagy egy kibaszott tengeri teknőst, amire rácsatolhatnék egy cetlit, de nem volt semmi. Kezdtem ideges lenni, és már-már azon gondolkodtam, hogy úszni megyek, csak hogy levezessem az energiámat. Így is csak doboltam az ujjaimmal a távcsövön vagy a tutaj oldalán. Néha a rövidnadrágom végén lévő, kibomló szegélyt rángattam, vagy sokadszorra is átnéztem a túlélőcsomagokat.

Annyira felhúztam magam, hogy már nem is tudtam nyugton maradni.

– Az őrületbe kergetsz – szólalt meg Raine.

– Miért nem nyalod ki a seggem? – vicsorogtam. Lehunytam a szemem, és vettem néhány mély lélegzetet, próbáltam megnyugodni. – Kurvára unatkozom.

Nem bírtam tovább, és a tutaj nyílásához mentem. Miután rögzítettem magam az ólomhoz, levetkőztem boxerre, és beugrottam a vízbe. Az árral szemben úsztam, jól tudtam, hogy olyan energiát használok fel, amit takarékoskodnom kellene, de nem tettem jót magamnak vagy Raine-nek, ha teljesen megőrültem.

A víz hűvös volt, és arra gondoltam, talán át kéne áztatnom a pólómat, és hagyni, hogy Raine felvegye, hogy ne melegedjen fel túlságosan. Túl gyakran csinálni ezt hiba volt, mivel a sós víz sebekhez vezethet a bőrön, de egy bizonyos ponton kompromisszumot kellett kötni a sebek és a hőhatás között. Legalább az éjszakák hűvösebbek voltak.

Úsztam egy kicsit, aztán a hátamon lebegve bámultam az eget, és próbáltam nem gondolni semmire. Az, hogy elmondtam Raine-nek az összes szarságot rólam, túl sok mindent juttatott az eszembe, és ez nem tetszett. Verekedésekről szóló látomások cikáztak a fejemben, de azok nem zavartak túlságosan. Amikor a gondolataim egy sötét, füsttel teli szobára és tizenhat emberre terelődtek, akik a falnál álltak... akkor kellett megfordulnom, és újra úszni kezdenem.

Egy kurva italt akartam, hogy ne kelljen ezekre a szarságokra gondolnom.

Kinyitottam a szemem, és pislogtam, mert csípett a só. Egy sárga villanás suhant el a vállam mellett. Aztán egy másik suhant el mellettem. És még egy.

Áttörtem a felszínen, és odakiáltottam Raine-nek.

– Húzd hátra a ponyvát, és simítsd ki, ahogy tegnap este csináltam!

Raine zavarodott arckifejezéssel bólintott, és úgy tett, ahogy mondtam. Visszasüllyedtem a víz alá, és megfordultam, hogy jobban lássam a hatalmas Sárgafarkú csattogóhal-rajokat – száz meg száz példányt. Olyan sokan voltak, hogy nem tudtam eltéveszteni. Ahogy körülöttem úsztak, néhányszor megmozgattam az ujjaimat, felbukkantam egy utolsó szippantásnyi levegőért, és munkához láttam.

Puszta kézzel halat fogni nem is olyan nehéz, mint amilyennek látszik, ha tudod, mit csinálsz. A fenék felől közelítettem feléjük, és a kopoltyújuknál fogva megragadtam őket, mielőtt a levegőbe és a tutajra dobtam volna őket. Körülbelül tíz percen belül egy tucatnyian voltak a ponyva tetején.

Visszamásztam a fedélzetre, és megpróbáltam lerázni magamról a víz nagy részét, mielőtt lemásztam a létra széléről, és bebújtam a tutajba. A halak mindenütt ott ugráltak, úgyhogy nem vesztegettem az időt, felkaptam a késemet, és munkához láttam.

– Nem eszünk belőle semmit – emlékeztettem Raine-t. – Ez csak a víz miatt van, ami sokkal fontosabb.

Bólintott, vett egy mély lélegzetet, és hagyta, hogy a szájába nyomjam az első hal feltépett gerincét. Elvettem a másodikat, majd odaadtam neki a harmadikat. Nem voltak olyan nagyok, mint a Black Jack, de bőven volt belőlük. Így folytattuk oda-vissza, amíg mind el nem fogyott. Kicsit kényszeríteni kellett, de rávettem, hogy a szeméből is szívja ki a folyadékot.

– Azt hiszem, ezzel megspóroltunk egy jó napnyi vizet – mondtam, miközben kidobtam a tutajról az utolsó haldarabokat.

– Mennyi víz maradt még? – kérdezte.

– Éppen elég volt mára – vallottam be. – Most még egy nappal meghosszabbíthatjuk.

– Hihetetlen vagy – mondta Raine. Rám szegezte ragyogó szemeit, és én nem tudtam nem érezni. Görbe mosollyal viszonoztam, és oldalra billentettem a fejem.

– Ez igaz – mondtam neki. – Az vagyok. Egyszer ki kellene próbálnod.

Felfelé billentette a fejét, és a szemei a számra fókuszáltak. Mintha hallottam volna a szívverését a mellkasában, ahogy pont annyira emelte fel magát, hogy az ajkaimat az övével érintse.

Próbáltam mozdulatlanul tartani magam, mert amit igazán szerettem volna, az az volt, hogy lenyomjam a nyelvemet a torkán, a tutaj aljára szorítsam, és letépjem róla az fürdőruhát. A kezemben akartam érezni a csupasz bőrét. És bassza meg, nagyon szerettem volna a farkamat a lábai közé dugni.

Ehelyett szinte mozdulatlan maradtam, és hagytam, hogy a szája lassan megérintse az enyémet, emlékeztem, milyen puha volt a szája az enyémen az első alkalommal, és észrevettem a finom változásokat az ajkai nedvességében az akkor és a most között.

Raine elhúzódott, én pedig kinyitottam a szemem, hogy ránézzek.

– Miért csináltad ezt?

– Akartam – válaszolta, miközben félrenézett rólam.

– Tudod, amikor ezt csinálod, csak meg akarlak dugni, amilyen gyorsan csak lehet.

– Gondoltál már arra, hogy egy kicsit lassabban haladj? – javasolta Raine. – Nem minden kapcsolatban kell azonnal szexelni.

– Nem vagyok oda a kapcsolatokért – mondtam neki. – Próbálom egy kicsit könnyebbre venni a dolgokat. Nincsenek virágok, nincsenek kötelezettségek. Csak dugás.

Raine arca elsötétült, és ismét elfordította tőlem a tekintetét. Nem tudtam megmondani, hogy dühös volt-e, vagy csak zavarban volt, de nem hagytam, hogy azt higgye, más is lehetek, mint ami vagyok. Az az undok, gonosz részem, amelyik képes lenne kitörni egy srác nyakát, és utána megdugni a barátnőjét, azt mondta, hogy kurvára hazudjak neki, és vetkőztessem le, de ezt nem tehettem. Vele nem.

– Nem egészen ehhez vagyok szokva – mondta néhány perc csend után.

– Nos, megtanultam a leckét – mondtam neki. Mielőtt kinyithatta volna a száját, elhallgattam. – És nem, nem akarok erről beszélni.

– Nem akarod ott folytatni, ahol tegnap este abbahagytad?

– Nem.

– Miért nem?

– Nem akarok beszélni – mondtam. Lesütötte a tekintet, és olyan csalódottnak tűnt, hogy magamra haragudtam. – Miért nem mesélsz inkább valamit magadról?

– Oké – mondta Raine, kicsit ráncolva az arcát. – Mit akarsz tudni?

Egy percig gondolkodtam, és azon tűnődtem, mit is akarok tudni a mellettem ülő nőről.

– Hány éves vagy?

– Húsz – válaszolta. – És te hány éves vagy?

– Huszonkilenc – mondtam –, de most én kérdezek.

Raine elmosolyodott, és intett a kezével, jelezve, hogy folytassam.

– Mit fogsz tanulni a főiskolán?

– Még nem tudom – mondta Raine elpirulva. – Sok minden van, amit szeretnék csinálni, de még nem tudtam dönteni.

– Hogy kerültél a The Oblationra?

– Már mondtam, a barátom győzött meg.

– Ő győzött meg, hogy menj el egy hajóútra – pontosítottam. – Mi késztetett arra, hogy az én hajómat válaszd?

– Azt gondoltam, hogy szép – mondta Raine egy vállrándítással. – Nem vagyok a nagy tömegek híve, ezért akartam a privát chartert. Tetszett a csónakod kinézete...

– Hajó – morogtam.

– Hajó – javította ki Raine. – Azt gondoltam, úgy néz ki, mint egy régi kalózhajó vagy valami ilyesmi. Olyan... izgalmasnak tűnt.

– Eleget kaptál már az izgalomból? – kérdeztem.

– Elég volt, köszönöm! – mosolygott Raine.

– Honnan szerezted a pénzt?

Lenézett az ujjaira, és a fogaival az alsó ajkát harapdálta.

– Kaptam kártérítés, amikor apám meghalt – mondta.

– Igen, ezt mondtad. Miért kaptad a kártérítést?

– Szolgálat közben halt meg – mondta Raine halkan –, de olyan helyre küldték, ahová nem kellett volna. A magánnyomozónak volt némi információja arról, hogy az egyik felettese szándékosan küldte oda, tudva, hogy nem lesz könnyű dolga. Végül pénzt adtak, hogy elkerüljék a polgári pert, de valójában arról volt szó, hogy olyan helyzetbe küldték, ahová nem kellett volna. Nem kellett volna ott lennie, így nem kellett volna meghalnia.

– Hová küldték?

– Soha senki nem árulta el – mondta Raine vállat vonva. – Ez a per része volt. Nem érdekelt a pénz, csak tudni akartam, mi történt az apámmal.

– És mi történt vele?

– Nos, abból, amit a nyilvánosságra hozott tanúvallomásokból megtudtam, kivégezték.

Az izmaim megfeszültek a gyomromban, és éreztem, hogy a hátamon végigfut a hideg.

– Ki végezte ki?

– Egy bűnbanda feje volt – mondta Raine. – Apa csak egy kisvárosi zsaru volt – nem lett volna szabad ott lennie, ahol volt. Fogalma sem volt róla, mibe sétált bele.

– Mibe sétált bele?

– Nem mondták meg – mondta Raine. – Volt valaki, aki ott volt – valaki a szervezetből, aki tanúvallomást tett, hogy ne kerüljön börtönbe, de az egész zárt tárgyalóteremben történt. Még engem sem engedtek be, és az összes jegyzőkönyv titkos volt. Azt mondták, hogy az egész túlságosan bizalmas, és a nyomozás még mindig folyik, meg mindenféle más baromság. Nem tudtam, mit higgyek. Azt hiszem, csak azért adták nekem az összes pénzt, hogy az ügyvédek ne hozzák nyilvánosságra az ügyet. Az ügyvédem örült a pénznek, és azt mondta, hogy csak fogadjam el. Senki más nem akart hozzányúlni az ügyhöz, így hát megtettem. Nem az történt, amit én akartam, ezért az utazás előtt nem költöttem el a pénzt.

Az utolsó részt már nem is hallottam, amit mondott. Próbáltam nyelni, de nem bírtam. Különböző gondolatok gyűltek össze a fejemben, mint egy rögbicsata, és a végső konklúziótól hánynom kellett.

– Raine... – mondtam halkan, végre rávettem a számat, hogy valamiféle valódi, érthető szót formáljon. – Raine Gayle?

– Igen, honnan...?

– Henry Gayle lánya – szakítottam félbe. Ez nem kérdés volt; tudtam, hogy így van.

Emlékeztem a nevére a tárgyalásról. Az egyik ügyvéd azt mondta, hogy a zsaru lánya be akart jutni a tárgyalóterembe. Landon felhasználta a befolyását, hogy ez ne történjen meg. Lenéztem a kezemre, vártam, hogy remegni kezdjenek, de azt hiszem, még a végtagjaim is túlságosan sokkos állapotban voltak ahhoz, hogy bármit is tegyek.

– Daniel, honnan tudod az apám nevét?

– Nem Daniel. – Amint kimondtam, azonnal megbántam.

– Sajnálom, elfelejtettem. Bastian... – Raine szünetet tartott, majd megismételte a nevemet. – Bastian?

Á, a francba. Most már tényleg, tényleg szükségem volt egy italra.

– Sebastian?

Felnézett rám, kétszer pislogott, majd elfordította a tekintetét. Majd visszanézett rám, és a szemei elkerekedtek.

– Sebastian Stark.

A szám nem reagált semmilyen mentális parancsra, így inkább bólintottam.

– Ott voltál.

Ismét bólintottam.

– Te voltál az, aki tanúskodott a gyilkos ellen.

Újabb bólintás.

– Te... végignézted, ahogy meghal? – A hangja megtört az utolsó szónál, amitől kérdésnek hangzott. Nem tudtam tovább mozgatni a fejem.

Azt hiszem, ezek után nem volt szükségem a névtelenségre.