16 - 17. fejezet

Tizenhatodik fejezet – Ajándék

Fordította: Shyra

Túl korán ébredve, pislogtam párszor. Odakint még mindig elég sötét volt, és még a reggeli madarak hangja sem hallatszott. Az agyamban nem maradtak rémképek semmilyen rémálomból, így nem tudtam, mi az oka a hirtelen ébredésemnek, ami összezavart. Általában nem szoktam ok nélkül felébredni. Kicsit megmozgattam a nyakamat, kinyújtóztattam, aztán megpróbáltam kitalálni, mi ébresztett fel.

Raine alattam feküdt, a fejét a mellkasomra hajtva, a lába pedig összegabalyodva az enyémmel. Mindkét karommal átkaroltam, biztonságosan átölelve a vállát. A fejemet az övére hajtottam, kicsit a hajába simultam. Hallottam, ahogy mély levegőt vesz, amitől a karom kissé megemelkedett, majd lassan kiengedte. Nem aludt, el akartam húzódni tőle, de az ujjai megragadták a karomat, és a helyén tartottak. Még zavarodottabban néztem le rá. Általában, ha előttem ébredt fel, az azért volt, mert pisilnie kellett, és azt akarta, hogy minél hamarabb leszálljak róla. De még mindig nagyon korán reggel volt, és ez nem illett bele a szokásos rutinjába.

– Mi a baj, kicsim? – suttogtam. Nem tudom, mi a faszért suttogtam – nem mintha más is hallotta volna.

– Semmi – válaszolta. Megköszörülte a torkát, és elfordította tőlem a tekintetét.

– Baromság – mondtam. Az álla alá tettem a kezem, és hátra billentettem a fejét, hogy rám nézzen.

– Semmiség, tényleg – mondta újra. Fintorogva néztem rá, mire ő felsóhajtott. – Csak... csak... hiányzik Lindsay!

Raine könnyekben tört ki, és kezével eltakarta az arcát. A karomat a tarkójára tettem, és a vállamhoz szorítottam, miközben azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit.

– Haza... akarok... menni! – zokogott szaggatott lélegzetvételek között.

Bassza meg!

– Ó, kicsim. – Szorosabban átkaroltam, és a mellkasomhoz szorítottam. Kurvára fájt, hogy így látom őt, és tudtam, hogy semmit sem tehetek, hogy jobbá tegyem a helyzetet, különösen, ha olyasmiről van szó, amit egyáltalán nem akartam, hogy megtörténjen. Nem vágytam arra, hogy... nos... bárhol máshol legyek. Nem volt otthonom, amit hiányolhattam volna, hacsak nem akartam azzal a gondolattal szórakozni, hogy felhúzzam a tenger fenekéről. Abban is biztos voltam, hogy Raine otthonról alkotott elképzeléseinek megfelelni, a legjobb esetben is problémás lesz. Ezt nem terveztem vele megbeszélni – nem láttam hasznát.

– Elegem van abból, hogy itt ébredek – folytatta Raine. – Belefáradtam, hogy minden nap ugyanazt a kaját eszem. Elegem van abból, hogy a bőröm száraz és hámlik a sós vízben való mosakodástól. Belefáradtam, hogy minden nap ugyanazokat a ruhákat hordom. Belefáradtam... mindenbe!

Közel járt ahhoz, hogy hisztérikussá váljon, és megfordult a fejemben a gondolat, hogy észhez térítsem, de csak nagyon rövid időre. Reszketett, zokogott, és kikiabálta a frusztrációit, miközben én pedig belé kapaszkodtam, és próbáltam kitalálni, mit mondhatnék, ami bármit is változtatna a helyzeten. Nem mintha azt mondhattam volna neki, hogy jobb lesz, mert fogalmam sem volt róla, hogy ez igaz-e. Lehet, hogy ma, holnap, jövőre vagy soha nem találnak meg minket. Nem tudtam hamis reményt nyújtani neki, nem csak azért, mert nem volt, hanem mert féltem, hogy ha egyáltalán sikerülne kiejtenem a számon a szavakat, azonnal tudná, hogy nem akarom, hogy ez megtörténjen.

– Raine – suttogtam, miközben a karomat a feje köré csúsztattam, és szorosabban magamhoz szorítottam. Az arcomat a hajába temettem, és belélegeztem, bárcsak tudnék neki valamiféle vigaszt nyújtani, de beletörődtem a ténybe, hogy nem tehetem. Ő továbbra is sírt, én pedig egy jó darabig továbbra sem tudtam semmi érdemlegeset mondani. Végül a sírása alábbhagyott, és hangosan szipogott.

– Egy kibaszott zuhanyt akarok – morogta.

Rövid, öblös nevetést hallattam. Nem igazán akartam, de amilyen ritkán káromkodott Raine, olyan kurva vicces volt általában az időzítés megválasztása.

– Tudom, bébi – mondtam.

– Miért vagyok most ennyire kiborulva? – jajgatott. – Jobb itt, mint a tutajon, és mégsem csináltam ezt akkor.

– Mert akkor még nem volt elég energiád – mondtam neki. – Szerintem általában addig hagyod magadban felgyülemleni, amíg szét nem esel, ami egyébként az őrületbe kerget. Bárcsak tehetnék valamit, hogy jobb legyen.

– Azt teszed.

– Heh – igaz. Valószínűleg én vagyok a stresszed felének az oka.

– Amikor feldúlt vagy, újra és újra felrobbansz – mondta Raine egy bólintással és egy kissé könnyes kacajjal. – Így jobban érzed magad, és ettől én is jobban érzem magam.

– Sosem érzem úgy, hogy bármit is tehetnék azért, hogy jobban érezd magad – vallottam be.

– Átölelsz – mondta halkan, és az ujjai a bőrömre simultak. – Biztonságban tartasz.

– Bármikor, amikor csak akarod – mondtam. Nagyot kellett nyelnem, hogy leküzdjem a gombócot a torkomban. Nem tudtam, honnan jött – valószínűleg csak azért, mert sírni láttam őt.

Addig tartottam a karjaimat körülötte, amíg lassan visszasodródott az álomba. Addigra már épp egy kicsit világosodott, de nem mozdultam, hogy felkeljek. Ha csak annyit tehettem, hogy átöleltem, akkor kurvára átöleltem, amíg azt nem mondta, hogy engedjem el.

Amíg aludt, nem tudta azt mondani, hogy engedjem el, és ő késő reggelig aludt, így hát reggelig öleltem. Amikor végül felébredt, még mindig fáradtnak tűnt, a szemei vörösek voltak a sírástól, és fejfájásra panaszkodott. Próbáltam neki teát főzni valami kamillára emlékeztető virágból, de úgy tűnt, hogy kurvára szörnyű volt, úgyhogy kidobtam, és helyette melegített kókusztejjel próbálkoztam. Ez sem sikerült, de legalább mosolygott egy kicsit. Sikerült grilleznem pár rákot, amit úgy tűnt, jobban szeretett, mint a többi tengeri herkentyűt, amiért egy őszintébb mosolyt és egy puszit kaptam.

Nem igazán csináltunk mást a nap folyamán, és a kora este esőt hozott, így bent ragadtunk. Nem volt nagy vihar vagy ilyesmi, csak annyi, hogy bőrig áztam, amikor ki kellett mennem a menedékből pisilni. Végül feladtuk a napot, lefeküdtünk a fekhelyre, és én lassan megdugtam, addig tartottam ki, ameddig csak tudtam, és háromszor is éreztem, ahogy elélvez tőlem, mielőtt átadtam magam. Utána átöleltem, és hallgattam a légzését, ahogy az utolsó orgazmus után lecsillapodott, és lassan álomba szenderült. Még egy darabig tartottam őt, hallgattam, ahogy az eső alábbhagy, majd végül eláll, aztán úgy gurultam a helyemre, hogy a lábam az övére borult, a karom pedig biztonságosan átölelte a testét. A fejemet az övére fektettem, beszívtam az illatát, és hagytam, hogy álomba ringasson.

* * * * *

A keze végigsimít az állkapcsom szélén, én pedig belehajolok az érzésbe. Amikor kinyitom a szemem, rám mosolyog, de nem a boldogságtól. A mosolya... szomorú? Lassan megrázza a fejét.

– Semmi baj – mondja nekem. – Tudom, hogy szívesebben maradnál itt.

Elsétál tőlem, lefelé a parton egy kis motorcsónakhoz, amely a vízben horgonyoz. John Paul és Landon ott várják őt. Felsegítik a fedélzetre, és elmondják neki, hogy az ő állapotában óvatosnak kell lennie...

Néhány lépést teszek a parton, azzal a szándékkal, hogy utána megyek, de a motor beindult, és otthagynak...

Hideg verejtékben ébredtem. Bár nem volt hányingerem ettől az álomtól, olyan rettegést keltett bennem, amilyet még soha nem tapasztaltam. A mellkasom annyira összeszorult, hogy nem voltam biztos benne, hogy van-e elég hely a szívemnek, hogy tovább dobogjon, vagy a tüdőmnek, hogy tovább szívja a levegőt. Ki kellett mennem a szabadba, mielőtt teljesen kiborulok.

Kihúztam a karomat és a lábamat Raine alól, és talpra álltam. Kihalásztam az övemből az öngyújtómat és egy ökölnyi házi készítésű cigarettát, és elindultam lefelé a partra.

– Ez kurvára nem történhet meg – mondtam magamnak az orrom alatt, mintha elég lett volna, ha hangosan hallom a szavakat. – Leellenőriztettem a műtétet. Kétszer is. Kizárt, hogy teherbe ejtsem.

De nem a gondolat, hogy Raine teherbe eshet, rémített halálra. Aggódtam volna, mert a terhesség és a szülés során sok minden elromolhat, de valójában nem ijesztett meg. Hanem az az arckifejezés – az, amit az álmában mutatott, amikor nélkülem szállt fel a hajóra. Az, amelyik azt mondta, hogy hátrahagy engem. Az a tekintet, ami azt mondta, hogy búcsúzom. Nem fogom többé látni őt. Soha nem láthatom a babát. Soha.

– Raine nem tenne ilyet velem – fojtogatott a szó, és éreztem, hogy forró könnyek csípik a szemem sarkát. – Ő nem ilyen... nem tenne... nem tenne...

De azt hittem, Jillian sem ilyen. Én szerettem őt. Kurvára meg akartam kérni a kezét. Azt hittem, hogy szeret engem. Annyiszor mondta már, hogy szeret. Néha, ha megengedtem magamnak, hogy rá gondoljak, vagy a... a babára... még mindig éreztem a fájdalmat a mellkasomban. Bármennyire is éreztem Jillian árulásának maradványait, a gondolattól, hogy Raine valaha is így elhagy engem – tudván, hogy soha többé nem látom –, az egész testem összerándult, és úgy éreztem, hogy minden szervem szétrobban a nyomástól. Nem kaptam levegőt. Egészen biztos voltam benne, hogy a szívem lelassult a nyomás alatt. Ha valaha is ezt tenné – ha Raine elhagyna –, az megölne. Egyáltalán nem kételkedtem benne. A fájdalom, hogy elment, biztosan megölne.

A cigi egyik végét a számba toltam, a másik végét pedig meggyújtottam. Többször lassan, mélyen beleszívtam, és kevesebb, mint egy perc alatt elszívtam a felét. Égett a tüdőmben, de ez jobb volt, mint az egész testemet átjáró szorítás érzése. Amint végeztem az elsővel, rágyújtottam egy másodikra, majd egy harmadikra. A nap kezdett felkelni, és össze kellett szednem magam, különben kénytelen leszek az összes kérdésével foglalkozni. Erre nem voltam képes. Most nem. Még nem.

A lábaim levittek a vízpartra, ahol levettem a rövidnadrágomat, és elmentem egy kora reggeli úszásra. A víz eléggé hideg volt, ezért nem maradtam sokáig. Felhúztam a nadrágomat a nedves testemre, leszarva, hogy mennyire kényelmetlen, és leültem a főzőtűz mellé. Felkaptam egy kókuszdióhéjat, amiből megpróbáltam valami használhatót faragni, de nem voltam benne biztos, hogy mi a faszt fogok csinálni. Elővettem a bicskámat, és elkezdtem faragni, csak hogy legyen valami dolgom.

– Korán felkeltél – jegyezte meg Raine, amikor kijött a menedékből.

– Azt hiszem, eleget aludtam – mondtam egy vállrándítással.

– Ettél valamit? – kérdezte.

– Nem vagyok éhes – válaszoltam. Nem néztem rá, hanem a feladatra koncentráltam.

– Mit készítesz?

– Kurvára fogalmam sincs – csattantam fel. Nem igazán akartam a torkának ugrani, de azt sem akartam, hogy kérdezősködjön.

– Megyek, megmosakszom. – A szemem sarkából figyeltem, ahogy rám néz, és az arckifejezéséből látszott, hogy zavarban van a viselkedésem miatt. A víz felé indult, én pedig elővettem egy újabb cigit. Amikor visszajött, megpróbált rávenni, hogy egyek valamit, én pedig azt mondtam neki, hogy húzzon a picsába, mint az a teljes és totális faszfej, aki voltam. Annyira kiakadtam magamra, hogy úgy döntöttem, el kell tűnnöm onnan.

Elindultam a dzsungelbe, valami béna kifogással, hogy valami mást keresek enni, és nem, nem akartam társaságot. A nap nagy részében kerültem őt, és totál szarul éreztem magam emiatt, de nem tehettem róla. Valahányszor ránéztem, az agyamban újra lejátszódott, ahogyan elsétál tőlem. A végén nem hánytam el magam, de az biztos, hogy úgy éreztem, mintha el akartam volna.

Aznap este korán lefeküdtem, egyedül.

* * * * *

– Szívsz még egyet?

– Jézusom, Raine – morogtam, mert megijesztett. Azt hittem, azzal, hogy a part északi oldalán, a sziklák mögött, a dagályos medencék közelében lebzseltem, talán mentesülök a füstőrjárat alól, de úgy látszik, nem. Nem gondoltam volna, hogy elgyalogol idáig, csak azért, hogy megtaláljon, de nyilvánvalóan tévedtem. A tegnapi álom óta mogorva szemétláda voltam, és ez ma kora reggel megismétlődött. Próbáltam fejben, magamban megoldani a helyzetet, ami nem működött. – Ma körülbelül... legfeljebb hat ilyet szívtam. A francba, régen napi három-négy dobozzal.

Teljesen visszautasítva, hogy elnyomjam azt a szart, mélyet szívtam, és kifújtam a füstöt az orromon. Hiába ígértem meg, hogy nem dohányzom a közelében, ezt nem akartam eloltani. Ő követett engem ide; kibaszottul el kellett viselnie.

– Legalább azt tervezed, hogy hasznos leszel idekint?

– Mondtam, hogy keresek néhány kibaszott kagylót, nem igaz?

– Igen, de tegnap is ezt mondtad.

– Bassza meg – vettem egy utolsó nagy slukkot, és a végét a homokba dobtam. Eltapostam a legközelebbi sziklánál, benyúltam a víz alá, és kirántottam egy maréknyi kagylót. Átdobtam őket a vállamon, és Raine lábánál landoltak.

– Úgy viselkedsz, mint egy igazi gyerek!

Az voltam, és ezt tudtam is. Részben ez volt az oka annak, hogy eleve itt bujkáltam dohányzás közben. Nyugtalan, frusztrált és rosszkedvű voltam. Azért jöttem ki ide, hogy ne Raine-en töltsem ki a dühömet, de lám, itt volt ő, és elbaszta a tervemet. Újabb maréknyi tenger gyümölcseit dobtam a homokba, mielőtt leültem a seggemre a nedves homokba, és rágyújtottam egy újabb cigire, nem nézve Raine-re. Nem akartam látni, mennyire kiakadt rám.

– Bastian – sóhajtott Raine. Lehuppant előttem a homokba, a pólóm egy kicsit leesett a válláról, és felfedte a kulcscsontját. Legszívesebben megnyaltam volna, de visszafogtam magam. Nem akartam megdugni, és a nyalogatás biztosan dugáshoz vezetne. A dugás vezethetne... bassza meg, nem, nem vezethet, de a kibaszott álom paranoiássá tett a dugással kapcsolatban. – Mi a baj?

Lassan, mély lélegzetet vettem, próbáltam megnyugtatni a szívemet és az idegeimet.

– Miből gondolod, hogy valami baj van? – mondtam végül, tudván, hogy milyen kibaszott hülyén hangzik. Bastian Stark, a legnagyobb seggfej, úgy döntött, hogy megjelenik, és magával hozza az ordító hangját is. – Egyébként is, mi a faszért gondolod, hogy kurvára beszélni akarok róla? Hát nem érted, baszd meg, hogy egyedül akarok lenni?

Raine hátrahőkölt és eltávolodott tőlem, és engem leginkább az döbbentett meg, hogy az arckifejezéséből hiányzott a döbbenet. Egyszerűen csak... rezignáltnak tűnt. Felállt, meztelen talppal megfordult a homokban, és elindult.

A fájdalom végigfutott a testemen, amitől élesen beszívtam a levegőt.

– Raine!

Amint megállt, és visszanézett a válla fölött, rájöttem, hogy újra kapok levegőt. Lehunytam a szemem, és a cigaretta maradékát a vízbe dobtam.

– Sajnálom... én csak... bassza meg! Úgy akarok viselkedni, mint egy fasz, és nem akartam a közeledben lenni, amikor így érzem magam.

Raine óvatosan nézett rám, majd ismét közelebb lépett hozzám néhány lépést, és pár méterre tőlem leült a homokba. Fájt, hogy nem akart közelebb jönni hozzám, de aligha hibáztathattam érte.

– Mi a baj? – kérdezte újra.

– Honnan tudod, hogy valami baj van? – válaszoltam, mintha ez kurvára nem lenne nyilvánvaló.

– Tudni akarod, mi volt az első nyomom, vagy az egész listát akarod?

– Lepj meg.

– Kilencet szívtál ezekből – mutatott Raine a homokban heverő cigarettacsikkre –, reggeli óta, nem hatot, és biztos vagyok benne, hogy párat elszívtál, amikor felébredtél az éjszaka közepén, szóval azok is számítanak. Három napja nem vesződtél a borotválkozással, ami nem annyira abnormális, de általában legalább minden második nap buzgón meg szoktál borotválni. És ezzel el is érkeztünk a legnagyobb nyomhoz: tegnapelőtt este óta nem mozdultál rám. A napi tizenötszöri molesztálási kísérletet huszonnégy óra alatt nullára redukáltad. Most már elmondanád, hogy mi a baj?

– Ugyanaz a régi szarság – motyogtam. A tenyerembe temettem a homlokomat. – Gondoltam, már eleged van abból, hogy állandóan ezt hallgasd.

– Rémálmod volt az éjjel? – kérdezte Raine gyengéden.

– Igen.

– Melyik?

– Egy új – vallottam be. Az ujjbegyeimet a szememhez dörzsöltem, majd otthagytam a szememet letakarva.

– Tudsz róla mesélni?

– Még nem.

– Rendben.

Az ötmillió dolog egyike, amit Raine-ben szerettem – végre rájött, mikor nem kell nyomulni. Úgyis eljutottam odáig, hogy a legtöbbször mindent elmondtam neki, és úgy tűnt, tudja, hogy előbb-utóbb mindent hallani fog. Néha csak túl nehéz volt, túl nyers. Ilyenkor nem tudtam beszélni róla, és ő megértette, ha nem tudtam. Hallottam a lépteit a homokban, és éreztem, hogy letérdel mellém. A kezei a fejem köré fonódtak, és a mellkasához szorított.

– Bármi is az – suttogta az arcomra -, majd együtt megoldjuk, ha készen állsz rá, hogy elmondd nekem.

– Kurvára nem érdemellek meg téged – mondtam halkan.

– De igen, megérdemelsz.

Sóhajtottam, nem volt több energiám vitatkozni vele erről.

– Csak... hagyj békén egy kicsit, oké? – könyörögtem. – Pár óra múlva visszamegyek, és esküszöm, hogy nem felejtem el a kibaszott kagylót.

– Ha erre van szükséged.

– Ez az, amire szükségem van – biztosítottam őt.

Raine gyengéden arcon csókolt, majd felállt, ujjaival röviden végigsimított a hajamon, mielőtt elfordult, hogy elmenjen. Miután eltűnt a sziklák mögött, újra lehunytam a szemem, és azon tűnődtem, mi a faszt csináltam jól az életemben, hogy a jelenlétében kötöttem ki. Raine volt az életem, a megmentő angyalom. Tartoztam neki valamivel mindazért, amit értem tett, de mit tehettem volna, hogy jobbá tegyem a dolgokat? Nem tudtam biztosítani neki a barátait vagy az otthonát. Nem tudtam nagyobb választékú ételeket gyártani, és nem tudtam elvinni egy olyan szállodába, ahol egy kibaszott jakuzzi van a szobában.

Hangosan felnevettem, és széles mosoly kúszott az arcomra. Volt valami, amit megtehettem érte, és pontosan tudtam, hogyan fogom csinálni. Megfordultam, felnéztem magam fölé, a csoportosulás legnagyobb sziklájára, és azonnal megláttam, hogy pontosan mire van szükségem. Annyira kurvára elégedett voltam magammal, hogy még egy csomó kagylót és pár rákot gyűjtöttem, és még meg is borotválkoztam, mielőtt visszaindultam. A borotválkozás határozottan előkészítette bennem a vágyat, hogy leborotváljam őt, és ezt minden bizonnyal arra fogom használni, hogy kárpótoljam az elmúlt másfél napot, amikor nem tudtam őt elélveztetni.

* * * * *

– Hé, Raine! – szólítottam, és a levegőben hadonásztam a karommal, amikor felnézett rám. – Hoztam neked valamit.

Hatalmas, kibaszott vigyor ült ki az arcomra, és amikor odasétált hozzám, a tekintete gyanakvó volt. Halkan kuncogva megfogtam a kezét, és elvezettem a dagályos medencéhez, ahol felállítottam a kis... találmányomat. Odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam.

– Vedd le a ruháidat, bébi.

– Már megint? – vigyorgott. – Valamikor adnod kell egy percet, hogy kipihenjem magam. Épp most akartam lemosakodni...

– Tudom – válaszoltam egy újabb bolondos vigyorral. – Csak vedd le a kibaszott ruháidat, bébi. A rövidnadrágomat magamon hagyom, ha úgy gondolod, hogy így kényelmesebb lesz neked.

A szemét forgatta, és megrázta a fejét, de azért elkezdett levetkőzni nekem. Mondtam a farkamnak, hogy ne figyeljen rá, de szokás szerint nem hallgatott rám.

Miután levetkőzött, mondtam neki, hogy csukja be a szemét egy percre. Nagyot sóhajtott és morgott rám, de megtette, amit kértem. Megfogtam a kezét, és visszavezettem a legnagyobb szikla mögé. – Tartsd csukva a szemed, kicsim.

– Legyen – motyogta. Pontosan úgy hangzott, mint én, amitől még jobban mosolyogtam.

– Csak még egy percet kérek. – Felnyúltam a sziklán lévő repedéshez, ahol az ereszcsatorna-rendszer egy része megbújt. A tutaj oldalfalának egy darabkája volt a végére tekerve, és egy csomó apró lyukat szúrtam a közepére. Az egyik bilincs, amellyel a létrát a tutajhoz rögzítettük, beszorította az ereszcsatorna végét, visszatartva a tutaj baldachinjának egy nagyobb darabjában – az átlátszó műanyag részen, amelyet a napelemes párologtató tetején használtunk – tárolt vizet. A víz az elmúlt két napban ott állt, és a szikla tetején szívta magába a nap melegét. Kiengedtem a szelepet, és megnéztem a víz hőmérsékletét. Egyáltalán nem volt forró, de elég meleg volt.

Megfogtam Raine kezét, és kinyújtottam, hagytam, hogy a meleg víz rácsöpögjön a házi készítésű csap lyukaiból.

– Nyisd ki a szemed, kicsim – suttogtam a fülébe. Megtette, és a szemei összeszűkültek, ahogy a víz a tenyerébe fröccsent. – Akarsz zuhanyozni?

– Ó, Istenem – zihált Raine, és felnézett a feje fölé. – Ez komoly?

– Mint egy szívroham. – Elvigyorodtam, képtelen voltam tovább visszafogni magam. Lágyan szájon csókoltam, aztán visszatettem a csap végét a szikla túlnyúlásának tetejére, és teljesen kiengedtem a szelepet, így a víz elkezdett ömleni belőle. Megfogtam Raine-t a karjánál fogva, és belevezettem a meleg patakba.

– Ó, Bastian! – sikított Raine. – Ez fantasztikus érzés!

– Ez is mind friss víz, kicsim. Kevésbé száraz a bőr, igaz?

Raine felbillentette a fejét a sugárba, és lehunyta a szemét, mosoly ült ki az arcára. A karja felemelkedett, és összefogta a haját, a kifolyócső alá tartotta, és hagyta, hogy az arcára és a vállára is hulljon.

– Csak körülbelül három percre elegendő víz van benne – vallottam be –, és kell pár nap, mire tényleg eléggé felmelegszik, de nagyjából minden második nap használhatod, amíg van elég víz, hogy megtöltsd.

– Ez fantasztikus! – Raine körbefordult, hagyta, hogy a meleg vízsugár minden centiméterére ráfolyjon. A farkam ismét felfigyelt rá, de mondtam neki, hogy fogja be a pofáját. Ez kijárt Raine-nek, a farkamnak nem. Raine hümmögött, miközben újra a sugár felé fordította az arcát. Forgolódott, nevetett, és úgy éreztem magam tőle, mint egy kibaszott millió dollár, amiért ezt lehetővé tettem. Túl hamar mérséklődött, majd megállt a víz, de a mosolya folytatódott.

– Akarod ezt? – kérdeztem, és felemeltem az egyik takaró-törülközőt, hogy megszárítkozhasson vele. Az egyiket a teste köré tekertem, majd a másodikkal megszárítottam az arcát és a haját.

– Bastian Stark – mondta Raine, egyenesen a szemembe nézve –, te vagy a leghihetetlenebb férfi, akit valaha ismertem.

Ragyogtam, és elég időre abbahagytam az arctörlést, hogy megcsókoljam.

– Akkor tetszik?

– Tetszik? – kiáltotta. – Imádom! Köszönöm, Bastian. Nagyon köszönöm.

Átkarolt, és olyan szorosan ölelt, ahogy csak tudott. Amikor lazított a szorításon, hátradőlt, és felnézett rám.

– Ez, Bastian Stark – mondta, és a zuhanyzó felé intett a kezével –, ezért szeretlek.

Nem tudtam, hogy az volt-e az oka, hogy valami ilyesmit csináltam neki, vagy csak a reakciója arra, hogy megtettem, de az a délután valami fordulópontot jelentett számomra. Másképp éreztem magam. Könnyebbnek, nyugodtabbnak éreztem magam. Nem mintha valaha is kételkedtem volna az irántam érzett érzéseiben, de talán végre kezdtem igazán elfogadni őket. Bármi is volt az, nem volt többé az a bizonyos álmom, és a többi is sokat lankadt. Nem tűntek el – soha nem tűntek el –, de közel sem voltak olyan gyakoriak.

A következő néhány hétben egy eléggé tökéletes ritmusba kerültünk – nem sokkal napfelkelte után felébredtünk, egy ideig még az ágyban babráltunk, aztán ettünk, és megtettük, amit aznap meg kellett tennünk. Általában nem volt sok minden, és a legtöbb szarságot együtt csináltuk, így elég gyorsan eltelt. Felmentünk a hegyre vízért, ha nem esett az elmúlt időszakban, de általában csak háromnaponta kellett ezt megtennünk. Ha rossz volt az idő, általában elég élelmet gyűjtöttünk össze, és elég halat szárítottunk, hogy ne kelljen kimennünk az esőben. Raine még több történetet mesélt Lindsay-ről, és őszintén szólva, azt hiszem, féltem attól, hogy valaha is találkozom a lánnyal; kibaszottul őrültnek hangzott. Elmeséltem neki, hogyan ismerkedtem meg John Paullal a lőtéren, ahová Landon vitt minket céllövészetre, és hogyan kényszerített arra, hogy napi hat órát eddzek a kibaszott konditeremben.

Amikor magasan járt a nap, újra ettünk, általában valami zöldséget és kókuszhúst, vagy a Raine által kitalált pörköltet. Tulajdonképpen egészen megszerettem, és a legtöbbször ezt készítette nekem. Ebéd után igénybe vettem, aztán rágyújtottam, miközben ő a szemét forgatta rám. Legtöbbször napi háromra szorítottam le. Amikor nézett.

Általában, amíg én cigiztem, Raine fürdött a sekély vízben. Pár naponta lementem vele a vízbe, megborotváltam mindenhol, ahol hagyta, aztán megdugtam a homokban, miközben a hullámok körülöttünk csapkodtak. Azok voltak a kedvenc napjaim. Aztán este, amikor a nap már alacsonyan járt, leültünk a tűz mellé, és néztük, ahogy a víz fölött lenyugszik. Néha elmeséltem neki a velem történt elcseszett dolgokat, és néha sírt, amikor hiányoztak a barátai, vagy azon gondolkodott, hogy vajon visszamehet-e valaha is az iskolába. Megöleltem, amikor szomorú volt, mert azt mondta, hogy csak erre van szüksége, és én nagyon, nagyon próbáltam hinni neki.

De kurva nehéz volt.

* * * * *

Imádtam a reggeleket a szigeten. Baszottul imádtam őket. A hangsúly a baszottan van.

Általában Raine előtt keltem fel, elintéztem minden emberi szükségletet, meggyújtottam a főzőtüzet, aztán visszabújtam a rögtönzött matracra, és átöleltem, amíg fel nem ébredt. Amint felébredt, elment reggel pisilni, aztán visszajött, hogy néhány percig feküdjön, hogy végigtapizzam, keményen megdugjam, finoman megdugjam, aztán esetleg reggelizzen.

Baszottul szerettem a reggeleket.

Említettem már ezt?

Baszottul imádtam őket.

– Mire gondolsz, amiért ilyen vigyor ül ki az arcodra? – Raine újra belépett a menedékhelyre, és visszafeküdt mellém, a hátát a mellkasomnak támasztva. Átkaroltam, egyik lábamat az övére vetettem, és a fülemet a füléhez tapasztottam.

– Arra gondoltam, hogy a farkamat a puncidba dugom – motyogtam halkan a fülébe.

– Milyen romantikus! – dorgált Raine. Nem kellett az arcát néznem, hogy tudjam, forgatja a szemét. – Nem tudnál egy kicsit kevésbé nyers lenni?

– Be akarom dugni a péniszemet a vaginádba? – Nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

– Tudományosan korrektebbnek lenni nem ugyanaz, mint kevésbé nyersnek lenni!

– Hmm – hümmögtem. – Lehetne rosszabb is.

– Nem tudom, hogyan – morogta Raine, de még mindig hallottam a mosolyt a hangjában. Kicsit szorosabban karoltam át a derekát, és ezzel gyakorlatilag a hátába nyomtam az erekciómat.

– Alig várom, hogy a faszom a picsádba dugjam.

– Bastian Stark! – visított fel Raine, és megpróbált kibújni a szorításomból. Nevettem, és szorosabban fogtam, miközben eredménytelenül küzdött. Az ujjam végigsúrolta az oldalát, ő pedig nevetve kígyózott, hogy elmeneküljön a csiklandozó érintésem elől, ami kellemes nyomást gyakorolt a farkamra. – Tudod, ha továbbra is ezt a módját választod a szex elnyerésének, lehet, hogy soha többé nem kerülsz abba a bizonyos helyzetbe!

– Ó – mondtam, fájdalmat színlelve. Kicsit lejjebb csúsztam, és a hátsó feléhez pozícionáltam magam. – Akkor seggbe dughatlak?

Raine felsikoltott, és újra elkezdett tekergőzni, és megpróbálta elhúzni a karomat az apró kis kezeivel. Nevetve hagytam, hogy egy kicsit előrébb jusson, mielőtt visszahúztam volna. Kuncogott, és forgolódott, megpróbálta magát felnyomni a menedékhely padlóján. Épp csak annyira engedtem, hogy könnyebben magamra húzhassam.

– Nem mondtál nemet – mondtam neki.

– Egyáltalán nem! – Raine felkiáltott, és a tenyerével a mellkasomat nyomta. Szorosan tartottam őt.

– Egyáltalán nem mondasz nemet? – cukkoltam.

– Hagyd abba! – kuncogott. – Tudod, mire gondoltam.

– Fogalmam sincs.

– Egyáltalán nem akarom, hogy azt tedd – tisztázta.

– Mit? – nyomultam rá vigyorogva.

– Bastian! Tudod, hogy mit!

– Gyerünk, mondd ki! – parancsoltam.

– Nem akarom, hogy... – tört ki újabb kuncogásban. – Amit mondtál.

– Mondd ki! – morogtam, igyekeztem rezzenéstelen arcot vágni, de teljesen kudarcot vallottam.

– Argh! – kiáltotta végül. – Nem akarom, hogy... megdugd a seggem.

Ezen a ponton mindketten nevetőgörcsbe estünk. Amikor újra kaptam levegőt, óvatosan lehúztam Raine-t magamhoz, és lágyan megcsókoltam. Körbe fogtam, és megragadtam a fenekét, lefelé húzva és a növekvő erekciómhoz szorítottam, miközben erősebben csókoltam. Visszahúzódott, és a fejét rázva, mosolyogva feküdt rajtam.

– Te javíthatatlan vagy.

– Tudom – válaszoltam egy vállrándítással. Felnyúltam, hogy megérintsem az arca oldalát, és lassan végigsimítottam a bőrén az ujjaimmal. Ahogyan rám nézett, a szívemig hatolt a tekintete. A múltban is így nézett rám, és én nem értettem. Most már tudtam, mi az, mert ugyanez az érzés tükröződött vissza az enyémben.

– Szeretlek, Raine. – Visszahúztam az arcát az enyémhez, és lágyan megcsókoltam, esélyt sem adva neki, hogy szóban válaszoljon. Nem volt rá szükségem. A szemei mindent elmondtak. Anélkül, hogy elhúztam volna az ajkaimat az övéről, megadtam neki, amit hallani akart. – Szeretkezni akarok veled.

– Ez már jobban tetszik. – Elvigyorodott, és kinyitotta a száját az ajkaim előtt.

– Szeretkezni akarok veled – ismételtem meg, és mivel végső soron még mindig seggfej vagyok, hozzátettem: – a nagy... kemény... farkammal

– Bastian! – Raine a mellkasomra csapott, de még mindig nevetett. – Tényleg el kellett ezt rontanod nekem?

A kezembe vettem az arcát, és a homlokomat az övéhez érintettem.

– Nem számít, hogy valójában milyen szavak hagyják el a számat – minden alkalommal, amikor rád gondolok, minden alkalommal, amikor megérintelek, és minden alkalommal, amikor hozzád beszélek – akkor szeretkezem veled.

– Ez egy vers? – kérdezte Raine halkan.

– Csak akkor, ha leírom és kiadom. – Elmosolyodtam, és az ajkaimat az övéhez érintettem. A könnyed érintésből több lett, és a számba szívtam az alsó ajkát, a nyelvem hegyével ingerelve. A keze megtalálta a tarkómat, és közel húzott magához. Imádtam, hogy egy kurva percet sem kellett vesztegetnem arra, hogy levegyem róla a ruháit, és azonnal simogatni kezdtem a melleit, a csípőjét, a lábait. Olyan kibaszott gyönyörű volt, hogy néha kurvára fájt. Végigcsókoltam egy vonalat az állkapcsán felfelé, egészen a füléig, és halkan dúdoltam a bőréhez.

– Imádom, hogy mennyire érzékeny vagy – mormoltam halkan a fülébe. – Minden alkalommal, amikor hozzád érek, érzem, ahogy a bőröd reagál. Hallom a légzésedben, a szívverésedben. Te is ugyanezt teszed velem. Ugye tudod ezt? Tudod, hogy mennyire kurvára vágyom rád állandóan?

– Tudom – lihegte a vállamba. – Szeretlek... akarlak, kérlek...

– Soha nem kell könyörögnöd ezért – biztosítottam őt. Megfordítottam magunkat, amíg a hátára nem került. – Mindig a tiéd vagyok... bármikor, bárhol, bárhogyan is akarsz engem.

– Akarlak... most, kérlek.

Visszahúzódtam, és lenéztem sötétbarna szemeibe, amelyek kissé fátyolosak voltak a vágytól és a szükségtől, de annyi minden más is volt bennük. Ott volt a bizalom. Ott volt a szerelem. Ez még mindig olyan új és váratlan volt, hogy elállt a lélegzetem.

– Amikor így nézel rám – mondtam halkan –, olyan, mintha a lelkedbe látnék, te pedig az enyémbe. Úgy érzem magam, mintha érnék valamit, amikor így nézel rám.

– Érsz – mondta, rám mosolygott, és az arcom oldalára tette a kezét, és amíg ott tartott, én hittem neki. Lehajoltam, és az ajkaimat a homlokára helyeztem, aztán a szemére, az arccsontján át a torkáig. Pont a bal melle fölött csókoltam meg, és éreztem, ahogy a szíve dobog a bőre alatt. Raine kezei megragadták a vállamat, lefelé vándoroltak a karomon, majd újra felfelé, körbejárták a hátamat, és a melleihez húztak. Kurvára boldogan engedelmeskedtem.

– Akarsz kipróbálni valami mást? – kérdeztem, miközben a nyelvemet körbefuttattam a mellbimbóján.

– Hogy érted ezt?

– Fordulj meg – mondtam halkan, figyelve a szemét, hogy felmérjem a reakcióját. – Állj fel négykézlábra.

– Bastian... én tényleg nem hiszem, hogy...

– Nem azt – mondtam, rájöttem, hogy komolyan veszi az előző megjegyzésemet. Megráztam a fejem. – Csak hátulról akarlak megdugni.

Egy percig tágra nyílt szemmel bámult rám, aztán lassan átfordult, gyönyörű fenekét felém tartva. Istenem, olyan kibaszott tökéletes volt. Végigsimítottam a kezeimmel a hátsóját, mindkét kezemmel lágyan simogattam.

– Olyan kibaszottul dögös – motyogtam. Végigsimítottam a kezeimmel az oldalán, és a háta mögé helyezkedtem. Raine elfordította a fejét, hogy átnézzen a válla fölött, és beharapta az alsó ajkát. – Esküszöm, hogy ezt imádni fogod.

Még mindig kissé aggódónak tűnt, ezért tovább futtattam a kezeimet az oldalán, a háta körül és a csípője fölött. Előrehajoltam, és gyengéden megcsókoltam a lapockái között, mielőtt a kezemet az elejére csúsztattam, és megtapogattam az egyik mellét. A másik kezem lejjebb ment, lassan végigsimítottam a ráncain, megtalálva nedves és vágyakozó kelyhét.

Az ujjaimmal széttártam őt előttem, és lassan behelyeztem a farkam végét, éppen csak a punci ajkai mellett, majd óvatosan előreengedtem. Raine felnyögött, és homlokát majdnem a matracra eresztette. Lassan visszahúztam, majd előrenyomultam, amíg teljesen körül nem vett a melegsége.

– Ohhh... én... Bastian.. .ez olyan... más érzés... más...

– Tetszik?

– Igen... annyira...

– Mély?

– Igen... ó Istenem...

Újra visszahúztam és kicsit erősebben belé hatoltam. Szent szar, olyan kurva jó érzés volt. Átkaroltam a csípőjét, ujjaimat a szeméremszőrzetébe csúsztattam, és megtaláltam a rését, lassan körbeforgattam az ujjam a csiklóján. Újra zihált, és a csípőjét hátralökte, hogy találkozzon velem. Élesen beszívtam a levegőt, majd saját magam is felnyögtem.

– Istenem, Raine – nyögtem fel. – Olyan kibaszottul tökéletes érzés... imádom ezt... benned lenni. Imádom ezt... szeretlek... olyan kibaszott jó...

– Ó, Bastian! Még! Kérlek... ne várj...

Egészen nekinyomódtam, majd szinte teljesen visszahúzódtam, mielőtt keményen belécsapódtam volna. Felsikoltott, és láttam, hogy ökölbe szorul a keze a matracon. Visszahúzódtam, és újra és újra belévágódtam, míg végül lökésről lökésre találkozott velem. Ujjaim a ritmusunkhoz igazodtak, és ahogy testemmel a hátára hajoltam, éreztem gyorsuló légzését és szívének dobbanását a mellkasomban. Megszívtam a nyaka alatti bőrt, mielőtt hátradőltem, kissé megváltoztattam a szöget, és átkozottul jó kilátást biztosítottam magamnak.

– Basszus, ez jól néz ki – mondtam, miközben lenéztem kettőnk közé, és arra a pontra fókuszáltam, ahol összekapcsolódtunk. Újra be kellett hunynom a szemem, különben előbb elélveztem volna, mint ő. – Annyira jól passzolok beléd, bébi... El sem hiszem, hogy ez milyen kurva jó. Érzed ezt, Raine? Tetszik?

– Istenem, Bastian... igen! Kérlek...

Fogalmam sem volt, hogy miért könyörgött, de ösztönösen ráéreztem, és fokoztam a tempót – mind a kezemmel, mind a farkammal. Apró, szűk körökkel simogattam a csiklóját, miközben apró, ziháló hangokat adott ki, minden lélegzetvétele inkább nyögésként jött ki.

A kezem a válláról a háta tövére vándorolt, miközben Raine teste gyönyörű ívbe görbült, a fejét hátravetette – szinte felnézett a menedékház mennyezetére. A kezemmel megtámasztottam a felsőtestét, miközben a csípőjével válaszolt a lökéseimre. Ő volt a leghihetetlenebb látvány, amit valaha láttam.

Az izmai összeszorultak körülöttem... ó, bassza meg... imádtam ezt az érzést! A nevemet nyögte – egy hosszú, elnyújtott hangot –, és visszanyomódott hozzám, minden egyes lökéssel egyre mélyebbre nyomott magába. Kurvára imádtam a nevem hangját – a valódi nevemet, amikor kiáltotta. Nem tudtam többé visszatartani, még ha akartam volna sem.

– Ó, baszd meg... igen, ó bébi... baszd meg... – morogtam a nyakának. Istenem, olyan jó érzés volt. Erősebben nyomultam belé, újra és újra beledöftem, amíg magamhoz nem szorítottam, és morogva szét nem estem. Nem számított, hányszor dugtam meg, minden egyes alkalommal ilyen érzés volt – mint a mennyország. Olyan tökéletesen éreztem, ahogy a farkamra illeszkedik, hogy elgondolkodtam, hogyan is élhettem valaha anélkül, hogy a teste ne lett volna a menedékem.

A lábai kezdték megadni magukat, és lassan az oldalunkra gurultunk. Raine halkan hümmögött, miközben a csípőmet hozzá szorítottam, hogy ne csússzak ki. Imádtam utána benne maradni. Bassza meg, egész nap itt tudnék maradni. Megdugni őt, várni, hogy újra felálljon, megdugni... egyenesen estig. Egyszer majd ki kell próbálnom. Ma javasolnám, de a kaja a kibaszott óvóhely másik oldalán volt, és még nem ettünk. Talán ha ma este mindent előkészítek, holnap reggeltől kezdve kipróbálhatnánk. Igen – ez egy kibaszott jó terv volt.

Átkaroltam, és szorosan a mellkasomhoz szorítottam. Ez a póz nagyon kellemes bónuszt kínált – amikor végeztünk, nem kellett attól tartanom, hogy összenyomom őt magam alatt. Amikor én voltam felül, mindig ráfeküdtem, miután elélveztem, de azt mondta, hogy tetszik neki, így megpróbáltam nem aggódni emiatt. Közelebb hajoltam hozzá, és egy utolsó csókot nyomtam a fülcimpájára, egy pillanatra a számba szívtam, mielőtt elengedtem. Raine felnyúlt a feje mögé, úgy fordult, hogy szembeforduljon velem, és megragadta a fejem, hogy a számat az övéhez húzza.

– Tényleg hosszú lett a hajad – mondta Raine. Az ujjai végigsimítottak a szálakon, és határozottan észrevettem, hogy mennyivel tovább tart, amíg eléri a végeket.

– Megpróbálhatnám levágni a késemmel – mondtam. – Bár nagy valószínűséggel nagyon-nagyon rosszul sikerülne a hajvágás.

– Csak ha te is akarod. – Raine félresepert egy hajszálat a homlokomról, majd a fejem oldalán lévő összes hajat megfogta, és a fülem mögé tuszkolta. Morogva rázogattam ki, és összeszűkítettem a szememet rá. Raine az alsó ajkába harapott, és szemérmesen elmosolyodott. – Nekem valahogy így tetszik.

– Nekem valahogy úgy tetszik, hogy a hajad szétterül a földön, miközben a hátadon fekszel alattam.

– Szerintem akár kopasz is lehetnék, és akkor is így szeretnél.

– Határozottan. – Elhúzódtam tőle, igyekeztem nem duzzogni, amikor a farkam kicsúszott belőle, majd átmásztam rajta, mielőtt felálltam volna. Felkaptam a rövidnadrágomat a menedékhely padlójáról, és megráztam. – Talán fontolóra kéne venned, hogy felállj. Különben lehet, hogy megeszem az egész reggelit.

– Nem tudom, hogy valaha is működni fog-e még a lábam – nyögte Raine a matracról.

– Jó! – nevettem, és felhúztam a rövidnadrágomat. – Tudni fogom, hol talállak, ha újra meg akarlak dugni.

– Javíthatatlan!

– Így szeretsz engem – nevettem fel, és elindultam kifelé a bejáraton.

– Imádtam így csinálni – nézett Raine félre, miközben szégyenlős mosolyra húzta a száját, amire én felkuncogtam.

– Ó, bébi, ezt nem fogom elfelejteni.

Kisétáltam a menedékhelyről, és úgy éreztem, hogy körülbelül annyira kurvára elégedett vagyok magammal, amennyire csak lehet. Raine imádta, ahogy megdugtam, imádta a zuhanyt, amit neki csináltam, és ő is imádott engem. Mindenünk megvolt, amire szükségünk volt – menedék, víz, rengeteg étel és egymás. Ez volt az én paradicsomom. Efelől nem volt kétségem. Végre kezdtem úgy érezni, hogy talán ennek így kellett történnie – talán itt kellett végeznem, vele. Talán, a sors valami elferdült, elbaszott fordulata folytán, neki az enyémnek kellett lennie.

Lesétáltam a partra, lemosakodtam, visszasétáltam a menedékházhoz, és egy kicsit felszítottam a tüzet. Hallottam, hogy Raine odabent csoszog, valószínűleg a különböző kosarakból szedegette ki a reggelire valót. Nem érdekelt, hogy mit fogunk enni, és az sem, hogy mit csinál. Itt volt velem, a saját kis menedékünkben, ahol vigyázhattam rá, biztonságban tarthattam és szerethettem.

A hátam mögül mély, mennydörgő hangot hallottam a távolból. Azonnal tudtam, mi az. Már tucatnyiszor hallottam korábban, pont a versenyek végén, amelyek a semmi közepén helyezkedtek el. Általában néhány percen belül hallottam, miután egy élettelen testet ejtettem ki a kezemből. Egyre hangosabb lett. Sokkal hangosabb.

Raine kirohant mögöttem a menedékből, még mindig meztelenül, a kezét a szemöldöke fölé emelve, hogy eltakarja a napot a szeme elől. A helikopter kirepült a part fölé, lassan körözött, és egy újabb átrepülésre közelebb jött hozzánk. Pislogtam néhányszor a ragyogó reggeli napsütés ellen, kicsit jobban koncentráltam, és láttam, hogy egy ijesztően ismerős kéz vadul integet a gép oldalából.

John Paul volt az.

Megtaláltak minket.

Megmenekültünk.

Bassza meg.

Azt hiszem, a paradicsom mégsem tartott örökké.

 

Tizenhetedik fejezet – Meglőve

Fordította: Jane

– Ez... ez John Paul?

– Igen – mondtam, és próbáltam visszatartani a rettegés érzését, ami megjelent a hangomban is. John Paul kétségbeesetten integetett, és valamit kiabált nekünk, de egy szót sem hallottam abból, amit mondott.

– Fel kéne öltöznöd, édes – motyogtam, félig kábultan, és még mindig a parton köröző nagy, fekete helikoptert bámultam, miközben a pilótája próbálta megtalálni a legjobb leszállóhelyet. Raine a kókuszpálmák árnyékában volt, így nem gondoltam, hogy a meztelensége a magasból annyira nyilvánvaló lett volna, de hamarosan leszálltak.

– Ó, Istenem! – Raine felsikoltott, és visszarohant a viskóhoz. Kisétáltam a partra, és a szememet eltakartam, a helikopter rotorjai mindenfelé szétfújták a homokot. Hátrébb álltam, el a pengék elől, vártam, hogy abbahagyják a pörgést, vagy talán azt, amíg a benne ülők meggondolják magukat, és felemelkednek újra a magasba, hogy soha többé ne lássák őket, de úgy tűnt, John Paulnak nem voltak ilyen tervei. Kiugrott a járműből, és a homokon át felém száguldott, kissé lehajolva, hogy elkerülje a pengéket. Hirtelen egy erőteljes medveölelésbe húzott, és körbe-körbe pördített.

– Szent szar, ember! – John Paul a fülembe üvöltött, miközben körbeforgatott. – Tudtam! Tudtam, hogy nem haltál meg! A rohadékok nem hittek nekem, de tudtam, hogy nem fogod csak úgy feladni!

A karjai a hátam köré fonódtak, és összenyomták a tüdőmet. Alig kaptam levegőt, és a pörgés miatt kibaszottul szédültem és elfogott a hányinger. A cowboykalapja lerepült a fejéről és a homokban pattogott, ami legalább jobb célpontot biztosított számomra.

– Bassza meg, John Paul! – Keményen rácsaptam a tarkójára, nem, mintha észrevette volna. – A légzés egyfajta hobbim!

Visszaejtett a homokra, de a kezét továbbra is a vállamon tartotta. Újra tudtam lélegezni, de a gyomromban lévő émelygő érzés megmaradt. Nem, mintha nem örültem volna, hogy látom – mármint örültem, hogy életben van, és teljesen egészségesnek tűnt. Ez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy nem akartam, hogy itt legyen. És pokolian biztos voltam benne, hogy nem akartam, hogy egy kibaszott helikopterrel tönkretegye azt, ami az én tökéletes életemet lett. Ha Raine nem látta volna már, talán megpróbáltam volna meggyőzni, hogy csendben távozzon.

– Úgy nézel ki, mint egy kibaszott hippi! – röhögött, és belemarkolt a hajamba. Megütöttem a vállát, és ellöktem magamtól. Visszaszerezte a kalapját, és szakszerűen feltolta a fejére.

– Baszd meg – morogtam. – Látsz kibaszott fodrászüzletet errefelé?

– Azt hiszem, ha lenne egy olyan kis hajgumim, akkor tudnánk csinálni neked egy kis lófarkat! – John Paul ismét felnevetett, majd a vállam fölött átnézett. Követtem a tekintetét, és láttam, ahogy Raine felénk sietett, a saját rövidnadrágját és az én pólómat viselte. Ökölbe szorult a kezem, és rájöttem, hogy ez azért van, mert a saját rövidnadrágját vette fel, és nem az én boxeremet, és ez felbosszantott. Amióta azt mondtam neki, hogy szerintem dögös a boxeremben, azóta nem vette fel a saját rövidnadrágját. Mi a faszért öltözött át hirtelen a saját ruháiba?

Tudtam, hogy minden meg fog változni. Kurvára tudtam. Még el sem hagytuk a kibaszott szigetet, és máris minden megváltozott.

– Szia, Raine csajszi!

Raine csjszi? Küzdöttem a késztetés ellen, hogy felmorduljak, amikor a férfi megölelte és Raine szorosan visszaölelte. Egyszer megpörgette, és elengedte, ami a saját testi épsége érdekében a legjobb dolog volt, amit tehetett. Amit igazán szerettem volna, hogy letépjem a karját, és talán a szart is kiverjem belőle, amiért ránézett. Kíváncsi voltam, vajon észrevette-e, hogy korábban meztelen volt, és, hogy mennyit láthatott. A tekintetem visszavándorolt John Pauléra, és rábámultam. Óvatosan, a szemöldökét felvonva nézett rám.

– John Paul! Hogy találtál ránk? – nyüszített fel Raine.

– Hát, nem volt könnyű – ismerte el. Rám nézett. – Nem hagytatok túl sok nyomot.

– Kifogytam a kibaszott kenyérmorzsákból – csattantam fel.

– Bastian! – korholt Raine.

– Hát milyen nyomokat várt tőlem, hogy hagyjak hátra, baszd meg? – kiabáltam.

– Nem kell így viselkedned. – Raine a szemembe nézett. – Épp most mentett meg minket!

Vettem egy mély lélegzetet, és megráztam a fejem.

– Ne aggódj, Raine, csajszi – mondta John Paul. – Már megszoktam, hogy ilyen zsémbes.

Visszaszorítottam a késztetést, hogy megpofozzam – megint.

– Ez meg ki a faszom? – kérdeztem, próbáltam elterelni a figyelmet a hangulatomról. Egy magas, vaskos fickó ugrott le a helikopterről, és felénk sétált.

– Ő Nick Sinclair – mondta John Paul. – Ő az egyetlen pilóta, aki még hajlandó volt a keresésetekre indulni.

A fickó szőke volt, és széles mosolyt villantott, ahogy felénk sietett. Odarohant, és a karjába rántotta Raine-t, és szorosan megölelte.

Raine nyilvánvaló meglepettsége elárulta, hogy nem ismeri a férfit, és az ösztönöm azt súgta, hogy menjek hozzá elég közel és húzzam el tőle Rainet – távol a férfi érintésétől –, de nem tettem meg. Meg akartam tenni, de valahol a ruhaváltás és a férfi keze között minden megváltozott. Kurvára nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem. Megtörtént. Lehet, hogy nem pontosan olyan volt, mint az álmomban, de kurvára közel állt hozzá. Az egyetlen kérdés az volt, hogy itt maradok-e egyedül vagy sem.

– Ez Lindsay-től van – mondta Nick, miközben elengedte Raine-t, és fél lépést tett hátra, kezét még mindig a nő csípőjén tartva. A kezem ökölbe szorult, és minden erőfeszítésemre szükségem volt, hogy ne nyúljak oda, és ne szorítsam meg a nyakát.

– Lindsay? – Raine felkiáltott. – Hol van?

– A szárazföldön – mondta a férfi. – Hat óra múlva ott lehetünk.

– Hat óra? – sikoltott, majd felém fordult, átkarolta a nyakam. – Ó, Istenem! Nem hiszem el, hogy vége van. Tényleg vége.

Nem válaszoltam, miközben Raine folyamatosan ugyanazt a mondatot ismételgette. Kezemet az oldalára tettem, és ellöktem magamtól.

Akkor még nem fogtam fel, hogy mi történik, de bezárkóztam. A falak felemelkedtek, mindent és mindenkit eltaszítottam magamtól. Egy részem azt akarta mondani mindenkinek, hogy kurvára menjenek el – én itt maradok –, de még mindig nem volt egy kibaszott pia sem ezen a szigeten, és én nagyon akartam egy rohadt italt.

John Paul hivatalosan is bemutatott a pilótának, nyilvánvalóan nem vette észre, hogy ki akarom nyírni a rohadékot.

– Örülök, hogy ténylegesen megismerhetlek – nyújtotta a kezét Nick, hogy kezet rázzon velem. Röviden megráztam, majd elengedtem. – John Paul sokat mesélt rólad.

Fintorogva néztem John Paulra.

– Csak a jó dolgokat – mondta nevetve.

– Most szóltam vissza a rádión – mondta Nick. – Egy lépésnyire vannak attól, hogy hazugnak nevezzenek, de azt hiszem, ha meglátják ezt a kettőt, akkor hívőkké válnak azonnal.

– Nem tűnhetnénk el innen a picsába? – kérdeztem John Paultól, a másik fickót teljesen figyelmen kívül hagyva.

– Amikor csak készen álltok – válaszolta. – Szükségetek van valamire?

– Meg kellene néznünk a menedéket – mondta Raine.

– Miért? – kérdeztem, felé fordulva. – Nincs itt semmi, amit érdemes lenne magaddal vinni. Mit akarsz, egy kibaszott szuvenírt?

Raine egy pillanatig rám meredt, a szemöldöke összeráncolódott. Úgy nézett rám, mintha mondani akart volna valamit, de aztán rájöttem, hogy az övem a menedékhelyen volt, és nem voltam hajlandó a nélkül elmenni.

– El kell mennem az övemért – morogtam, elfordultam tőle, és a homokban gyorsan a menedék felé indultam. A boxeralsóm ott hevert a kiszáradt füves matracon, így ledobtam a rövidnadrágomat, felhúztam az alsómat, aztán a gatyámat is visszahúztam. Lekaptam az övet a kampóról, és átcsúsztattam az övhurokon. Rá sem néztem másra odabent, hanem sarkon fordultam, és majdnem egyenesen Raine-nek rohantam, amikor elindultam.

– Szent szar! – kiáltottam, miközben megragadtam Raine-t a könyökömnél fogva, hogy megakadályozzam, hogy felboruljon.

– Bastian, mi a...?

– Végeztem itt – szakítottam félbe. – Ha akarsz valamit, akkor kurvára szedd össze, hogy elhúzhassunk innen a picsába.

Kisétáltam, nem törődve azzal, amit mondani akart. Nem vettem tudomásul John Pault vagy a másik fickót – Nick... akárkit –, ahogyan elhaladtam mellettük, és beültem a helikopter hátsó ülésére.

– Ne is törődj vele – hallottam, ahogy John Paul mondta. – Mindig is szeszélyes szemétláda volt.

Minden figyelmemet arra összpontosítottam, hogy a kezem ne kezdjen el remegni, becsatoltam magam, oldalra döntöttem a fejem, és bámultam kifelé az ablakon. Hallottam, ahogy Raine John Paullal közeledik, és ő segített neki, hogy becsatolja magát, miután leült. Egészen biztos voltam benne, hogy sokkal hosszabb ideig időzött el a keze rajta, mint kellett volna, de úgy gondoltam, ez már nem számított. Ő már nem volt az enyém, többé már nem. Tudtam, hogy nem az enyém. Tudtam, hogy így fog történni.

Nick bemászott az elülső ajtón, és leült a pilótaülésre. Perifériás látásomban láttam, hogy John Paul rám néz, de úgy tettem, mintha észre sem venném.

– Hat órás repülőút lesz? – érdeklődött Raine.

– Nem, csak félórányira vagyunk attól a helytől, ahol leszállunk ezzel a kicsikével – mondta Nick, és megkocogtatta a kormányt, miközben felszállásra készült. Beindította a motort, és a rotor forogni kezdett. Addig néztem, ahogy a pengék elszállnak mellettem, amíg már nem tudtam számolni a fordulatokat. – Nincs elég üzemanyagom ahhoz, hogy eljussunk Venezueláig. Szerezhetünk egy kis magánrepülőt, ami elvisz minket oda, amint leszállunk.

– Bastian? – Raine hangja alig hallatszott a motorzajtól.

– Mi az? – csattantam fel, rá se nézve.

– Mi a baj?

– Kurvára semmi baj nincs – vicsorogtam. – Minden szipi-szupi!

– Érted már, miért tartottuk mindig távol az utasoktól? – mondta John Paul nevetve. – Lefogadom, hogy az elmúlt időszakban eléggé megviselte az idegrendszeredet. A cápák és az egyéb ilyen szarságok szívás, de nem tudok elképzelni rosszabbat annál, mint, hogy hetekig hallgatnom kelljen a nyafogását!

– Baszód meg!

– Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküle – hallottam Raine-t, ahogy halkan megszólalt. Éreztem, hogy rám néz, de nem fordultam felé.

– Hasznos szemétláda, nem igaz? – mondta John Paul.

– Baszódj meg – ismételtem meg.

Ő csak nevetett, és visszafordult, és kinézett a helikopter ablakán, ahogy lassan felemelkedtünk a homokról. Ahogy felemelkedtünk a földről, úgy éreztem, mintha a mellkasom két darabra szakadna. Minden, amit valaha is akartam, ott volt, és most lassan távolodtunk tőle. Soha többé nem lesz ilyen.

– Rescue One a bázisnak – mondta Nick a rádióadóba. A recsegő hang nyugtázta. – Hajótöröttek a fedélzeten! BLI[1], tíz óra negyvenöt.

Néztem, ahogy a paradicsom egyre kisebb és kisebb lett, ahogy nyugat felé tartottunk a sziget felett. Minden olyan gyorsan történt. Harminc perccel ezelőtt Raine alattam volt, a nevemet kiabálta, én pedig a kibaszott világ tetején lebegtem. Hirtelen úgy éreztem, mintha a világot kirántották volna alólam, kivéve, amikor óvatosan rám pillantott, Raine majdnem olyan boldognak tűnt, mint amilyennek valaha is láttam.

– Egyébként hol vagyunk? – kérdeztem a motorzaj fölött.

– Körülbelül ötven kilométerre, keletre Bonaire-től – mondta Nick.

– Ennyi? – kérdeztem, kissé meglepődve, hogy nem láttunk nagyobb hajóforgalmat, ha már ilyen közel voltunk.

– Az hol van? – kérdezte halkan Raine.

– Holland Antillák – mondtam neki. – Venezuelától északra. Nem tudom elhinni, hogy eddig senki más nem talált ránk, amikor ilyen közel vagyunk a civilizációhoz.

– Igen, de ebbe az irányba senki nem jön ki hajóval a zátonyok miatt – mondta Nick. A víz felé mutatott, miközben átrepültünk a sötét alakzat felett. A zátony hatalmas volt, és nagyjából körülölelte a mi kis szigetünket. Nem csoda, hogy nem láttunk más hajókat. – Fent vannak, közel a víz tetejéhez, és képesek szétszakítani a hajókat. Néhány kisebb hajó átjuthat, és néha turisták is búvárkodnak a környéken, de most szezonon kívül van.

– Honnan tudtad, hogy hol keress minket? – kérdeztem.

– Szinte mindenhol jártunk már – mondta John Paul. – Tekintettel az áramlatokra, csak délre sodródhattatok. Mi már mindenütt jártunk, Arubától Trinidad és Tobagóig.

– Nem hiszem el, hogy nem adtad fel – csiripelte Raine. – Mennyi időre tűntünk el?

– Hatvannyolc napig – mondta neki John Paul. – Nem kaptunk többé segítséget a harmincadik nap után. Azt mondták, biztos megfulladtatok vagy kiszáradásban haltatok meg, de én megmondtam nekik, hogy nem így fogsz meghalni.

Felhorkantam.

– Mindketten rajta vagytok a listán, hogy a jövő hónapban törvényesen halottnak nyilvánítsanak titeket – mondta nekünk Nick.

– Nem igazán tudtam, hogy veled lesz-e – mosolygott John Paul Raine-re kissé huncutul. – Reméltük, hogy így lesz, mivel nem találtunk holttestet, de nem tudtuk biztosra.

– Bastian megmentette az életemet. – Raine rám nézett.

– Ez aztán a váltás – hallottam John Pault az orra alatt motyogni. Amikor ránéztem, rám kacsintott. Fogalmam sem volt, hogy ez a Nick mit tudott, de John Paulnak semmi szüksége nem volt arra, hogy így járassa a száját. Túl nagy erőfeszítés lett volna kicsatolni magam a hámból, csak hogy előre menjek, és lekeverjek neki egyet, így inkább figyelmen kívül hagytam a hülye megjegyzését.

– Nem egyszer mentett meg – folytatta Raine. – Halat fogott, és összegyűjtötte az esővizet, és megmondta, mennyit ihatunk belőle minden nap. Nyers pelikánt ettünk, ami borzalmas volt, de csak azért ettük, mert esett az eső, és újra volt vizünk.

– Mi a terv? – kérdeztem John Pault, mielőtt Raine elmesélhette volna, milyen szarságok történtek, amik most már nem számítanak. Nick felé biccentett a fejével.

– Visszarepülünk Bonaire-re – mondta Nick. – Onnan kapunk egy kis repülőgépet, ami elvisz minket Maiquetíába – a caracasi repülőtérre. Ott szálltunk meg egy házban, amit én béreltem, amíg téged kerestünk – közel van a repülőtérhez. Ott tölthetjük az éjszakát, aztán lefoglaljuk a következő járatot vissza, az Államokba. Van néhány hely, ahol tudunk nektek ruhát, cipőket szerezni, mindent, amire csak szükségetek van. Megtisztálkodhattok és holnap hazamehettek.

Haza. Igen, és hol a faszban volt az most?

Az út hátralévő részében senki sem beszélt sokat. Úgyis kiabálni kellett volna egymással a zaj miatt, szóval nem volt értelme beszélgetni. Raine folyton rám nézett, és próbálta felhívni a figyelmemet, de én nem vettem róla tudomást. Egy részem dühös volt, és meg is értettem ezt a részét, de volt egy másik részem is – ami sokkal mélyebbre hatolt –, és nem tudtam, hogy mit akart mondani nekem. A zsigereim összeszorultak, és nehezen tudtam mély levegőt venni. Nem tudtam sem Nickre, sem John Paulra nézni anélkül, hogy a szart is ki akartam volna verni belőlük, de amikor egy pillantást vetettem Raine-re... nos, attól még jobban görcsbe rándult a gyomrom. Kezdtem elveszíteni mindent. Elveszítettem őt.

Mélyen, mélyen legbelül, kurvára meg akartam ölni John Pault és Nicket – és nem átvitt értelemben. Azt kívántam, bárcsak John Paul ne élte volna túl, amikor az Oblation elsüllyedt. Azt kívántam, bárcsak Nick is feladta volna, mint a többiek. Bárcsak belekeveredtek volna egy furcsa oldalszélbe és inkább lezuhant volna a helikopter, minthogy megtaláljanak minket. Tudtam, hogy gonosz és érzéketlen gondolat, de nem tudtam mit tenni. John Paul volt talán az egyetlen ember a világon, akit barátomnak tekinthettem, és én boldogan kívántam volna a halálát, ha ez visszavinne egy órával ezelőttre és otthagyna az örökkévalóságig. Minél messzebb voltunk a paradicsomtól, annál jobban szerettem volna egy üveggel összebújni és elfelejteni mindent.

Raine az ablakon keresztül figyelte, ahogy a sziget eltűnik mögöttünk, és a Holland Antillák nagyobb szigetei tűntek fel előttünk. Nem volt túl hosszú a repülőút, és hamarosan leszálltunk a Flamingo Repülőtéren.

Most már minden másképp lesz. Tudtam, hogy így lesz.

* * * * *

Nem tudom, hogy kerültem arra a kibaszott ablak melletti ülésre. Kurvára utáltam az ablak mellett ülni.

A kis gépen kilencen fértek el, a pilótát nem számítva. De csak mi négyen voltunk rajta. A pilóta egy sötét bőrű fickó volt, szorosan fonott copfokkal, amelyek körülötte lebegtek. Olyan hosszú tincsek volt, hogy elgondolkodtam, vajon valódi-e az egész, vagy csak műhaj van a saját hajába fonva. Angolul beszélt, jamaicai akcentussal, és legszívesebben megfojtottam volna egy Bob Marley sapkával, mert olyan sztereótipikusan átlagos volt. Nem beszéltem senkivel a repülés alatt, és amint leszálltunk, kikapcsoltam az övemet, átmásztam Raine fölött, kinyitottam az ajtót, és az aszfaltra léptem. Körülbelül tíz métert tettem meg, mire hat ember állt előttem, akik kamerákat toltak az arcomba, és kérdéseket kiabáltak.

Körülbelül fél másodperccel azelőtt, hogy behúztam volna egyiknek, John Paul köztem és az előttem álló újságíró között termett, és finoman megtolta a srác mellkasát, és azt mondta neki, hogy álljon le. Legalább tíz egyenruhába öltözött pasi közeledett, és rendet tettek a tömegben. A többiek elkísértek minket a leszállási területről, és bevittek valamiféle társalgóba. Pisilnem kellett, és nem tudtam eldönteni, hogy jobban bosszantott, hogy nem tudtam csak úgy elővenni a farkam és könnyíteni magamon, vagy jobban örültem, hogy le tudtam öblíteni és meg tudtam mosni a kezemet, miután végeztem. Raine arról fecsegett, hogy milyen kibaszott jó a WC-papír – nos, igazából nem mondta, hogy kibaszottul, de akkor is – nem tudtam megemészteni, hogy mennyire kurvára izgatott volt, hogy már nem vagyunk a szigetünkön.

Bezártam a fürdőszoba ajtaját, nekidőltem, és meggyújtottam az egyik Lobelia cigarettát, ami még mindig az övtáskámban volt. Azt hiszem, vehettem volna igazi cigit, de nem volt nálam a készpénzem, és nem akartam senkitől sem kérni. Még egy kibaszott póló sem volt nálam, ami azt illeti. A francba, szereznem kellett némi pénzt, hogy valahol ihassak egy kibaszott italt. A fejem szó szerint kóválygott, minden kurvára túl gyorsan történt. Visszatértem oda, ahol cigit, alkoholt, ruhát és kurvát tudtam szerezni, ha akartam. Nem akartam. Nem akartam semmi ilyesmit.

Haza akartam menni.

Egy percre összeszorítottam a szemeimet, aztán egy utolsót szívtam a cigarettából, aminek az illata és az íze is az otthonra emlékeztetett. Részben megnyugtató volt, de nagy része inkább csak pofoncsapásként ért. Minden, amit akartam, és amire szükségem volt, ott volt... vagy legalábbis ott maradt. Most semmi sem maradt számomra, mert ő itt volt. De minden más itt lévőt – mindent a való világban –, kurvára gyűlöltem az egészet. Gyűlöltem a városokat, a boltokat, a parkokat, a dokkokat, a reptereket – kurvára utáltam. És az embereket... bassza meg, őket utáltam a legjobban. Beledobtam a cigi csikket a vécébe és lehúztam.

Ahogy kinyitottam az ajtót, hallottam, hogy Raine sikít.

Erőszaktevők, gyilkosok, rablók, és drogbárók képe futott végig az agyamon, ahogy végig futottam a folyóson azért, hogy ott találjam Raine-t hatalmas mosollyal az arcán egy nő ölelésében. A lány sötét bőrű volt, vaskos, sötét, borzas haja volt, ami csak úgy röpködött körülötte, és egy mohó vigyor terült szét az arcán. Tele tüdőből sikított, és Raine vállába kapaszkodott, miközben mindketten körbe-körbe ugráltak.

– Mi a faszért sikoltozol? – morogtam, mielőtt még felfoghattam volna, hogy mit is mondtam.

A zömök nő ugyanabban a pillanatban fordult meg, amikor Raine is rám nézett, és a szemei a koponyámba fúródtak, összeszűkültek, majd lassan Raine-re vándoroltak.

– Ő Bastian – mondta Raine halkan. – Bastian, ő itt Lindsay – mi csak örültünk, hogy látjuk egymást.

– Úgy hangzott, mintha... bassza meg. Mindegy. – Most, hogy elég tiszta fejjel tudtam gondolkodni, nem a félelemtől vagy a fájdalomtól való sikoly volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kitörjön tőle a frász. Raine tekintete Lindsay-re tévedt, és kissé bűnbánónak tűnt. Lindsay lassan Raine-ről rám nézett, majd vissza Raine-re.

– Megmentett engem – mondta Raine. – Többször is.

Lindsay keze leesett, elengedte Raine-t. Megfordult és oda jött hozzám, felfelé, majd oldalra billentette a fejét, mielőtt lábujjhegyre állt, hogy átkarolja a nyakamat.

– Köszönöm – mondta. A hangjában tisztán hallatszott az őszinteség. – Köszönöm, hogy megmentetted a legjobb barátomat. Nem tudom, mit csináltam volna, ha soha többé nem látom őt.

Nem válaszoltam, csak Raine-re néztem, miközben Lindsay egy pillanatra szorosan megölelt, majd visszafordult Raine felé, és újra megölelte, a biztonság kedvéért. Hátralépett egy lépést, a kezét Raine vállára tette, és végignézett rajta.

– Mi van rajtad? – érdeklődött Lindsay.

– Hát... ööö... ez Bastian inge...– kezdett bele Raine.

– Azt hiszem, el kell mennünk, vásárolni – bólintott Lindsay. – Bár mesésen nézel ki a feketében, ez a szabás nem éppen hízelgő számodra.

Raine kuncogott. Próbáltam gondolatban megbékélni azzal, hogy leveti az utolsó ruhadarabjaimat is, de szánalmasan kudarcot vallottam.

Öt perc alatt, elosontunk a riporterek között, a reptéren találtunk egy taxit, ami elvitt a legközelebbi bevásárlóközpontba. Lindsay odaadta Raine-nek az egyik saját ingét, ami túl nagy volt, és eléggé lógott, hogy gyakorlatilag közszemlére tegye a mellbimbóit a kibaszott világnak. A farkam roppant elégedett volt, de legszívesebben mindenkit megütöttem volna, aki ránézett, beleértve John Pault is, aki oldalra pillantott rá az anyósülésről. Visszavettem a saját ingemet és mindketten kaptunk egy pár flip-flop papucsot. Kurvára utáltam a flip-flopokat.

Csak ültem a szűkös taxi hátsó ülésén, és rögtön éreztem, hogy Nick és Lindsay között van valami. Raine arca kicsit eltorzult, amikor Lindsay teljes szívvel beleegyezett, hogy Nick ölébe üljön, azért, hogy mindannyian elférjünk egy járműben. Úgy tűnt, nem volt elragadtatva, hogy a barátnője nyilvánvalóan élvezte a pilóta társaságát, és hazugság lett volna, ha azt mondom, hogy nem érdekel, miért. Én is az ölembe akartam venni őt, és elmondani neki, hogy bármi miatt is aggódik, minden rendben lesz, de nem igazán mertem. Még csak hozzá sem értem, mióta elhagytuk a szigetet.

A bevásárlóközpont egy kibaszott rémálom volt.

Alapból egy rémálom lett volna, függetlenül a mostani hangulatomtól, mert megpróbálni követni Lindsay-t és Raine-t, ahogy átfutottak egy ruháspolctól a másikhoz, kurva fárasztó volt. Inkább egy kibaszott cápával harcoltam volna halálomig, minthogy megpróbáljak lépést tartani kettőjükkel. Vegyük mindezt, és adjuk hozzá a saját problémáimat, és megkaptuk azt, amit csak úgy lehet leírni, mint az élő pokol.

Először is, a pasik állandóan bámulták őket.

Tényleg, hihetetlenül át akartam menni ősemberbe, és átdobni őt a vállamon, elszaladni és elrejtetni valahol egy barlang hátsó részében, de tudtam, hogy semmi értelme. Meg kellett szoknom annak a gondolatát, hogy többé már nem lesz az enyém. Minden más volt. Most már volt választása. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, amíg John Paul oda nem ment és rá nem tette a kezét.

Raine épp akkor jött ki a női öltözőből, és egy meglehetősen rövid, lenge szoknyát viselt, amelyen kék és zöld trópusi minta volt, és egy szűk, mélyen kivágott kék pólót, ami kiemelte a melleit és a mellkasát olyan módon, hogy a farkam majdnem leugrott a testemről, és elkezdett egy kis táncot járni a folyosó kellős közepén. Egy pillanatra megdöbbentem, de amikor a tekintetem találkozott az övével, és ő azzal az édesen kis félénk-csábító, ajkait harapdáló, kibaszott szexi pillantásával nézett rám, készen álltam arra, hogy térdre boruljak, és azt mondjam neki, hogy bármit megtennék, ha velem maradna... még ha csak egy kis időre is. Nem számított, hogy mennyire nem voltam méltó hozzá, de valamit tennem kellett– bármit –, hogy visszaszerezzem őt.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, John Paul mögé lépett, karjaival átkarolta a derekát, és visszahúzta a mellkasához húzta.

– Ó... Raine csajszi! – kiáltotta. A keze a csípőjéhez simult. – Te aztán dögös kis hajótörött vagy!

– Vedd le róla a kibaszott kezed! – kiáltottam, és rávetettem magam. Megragadtam mindkét karját, ami még mindig Raine köré volt kulcsolódva, egyik kezemmel felrántottam őket Raine feje fölé, majd elkaptam őt, és magam mögé húztam. Egy másodperccel később John Pault hátralöktem, és neki löktem az egyik kiárusított árucikkek állványának.

– Mi a fasz bajod van? – mordult rám John Paul. Megigazította magát, és felém lendült. Én lebuktam, kitértem az ütése elől, és vesén vágtam. Időközben megfeledkeztem róla, és a másik ökle az államon landolt. Elvesztettem az egyensúlyomat, és hátrálnom kellett néhány lépést, hogy visszanyerjem. Ekkor Raine felsikoltott, hogy hagyjuk abba, majd elkezdte újra és újra a nevemet kiabálni. Kezeket éreztem a karomon – Nick próbált visszatartani. Mintha megtehetné. Nem tartott elég szorosan, és nem is találtam a fickót különösebben fenyegetőnek, ami előnyére vált. Úgy döntöttem, nem veszek tudomást arról, hogy egyáltalán hozzám ért, és inkább visszaüvöltöttem John Paulnak.

– Ne nyúlj hozzá még egyszer így, baszd meg! – vicsorogtam. Nick keze a felkaromon kicsit erősebben rászorult, és hagytam, hogy visszatartson.

A srác semmiképpen sem volt vézna, de még csak meg sem közelítette John Paul és az én testalkatomat. – Kibaszottul kibelezlek, ha még egyszer így hozzáérsz!

– Te magad sem tudod, mit akarsz, ugye? – John Paul rám vigyorgott. – Te hülye, mazochista kis troll.

– Te! – Lindsay hangja dacolt a méretével, és én hirtelen ott találtam magam, a karom tele ruhákkal, ahogy Nick elengedett – ingek, rövidnadrágok, még egy kibaszott lenge zöld nadrág is –, és Lindsay kezei a mellkasomon landoltak, miközben hátralökött a férfiöltöző felé. – Menj, próbáld fel ezeket!

– Mi a fasz?

– A legjobb, ha azt teszed, amit mond – szólalt meg Nick a hátam mögül. – Őszintén szólva, sokkal könnyebb az az út.

A karjaimban lévő ruhahegy felett John Paulra pillantottam, aki megvonta a vállát, és egy lépést hátrált, feladva. Rám kacsintott, a szája ravasz kis mosolyra görbült. A kis köcsög mindezt szándékosan tette, csak azért, hogy felbosszantson. Hát, kurvára bejött. Túlságosan is meglepett Lindsay megnyilvánulása ahhoz, hogy bármit is tegyek, mint szót fogadjak, ezért betrappoltam az öltözőbe azzal a kibaszott ruhával, amit az a mániákus kis nő a kezembe nyomott. Figyelmen kívül hagytam a luvnyát, aki megpróbált rávenni, hogy vegyek el egy kis kártyát, ami a ruhadarabok számát jelölte, amelyekkel a fülkébe szándékoztam menni, helyette inkább egészen az utolsó fülkéig settenkedtem, annak ellenére, hogy nem úgy tűnt, mintha bármelyik is használatban lenne, és becsaptam a kibaszott ajtót. Mielőtt esélyem lett volna bármit is tenni azon kívül, hogy ledobtam volna a halomnyi ruhát a kis padra, az ajtó kitárult, és Raine ott állt mögöttem.

– Nem akarod elmondani, hogy mi a fene bajod van?

– Kibaszottul jól vagyok – csattantam fel. – Most pedig húzz a picsába a férfi öltözőből. Mi a fasz bajod van?

– Nem megyek sehova, amíg nem mondod meg, mi a baj! – kiabálta Raine. Apró kezeit a csípőjére tette, és szigorúan rám meredt.

– Marhára nincs semmi bajom! – üvöltöttem vissza neki. Hátralépett, és az öltöző ajtajának dőlt. – Mi is lehetne a kibaszott baj? Megmentettek minket, a kurva életbe! Nyilvánvalóan minden kurvára tökéletes!

– Ezt kérdezem én is tőled! – Raine visszaüvöltött rám. – Amióta John Paul és Nick leszállt, te mindenkire ráförmedtél, nekem pedig fogalmam sincs, hogy miért!

– Azt sem tudom, hol laksz! – kiabáltam rá. Nem voltam biztos benne, hogy pontosan mit is akartam ezzel mondani, de mindenképpen kimondtam. – Most mi a fasznak kéne történnie? Hazamész, és ennyi. Hazamész, és én... én... bassza meg, nem tudom, mit kellene tennem. – Raine szemei kitágultak, és megpróbált hátrálni egy lépést, de már az öltöző ajtajánál volt. A szája kinyílt, majd újra becsukódott. A szemei az arcomra szegeződtek, valószínűleg megpróbált rájönni, mi a fenét látott bennem korábban. Vártam, hogy azt mondja, hogy eltűnhetek, mert nincs többé szüksége rám és senki sem akarta, hogy túl sokáig a közelében maradjak. A falak körülöttem, mintha kezdtek volna összeszűkülni.

– Te is hazamehetsz – mondta Raine csendesen.

– Épp most hagytam el az otthonomat. – Nem akartam ezt kimondani. Soha nem akartam ezt elmondani neki. Elszakítottam a tekintetemet róla, és a szövetkupacra koncentráltam, ami lecsúszott a padról és a padlóra esett.

– Nem akartál elmenni – mondta hirtelen. Amikor visszapillantottam az arcára, a szemei felcsillantak a megértéstől. – Ott akartál maradni.

Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán lenéztem a kezeimre, miközben a saját ujjaimmal babráltam. Nem számított. Ott maradni értelmetlen lett volna, már csak a pia, a cigi és a kurvák hiánya miatt is.

– Bastian... miért?

– Te ott az enyém voltál – mondtam halkan. – Ameddig ott voltunk, addig képes voltam mindenre. Most már nem. Most már... mindenkié vagy.

– Hogy érted azt, hogy „mindenkié vagyok”?

– John Paul, Nick, Lindsay – mindannyiuké vagy.

– Bastian, ennek semmi értelme.

– Hát, kurvára te kérdezted.

Raine felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Tudtam, hogy semmi értelme, nem tudnám ezt a szart magamnak sem megmagyarázni, nemhogy másnak. Nem tudtam megtagadni tőle az életet csak azért, mert túlságosan el voltam baszva ahhoz, hogy emberek között normálisan működjek.

– Bastian... féltékeny vagy?

– Féltékeny? – felhorkantam. Kurvára nem voltam féltékeny... ugye?

– Az vagy, igaz?

– Nem vagyok, én csak... én csak... én... nem akarok osztozkodni rajtad!

– Ó, Bastian! – Raine, újabb hosszú, elkeseredett sóhajt hallatott. – Hazamenni nagyon nehéz lesz neked, ugye?

– Te vagy az otthonom – mondtam halkan. Egy kibaszott nagy gombóc kúszott felfelé a torkomban, és ott ragadt. Próbáltam mély levegőt venni, de fájt.

– Akkor tudod, hol van az otthonod – mondta Raine. A keze felemelkedett és megérintette az arcom, amitől a megkeményedett falaim leomlottak. Újabb lépést tett felém. – Tudom, hogy elvesztetted az otthonodat. Tudom, hogy elvesztettél minden otthont, amid valaha is volt, Bastian, de engem nem fogsz elveszíteni, csak mert máshol vagyunk. Én még mindig az otthonod lehetek.

Miközben az ujjai körkörös mintákat rajzoltak az orcámra, én az arcára néztem és próbáltam megérteni. Azt akarta elmondani, hogy még nincs vége. Még mindig vele lehetek. Nem azt mondta, hogy menjek el, hanem hagyta, hogy maradjak.

– De... hol fogunk... ööö... lakni? Úgy értem... szeretnéd, hogy én? Úgy értem, hogy veled éljek?

– Igen – mondta Raine határozottan. – Lakhatsz nálam, egyelőre. Van időnk, Bastian. Van időnk kitalálni, hogy pontosan mi következik ezután. Nekem sincs most mindenre válaszom, de tudom, hogy bármi is történjen, azt akarom, hogy ott legyél velem.

– Tényleg?

– Persze, hogy igen! – Raine megrázta a fejét, és egyszer felnevetett, bár nem volt humor a hangjában. Felnyúlt, és az arcomat a kezei közé szorította. – Te imádnivaló, csodálatos, túlreagáló ember. Azt akarom, hogy mindig velem legyél. Ha nem akarsz Ohióba jönni... nos, akkor oda megyek, ahová akarod.

– Tényleg?

– Bárhová. – Raine előrehajolt, és lábujjhegyre állt, miközben magához húzott. Az ajkai az enyémet súrolták, és minden szava, amit az imént mondott körbe-körbe járt a fejemben, kis katonai alakzatokat alkotva és végül egy hatalmas megvilágosodást robbantottak a fejemben.

A kezem megtalálta a csípőjét, magamhoz húztam, és szorosan átöleltem. Ajkaim szétnyíltak, nyelvem az övét kereste. Ő megnyílt előttem, megcsókolt, egyre erősebben csókolt, és a hajamba markolt. Egy teljesen viharos leírhatatlan érzéshalmazban megragadtam a csípőjét, felhúztam és az öltöző falához nyomtam. Nem hagytam abba a csókolását, csak folytattam, miközben a kezeim utat találtak az áttetsző szoknya alá, amit felpróbált. Az ajkaim végighaladtak az arcán, le a nyakán, majd vissza felfelé.

– Tetszik a szoknyád – mormoltam a fülébe, miközben a kezem a csupasz combjára siklott. Kicsit feljebb haladva találkoztam a selymes bugyival. Megragadtam az egyik oldalát, szorosan az öklömbe szorítottam, mielőtt letéptem volna.

– Bastian! Még ki sem fizettem!

– Majd veszek másikat – ígértem. A szám ismét a nyakán volt, miközben a lábai közé nyúltam, puncija forró volt és nedves. Volt valaha olyan, hogy nem állt készen rám? – És azokat is kurvára le fogom tépni!

Raine kuncogása nyögéssé változott, amikor szabaddá tettem a rövidnadrágom elejét, és figyelmeztetés nélkül belehatoltam. Szent szar, ez olyan érzés volt, mintha órák helyett napok teltek volna el azóta, hogy belé temetkeztem. Otthon voltam. Maga volt a mennyország. És ez volt az egyetlen hely, ahol valaha is otthon éreztem magam.

– Egyszerűen nem bírtam ki, Raine... –  motyogtam a fülébe.

– Mit, Bastian?

– Hogy te... nem vagy az enyém. Nem bírom elviselni a gondolatot. Kurvára kicsinál a gondolat, hogy már nem vagy az enyém.

– Még mindig a tiéd vagyok – mondta Raine, miközben az ujjai a hátamba markoltak, a számat az övéhez szorítva. – Mindig is a tiéd voltam... ez nem változott.

– Minden megváltozott – suttogtam a szájába, összeszorítottam a szemem a testemben érzett hirtelen fájdalom ellen. A falnak toltam, újra és újra belé hatoltam, megrémülve attól, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy így érintem meg.

– Csak a külső burok változott – mondta Raine. Megfogta az arcomat, és erősen tartott, arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek, még akkor is, amikor a falnak szorítva tovább dugtam. Nem tudom, hogyan sikerült neki ilyen összefüggően beszélni, miközben így dugtam, de határozottan ment neki. – Másképp vagy másnak érzel engem?

– Kibaszottul... hihetetlen… érzés vagy… – morogtam, miközben a csípőmet erősebben toltam felé.

– Belül még mindig minden ugyanolyan – mondta nekem. – Minden, amit érzek irántad, az belül van, Bastian. Csak ami kívül van, az változott. Belül, még mindig szeretlek. Még mindig a tiéd vagyok.

A vállához hajtottam a fejem, a hajába rejtve az arcomat. Egyik kezem végigsimított az oldalán, a melle ívén, míg a másikkal a fenekét markoltam, és minden egyes alkalommal a testemhez emeltem, valahányszor előrenyomultam.

– Nem veszíthetlek el – nyüszítettem a hajába. – Egyszerűen nem tehetem, Raine... kurvára kicsinálna, ha elveszítenélek.

– Itt vagyok, Bastian... ó, Istenem!

– Az egész kibaszott bolt hall téged – morogtam a fülébe. – Fogadok, hogy tudják, hogy a farkam benned van, már abból, ahogy a nevemet mondod... ó, baszd meg... Raine!

– Keményebben, Bastian... kérlek!

– Bassza meg, Raine! – Újra belenyomultam, még csak nem is tudtam, hogyan tudta elviselni az én ősemberes dugásomat egy áruház férfi öltözőjében, nemhogy még azt is kérte, hogy keményebben. Nem akartam megtagadni tőle, amit kért, de ettől még nem voltam hajlandó megérteni, hogy mi a faszt tettem, hogy méltó legyek hozzá.

– Ó, Istenem… Ó, Istenem… – Raine aprócska mantrába kezdett, lélegzetvisszafojtva suttogott. A sarkai a fenekembe vájtak, és a körmei majdnem átszakították a bőrömet, miközben addig dugtam, amíg éreztem, hogy megdermed és összeszorul körülöttem. Nem akartam még egy percet elvesztegetni, így elélveztem, a csípőmet szorosan az övéhez szorítottam, és mélyen morogtam, hogy ne sikítsak.

Szorosan hozzá simultam, ami őt is szorosan a falhoz szorította.

– Bastian... ez...– Raine mély levegőt vett, majd lassan kiengedte. – Ez enyhén szólva is intenzív volt, de nem értem miért...

– Kurvára meg vagyok rémülve, oké? – szakítottam félbe. – Én... nem fér a fejembe, hogy te akarsz engem... ezt az egészet –, amikor ott voltunk az más volt, de most nem, itt nem. Nem itt a való világba, ahol hozzáférhetsz milliónyi más pasihoz, akik nem olyan elbaszottak és értéktelenek, mint én...

– TE... NEM... VAGY... ÉRTÉKTELEN! – Bár nem kiabált, a hangja hangos és kibaszottul tisztán érthető volt. Az ujjai a hajamba fonódtak és meghúzták, úgy csavarta a fejemet, hogy egyenesen rá nézzek. – Te vagy a legcsodálatosabb, legszebb férfi, akit valaha ismertem. Szeretlek, és ez nem változott csak azért, mert beton van a lábunk alatt homok helyett!

– Ha hagynád… – Be sem tudtam fejezni a gondolatot, nemhogy a mondatot. Az egész testem újra megfeszült.

– Tudom, hogy félsz. – Raine ujjai végigsimítottak az állkapcsomon, és a hangja megenyhült. – Megértem ezt, Bastian. Nem tudom, mi mást tehetnék, mint azt mondani, hogy bízz bennem – bennünk. Azt akarom, hogy együtt maradjunk.

– Szeretnék hinni neked, Raine – tényleg szeretnék, de... én csak...

– Tudom – mondta, és a hangja megenyhült. – Tudom, milyen nehéz elfogadni, de én még mindig szeretlek, és ez nem fog változni.

– Én is szeretlek – motyogtam vissza, teljesen megfenyítve és egy kicsit felkorbácsolva éreztem magam. Az utóbbit nem bántam, ami egyben rohadtul a frászt hozta rám.

– Majd megoldjuk – mondta Raine, miközben az ajkai végigsimítottak az állkapcsomon. – Még mindig együtt vagyunk, Bastian. Még akkor is, ha a nagyvilágban vagyunk, együtt vagyunk.

Hátraléptem, a farkam kicsusszant belőle, a melegségéből. Óvatosan talpra állítottam, és elkezdtem felhúzni a nadrágomat.

– Vedd le azt – mondta Raine sóhajtva.

– Miért?

– Szükségem van a boxeralsódra, most azonnal.

– Ó... ööö... igen, azt hiszem, igazad van – kicsit kuncogtam, ledobtam a nadrágomat, és néztem, ahogy a boxeremet felhúzza a lábán. Megnézte magát az öltözőtükörben, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem látszik ki. Visszahúztam a rövidnadrágomat, és ekkor vettem észre, hogy Raine szakadt bugyiját még mindig az öklömben szorongattam, ezért a zsebembe dugtam. Raine előrehajolt, és felvette a lenge nadrágot, egy rövidnadrágot és két inget a padlóról. Egy pillanatig feltartotta, majd a kezembe nyomta őket.

– Ez mind jó lesz rád – mondta egy biccentéssel.

– Honnan tudod? – kérdeztem.

– Bastian. – Raine felnézett, és ravaszul elmosolyodott. – Nincs semmi, amit jobban ismerek a testednél.

Azt hiszem, ezzel nem nagyon vitatkozhattam.

– Ha bármikor szükséged van egy felfrissítő tanfolyamra, mindenképpen szólj nekem, oké?

– Lehet, hogy megteszem. – Raine elmosolyodott, kézen fogott, és kinyitotta az ajtót.

Tisztességes méretű tömeg volt, amikor kiléptünk az öltözőből, néhányan bámultak, mások vigyorogtak. Lindsay összeszűkült szemekkel nézett rám, én pedig válaszoltam a tekintetére. Előhúztam a bugyit a zsebemből, és odadobtam Raine barátnőjének.

– Szüksége lesz egy másikra – mondtam mosolyogva, majd elsétáltam a pénztár felé.

* * * * *

– Szia, Raine – Nick egy nagy, meleg mosollyal köszöntötte, amitől én legszívesebben behúztam volna neki egyet. Felemelt egy nagy fürdőlepedőt. – Mivel nem szállásoltunk el titeket egy szállodába vagy ilyesmi, gondoltam, legalább egy kis időt szeretnétek eltölteni a zuhany alatt. Aprócska ugyan, de van meleg víz.

Nick körülbelül egy hónapja bérelte ki a négyszobás házat a dokkok közelében, és ők hárman bázisként használták, amíg minket kerestek. Lindsay azóta volt itt, mióta felfedezte, hogy John Paul nem adta fel a reményt, és Nickkel láthatóan jól kijöttek egymással. Körülbelül tizenöt perce voltunk ott, és arra kérte Raine-t, hogy vetkőzzön le. Rendben, nyilvánvaló volt, hogy Lindsay-vel volt, aki szintén ott állt, és csak próbált kedves lenni, de ez még mindig kurvára felbosszantott.

– Ó, Istenem, az fantasztikus lenne! – válaszolta, és összecsapta a kezét.

Tépelődtem aközött, hogy örüljek amiatt, hogy boldog volt, vagy dühös legyek, hogy ő, és nem én mondtam neki valamit, ami ennyire boldoggá tette. Még az öltözői dugás után is ideges voltam. Komolyan el voltam baszva. Miután Raine eltűnt a mosdóba, én is kimentem, hogy levegőzzek egy kicsit. John Paul láthatóan észrevette.

– Hé, kérsz egyet? – kérdezte halkan. Erősen nekitámaszkodtam a veranda korlátjának, és a tekintetemet a kikötő fényeiről a csomag Marlboróra irányítottam, ami a kezében volt.

– Bassza meg, igen – mondtam, miközben kivettem egyet a csomagból és rágyújtottam. Erősen megszívtam, majd megfordultam, hátamat a korlátnak támasztva.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Azt hiszem.

– Elég csendes vagy – jegyezte meg. – Nem biztos, hogy erre számítottam, de az biztos, hogy nem ezt. Vagy csak ilyen vagy józanul?

Kuncogtam.

– Nem, csak nem tudom, mit gondoljak most.

– Érdekes volt ez a pár hónap?

– Mondhatni – szívtam még egy slukkot, aztán még egyet. – Basszus, ez a cucc tényleg jót tesz nekem.

John Paul felnevetett.

Elszívtam a cigit, és a csikket kidobtam az utcára.

– Mi történt az Oblationnal? – kérdeztem, nem voltam teljesen biztos benne, hogy valóban tudni akarom-e.

– Víz alatti földrengés – mondta John Paul, anélkül, hogy megrezzent volna. – Gyakorlatilag, pont fölötte voltunk. Nem volt nagy, de elég volt ahhoz, hogy azt a hullámot okozza, ami felborított minket, amikor először morajlott. Volt öt perccel később egy második, ami visszafordított bennünket, de a nagyvitorlát is magával vitte. Ezt kombinálva az esőzéssel, nem sok esélyünk volt, főleg nem éjszaka. Semmit sem láttam.

– Mindenki más eljutott a mentőcsónakokhoz?

– A legtöbbjük – mondta John Paul halkan. Elfordította a tekintetét egy pillanatra, mielőtt hirtelen visszafordult hozzám. – A holttestek közül két utas holttestét másnap találták meg, hogy felvettek minket, a roncsok közelében. Egy hétig kerestek téged, azt hitték, te is megfulladtál. Amíg a búvárok meg nem találták a roncsot, és rájöttünk, hogy a felfújható csónak nem volt ott, mindenki azt kezdte keresni.

John Paul megállt, és felém fordult, a tekintete intenzív volt.

– Nem tudtam, ember. Nem tudtam, hogy azon a szaros vészhelyzeti tutajon voltál. Majdnem fel sem tettük azt az izét a hajóra! Ha tudtam volna, Bastian... bassza meg... megpróbáltalak volna megkeresni aznap este. Azt hittem, hogy az egyik másik mentőcsónakban vagy. Másfél nappal az után volt, hogy a parti őrség felvett minket, és te nem voltál ott. Szent szar, majdnem egy kibaszott szívrohamot kaptam.

Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát, vagy valami hasonló.

– John Paul, minden rendben van – mondtam neki. – Nem tudhattad.

– Kurvára meg kellett volna néznem. A mentőcsónakom rádiója nem működött, az a semmirekellő szarkupac. Csak feltételeztem, hogy az egyik hajóban vagy. Nem tudtam... bassza meg, Bastian... sajnálom.

– Ne kérj bocsánatot, kurvára ne tedd – mondtam keményebben, mint amennyire valójában gondoltam. – Nem hibáztatlak semmiért. Különben is, nem mintha rosszul sült volna el.

– Igen, erre már rájöttem. – John Paul toporgott, és egy percig a földet bámulta, majd visszanézett rám. – Szóval... te és Raine egy... pár vagytok, mi?

Egy percig bámultam rá, próbáltam kitalálni, mit gondol a dologról, de az arckifejezése semmit sem árult el.

– Sok mindenen mentünk keresztül.

– Nem mondod. – John Paul egy pillanatra rám szegezte a tekintetét. – Mindent elmondtál neki, ugye?

– Mi a faszért tenném... – Megálltam, mert rájöttem, hogy már tudja. Nem tudom, honnan tudta, de így volt.

– Úgy gondoltad, hogy ez segítene?

– Min segítene?

– Megmenteni az egyik áldozat lányát. Gondoltad, hogy elmúlnak a rémálmok?

– Honnan tudtad? – kérdeztem.

– Valójában elolvastam az utasok nevét, seggfej – vigyorgott John Paul. – Már azelőtt tudtam, hogy felszállt volna a fedélzetre. Segített az álmokon?

– Nem gondoltam... úgy értem... én soha... amikor elmondta... á, bassza meg! – Abbahagytam a dadogást, mint egy bolond, és visszatoltam a cigi végét a számba, és erősen beleszívtam.

– Nagyon koherens? – John Paul kuncogott.

– Nem tudom, mit gondoltam – mondtam végül. – Ettől függetlenül nem tűntek el. Nem... olyan rosszak... amikor vele vagyok, de vannak... újak is.

– Újak?

– Igen, ne is kérdezd, baszd meg.

– Hmm. – Átnézett a válla fölött, majd lehalkította a hangját. – Négy fickót öltél meg?

– Igen – mondtam egy vállrándítással. – Honnan tudtad?

– Ebből tudtam meg, hogy hol keresselek – tájékoztatott John Paul. – Az eltűnésükről szóló hírek bejártak mindent, közvetlenül a hivatalos keresés lefújása után. Tekintettel arra a helyre, ahol a hajójukat sodródva találták meg, volt egyfajta megérzésem. Egyszer majd el kell mondanod a teljes történetet. Mit csináltatok a holttestekkel?

– Elégettük – mondtam közömbösen. – Eltemettem a csontokat a part északi oldalán. Kivel cimboráltak?

– Senkivel, akiről hallottam volna – mondta John Paul. – Drogdílerekkel, néhány más illegális tevékenységben voltak benne.

– Gondoltam.

– Nem nagy játékosok, de mégis... meg kellene győződnünk róla, hogy ne találják meg őket. Kapcsolatba hozhatóak.

– Valószínűleg. – Ezen a ponton már nem igazán érdekelt, bár tudtam, hogy valószínűleg kellene.

– Megpróbálták elrabolni? – John Paul mindig is intuitív fickó volt.

– Igen, de azt hiszem, a végén megbánták.

– Lefogadom – mondta humortalanul nevetve. – Kérsz még egyet?

Kivettem még egy cigarettát a dobozból. John Paul is rágyújtott.

– Mi van Alejandroval? – érdeklődtem.

– Jól van – mondta John Paul bólintva. – Azt mondja, hogy soha nem fog újra vízre szállni, de jól van. Állást szerzett magának egy étteremben. Azt mondja, elég jól keres szakácsként, pedig ez csak egy kis étterem. Jó ételek – olasz konyha. Neked is ízleni fog.

– Hol van?

– Key Westben – mondta John Paul. – Az egyik turistacsalogató hely.

Bólintottam, bámultam a semmibe az utca túloldalán, és rágyújtottam.

– És most mi lesz? – kérdezte.

– Amit csak akar, azt hiszem. – Megfordultam, és szembenéztem vele. – Mindazok után, ami történt, azt hiszem, valószínűleg egyetértene Alejandroval. Eléggé kétlem, hogy érdekelné a tengeri élet.

– Nem hibáztathatom érte – mondta John Paul. – Ez volt az első alkalom, hogy más vizekre is kievezett az apja halászhajóján kívül.

Szarul éreztem magam, amiért még ezt sem tudtam.

– Bastian? – Raine hangja a hátunk mögül jött.

– Igen? – megfordultam, hogy szembenézzek Raine-nel. A haja össze volt kötve, nedves, Medúza-szerű tekercsbe volt a feje tetején, és a bőre ragyogott az első igazi zuhanyzás melegétől. Rövid szatén pizsamában volt, amitől azonnal felállt a farkam. Nem arról van szó, hogy sokat mutatott, mert tényleg nem. Ha olyan lett volna, akkor ki kellett volna szúrnom John Paul és Nick szemét. Ettől függetlenül Raine kibaszott jól nézett ki. Figyeltem, ahogy gyorsan lenézett a kezemre, amiben a cigarettámat tartottam, majd vissza rám. Még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy a szemét forgassa.

– Nick segített megágyazni. Eléggé fáradt vagyok, úgyhogy megyek és lefekszem.

– Mindjárt ott leszek – ígértem meg. Még egyet szívtam a cigimből, ő pedig végül forgatni kezdte a szemét – amitől valójában egy kicsit jobban éreztem magam, mert annyira normálisnak tűnt – bólintott, és visszament.

– Ki gondolta volna – kuncogott John Paul.

– Mi a faszt akar ez jelenteni?

– Valaki végre megszelídítette Sebastian Starkot.

Morogtam, és kidobtam a második csikket az utcára, az első mellé, és visszamentem a házba. John Paul követett.

– Ezt hallgassátok meg – mondta Nick, amikor John Paul és én besétáltunk a kis nappaliba, ahol Raine a párnákat rázta fel a kihúzható kanapéágyon. Nick egy kis rádiót tett a dohányzóasztalra, és felhangosította. – Mindjárt megismétlik.

„...sok bajt jelenthet a Capitol Hillen lévők számára. Nemzetközi hírekre evezve a tavaly áprilisban eltűnt két személyt, Az Oblation nevű vitorláshajóról, végre megtalálták. A hajó kapitányát, Sebastian Stark-ot és Raine Gayle utast a jelentések szerint életben találták és jó egészségnek örvendenek. Egy híradós stáb vár minket Miamiban a hajótöröttek barátaival és családtagjaival. Várhatóan holnap késő este érkeznek Miamiba.”

– Bassza meg... honnan tudták meg a nevemet? – ziháltam.

– Rögtön azután, hogy a hajó elsüllyedt, és jelentették, hogy eltűntek – mondta John Paul. – A média tele volt vele, és valaki Daniel Greene-ről szóló információk után kutatott. Amikor nem találtak semmit, akkor mélyebbre ástak. A neved tele volt a hírekkel, sőt, még több szarságot hoztak fel a tárgyalásról. Még arról is beszéltek, hogy egy családtag... nos, tudod.

– Bassza meg.

– A szeg egyelőre kibújt a zsákból – mondta John Paul. – Nick és Lindsay, mindketten tudnak a gyilkosságokról és a tárgyalásról.

Ahogy ezt mondta – kiemelve ezt a két részletet –, elég volt ahhoz, hogy tudjam, semmi mást nem tudnak. Semmit sem tudtak arról, hogy John Paulnak mennyi köze volt a dolgokhoz, és semmit sem tudtak a versenyekről. Csak annyit tudtak, hogy tanúja voltam bizonyos gyilkosságoknak és tanúskodtam a gyilkos ellen.

– De ez az egész zűrzavar majd elül – folytatta John Paul. – Mi is újra eltűnhetünk.

Gyorsan Raine-re nézett.

– Ha egyáltalán ezt akarod – tette hozzá.

Határozottan nem álltam készen arra, hogy ezzel a szarral foglalkozzak.

– Azt hiszem, elég nagy fogadtatásban lesz részetek – mondta Nick. – A sajtó azóta tele van vele, mióta lezajlott a dolog. Lefogadom, hogy még Oprah-tól is kaptok felkérést.

A riporter a rádióban Raine apjáról kezdett el beszélni, és arról, hogy én voltam az informátor, aki rács mögé juttatta a gyilkosát.

Határozottan, határozottan nem álltam készen arra, hogy ezzel a szarsággal foglalkozzak.

Raine sírni kezdett. Nem tudtam pontosan, miért – az apjáról szóló riport, az általános stressz miatt, vagy csak a hajlama, hogy sírjon, amikor a stresszes gondok feljönnek –, és éppen oda akartam menni hozzá, de Lindsay megelőzött. Átkarolta Raine vállát, és én legszívesebben kitéptem volna a kibaszott karjait. Tudtam, hogy ez hülyeség, de nem akartam, hogy valaki mástól kapjon vigaszt. Azt akartam, hogy tőlem jöjjön a vigasztalás.

Micsoda seggfej.

Raine szipogott, és felnézett rám, majd Lindsay-re. Rámosolygott a barátnőjét, egy pillanatra nekidőlt, majd kilépett az öleléséből és a karjaimba siklott. Raine a mellkasomra fektette az arcát, és a mellkasomba burkolózott, karjait a nyakam köré fonta. John Paul megpróbált elnyomni egy mosolyt, de szánalmasan sikerült. Végigsimítottam a kezemet Raine hátán, és kinyújtottam a középső ujjamat a férfi irányába.

– Fáradt vagy – mondtam. Végigsimítottam a fején, és megpróbáltam nem elbaszni a tetején lévő kis kontyot.

– Szerintem mindenki az – erősítette meg Lindsay. Azonnal jobban kedveltem. Raine elengedett, és megölelte Lindsay-t. Mindenki jó éjt kívánt, majd Nick és Lindsay elmentek az egyik irányba, és John Paul pedig a másikba. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem, ezért csak álltam a szoba közepén.

– Mi a baj, Bastian? – Raine hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam.

– Csak gondolkodom – válaszoltam, nem igazán akartam részletezni. Ha elmondtam volna neki, hogy mit gondolok, vagy kiakadt volna rám, aminek jobban örültem volna, vagy egyetértett volna velem. Ez volt az én rémálmom – az állandó, véget nem érő rémálmom.

– Miről? – Nem adta fel könnyen.

– Ha... ha azt szeretnéd, hogy a padlón aludjak, vagy valami, én szívesen megteszem.

– Miért akarnám ezt?

– Bassza meg, nem tudom! – próbáltam uralkodni a hangomon. – Neked... vannak választási lehetőségeid. Többé nem kell elviselned a szarságaimat.

– Bastian...

– Raine – gúnyolódtam, aztán totálisan szarul éreztem magam emiatt. Rám nézett. – Bassza meg, bébi, tudod, hogy soha nem leszek...

– Ne kezdd ezt megint. – Raine bemászott a kis ágyba, és beledugta a lábát a lepedő alá.

– Most már más a helyzet.

– Nem az! – kiáltotta, majd a torkában elakadt a lélegzete, a keze felfelé vándorolt, és a szegycsontján állapodott meg. Halkan beszélt. – Hacsak számodra nem változott meg a helyzet.

Ekkor rájöttem, hogy itt az esélyem. Ha azt mondanám, hogy nekem más – ha azt mondanám, hogy nem akarom őt többé –, akkor ejtené a témát. Sokkal jobb lenne neki – folytathatná az életét, és találhatna magának egy rendes pasit, akinek nincs elcseszett múltja, és nem cipel annyi terhet, hogy egy Boeing 747 is meg tudna tölteni vele. Sokkal jobb lenne neki, ha most rögtön megmondanám, hogy csak azért mondtam ezt a sok szart, hogy hagyja, hogy megdugjam. El is tudnám hitetni vele.

– Számomra semmi sem változott – mondtam, mert nem tudtam neki ilyeneket hazudni. Túlságosan fájna neki, és én túl önző voltam ahhoz, hogy csak úgy elengedjem.

– Szeretlek, Bastian – folytatta Raine. – Ez nem fog megváltozni csak azért, mert helyszínt váltottunk.

– De így lesz – suttogtam. – Lehet... tudod, hogy lehetséges.

– Nem, ezt nem tudom – intett Raine. – Ahogy te sem. Azért nem fogsz törődni velem, csak mert nem kell levadásznod az élelmet? Nem akarsz majd velem lenni azért, mert borotválkozni tudok?

– Nem.

– Kevesebbre fogsz tartani engem? – erőltette tovább.

– Soha.

– Akkor én miért tenném? – Rám bámult, kezeit a csípőjére tette, amitől legszívesebben megragadtam volna, és eszméletlenül megdugtam volna. Nem tudom, mennyire volt ez elcseszett hozzáállás. Azt hiszem, hogy bármi is történt, mindig is meg akartam dugni. Mint általában – nem tudtam vitatkozni a logikájával. Ha megtettem volna, akkor egy seggfej lettem volna, és lehúztam volna őt, amit nem akartam.

– Én nem... bassza meg, nem fogod, azt hiszem – adtam meg magam végül. – Nehezebb elfogadni azt, hogy egyáltalán tartottál valamire, és most a többiek között is így gondolod.

– Nos, én igen, és most is így gondolom – tájékoztatott Raine, nem hagyva teret a vitának.

– Sajnálom – motyogtam, megint rendesen lehordott, és kurvára örültem neki.

– Akkor gyere az ágyba – parancsolta. Visszahúzta a takarót, ami a lábait takarta. – Mert olyan ideges vagyok, amennyire csak lehet, és szükségem van arra, hogy átölelj, és azt mondd, hogy biztonságban vagyok.

Nem tudtam megszólalni, mert attól féltem, hogy tényleg felsírok a megkönnyebbüléstől. Ehelyett csak követtem az utasításait.

Raine az oldalán feküdt a ülőalkalmatosságból alakított ágyon. Kicsit szélesebb volt, mint egy kétszemélyes ágy, de nem sokkal. Körbenéztem a hosszúkás szobában, aztán az ágyra, majd újra körbe a szobában. A kifelé és az utcára vezető ajtó közvetlenül az ágy előtt volt. Jobbra volt az az ajtó, ahová Nick és Lindsay visszavonult, balra John Paulé volt. Láttam az étkezőkonyhát és a nyitott ajtót, amely a fürdőszobába vezetett. Ideges voltam, bár nem tudtam pontosan meghatározni, hogy miért. Raine egy kicsit arrébb húzódott, hogy a háta a falnak legyen támasztva, de megráztam a fejemet, kinyújtottam a kezem, és közelebb húztam a széléhez, majd átmásztam rajta, hogy én is a falnak támaszkodhassak.

Az ágy szűkös volt, és normális körülmények között egy kicsit kényelmetlen, de ha az ember már jó ideje nem aludt ágyban, akkor nagyjából a legtöbb dolog kurva jól esett. Raine felsóhajtott, kinyújtózott, és a tenyerét a mellkasomra tette. Magamhoz húztam, és felvettem a szokásos pozíciómat, hogy köré fonódjak és szorosan átöleltem. Raine hümmögött, elmosolyodott, és hozzám bújt.

– Milyen a párna?

– Tökéletes – mondta Raine mosolyogva. Ebben kételkedtem – eléggé merevnek tűnt, de nem akart panaszkodni.

Újra fel- és végignéztem a szobán, kicsit felemelkedtem, és még egy kicsit magam alá húztam. Raine felpillantott rám, és azt az apró, csábítóan félénk mosolyát villantotta, amit csak ő tudott előhúzni. Természetesen, a farkam nagyon hálás volt egy ilyen pillantásért, és megragadta az alkalmat, hogy észrevegyem, milyen közel van az ígéret földjéhez. Abban az esetben, ha nem vettem volna a lapot, ő mutatta az utat nekem.

Úgy tűnt, Nick úgy gondolta, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy betáncoljon és megragadjon egy üveg vizet a mosogató alatti kis hűtőből. Odapillantott és felvette velem a szemkontaktust, egy másodperc alatt megértette a helyzetet, majd felvonta a szemöldökét, és kisétált.

Raine hirtelen idegesen körülnézett.

– Bastian, nem vagyok benne biztos, hogy...

Kibaszottul mesés.

– Nem kell – sóhajtottam, és visszatámasztottam a fejem a vállára, és megpróbáltam kicsit összeszedni magam. Megpróbáltam kényelmesebb helyzetbe váltani, de csak annyit sikerült elérnem, hogy a merevedésemet a hasának nyomjam.

– Hm... – Raine kuncogott. – Tudod, még mindig érezlek.

– Hát, csak kétféleképpen lehet rávenni, hogy eltűnjön – mondtam neki. – Vagy boldoggá kell tenned, vagy időt kell adnod neki, hogy megnyugodjon és túltegye magát rajta.

Kuncogott.

– Semmi baj – mondtam, és gyorsan homlokon csókoltam. – Csak ne törődj a kis seggfejjel, és el fog tűnni.

– Kicsi? – horkant fel. Rávigyorogtam, aztán a csípőmet úgy fordítottam, hogy újra hozzá simuljak.

– Hoppá – mondtam. Nem is próbáltam őszinte lenni, hiszen esélytelen volt, hogy bevegye a hazugságom. Aztán hirtelen éreztem, ahogy a keze végigcsúszott a hosszamon, majd megállt az új zöld nadrágom gumipántjánál, mielőtt belenyúlt volna. Ujjait a farkam köré szorította, és gyengéden meghúzta.

– Hoppá – ismételte meg. Felvontam rá a szemöldökömet, amikor elkezdte előre-hátra csúsztatta az ujjait a farkamon. Hátam ívbe feszült, majd előredöftem a tenyerébe, örültem mindennek, amit csak hajlandó volt adni nekem. Az érintése olyan kibaszott jó érzés volt, hogy úgysem bírnám sokáig.

– Ha így folytatod, az új pizsamádra fogok élvezni.

– Legalább a bugyim sértetlen marad.

– De a foltot meg kell majd magyaráznod – nevettem halkan, amíg a keze meg nem állt. Aztán felnyögtem, mert rájöttem, hogy lehet, hogy épp most szúrtam el a saját élvezetemet. Végigsimítottam az oldalán, amíg a pizsama alsójának széléhez nem értem. Elkezdtem felhúzni, de a keze megragadta az enyémet, megállítva a haladást.

– Nem fogok levetkőzni egy emberekkel teli házban! – erősködött Raine.

– Csak emiatt aggódsz, hogy levedd a ruháidat?

Nem vártam meg a válaszát, hanem feljebb vittem a kezemet a lábán, amíg össze nem gyűrtem a szaténszövetet a combja tetején. A kezem becsúszott a nadrágszáron, megtalálva a nedves forróságát és ujjaimat egy pillanatra fel-le csúsztattam, majd egy ujjamat beletoltam, a hüvelykujjamat a csiklójához dörzsöltem.

– Még ruhástul is meg tudlak dugni – tájékoztattam.

– Bastian... valaki megláthat…

– Nem látnának semmit – mondtam. Felhúztam a takarót, hogy a hónaljamig érjen, és majdnem teljesen eltakarja őt.

– Teljesen el lennél rejtve. Tényleg azt hiszed, hogy hagynám, hogy bármelyik faszkalap meztelenül lásson?

– De lehet, hogy... ó... ó, ez jó…

Kuncogtam, és becsúsztattam egy második ujjamat is, a hüvelykujjammal továbbra is a csiklóját dörzsölgetve. Amikor Raine elkezdte felfelé tolni a csípőjét az ujjaimnak, tudtam, hogy még többre vágyik. Lassan kihúztam az ujjaimat, majd párszor végigsimítottam a punciján, mielőtt megragadtam a farkamat. Utat törtem magamnak a pizsamájába, amíg meg nem éreztem, hogy a farkam hegye a forró nyílásának nyomódik. Lassan benyomtam... nagyon, nagyon lassan... amíg teljesen belé nem hatoltam.

Egy pillanatra a fejemet a vállára hajtottam, és éreztem, hogy körülölel és hagytam, hogy ő is érezzen engem. Halkan a bőrébe dúdoltam, gyengéden megcsókoltam a nyakát, majd nyelvemmel végigsimítottam rajta. A farkam majdnem teljesen kicsusszant belőle, amikor lassan újra belé hatolt. Folytattam a lassú tempót, azt akartam, hogy érezze, mennyire szeretem, és mennyire szükségem van rá, a lehető leghosszabb ideig.

Raine keze végigsimított az arcomon, az állkapcsomon, felkúszott a hajamba, majd le, végig a karjaimon. Lefelé nyúlt, és végigsimított a fenekemen, belemélyesztve a körmeit egy pillanatra, miközben mélyen belecsúsztam. Lenéztem rá, ő pedig visszanézett rám. Olyan kibaszottul gyönyörű volt így alattam. Elég volt ahhoz, hogy majdnem könnyeket csaljon a szemembe. Jobb lett volna, ha nem nézem, különben kurvára elkap a bőgés.

Lehunyt szemmel folytattam a lassú simogatást, és hallgattam Raine fokozott légzését. A kezei a vállam köré fonódtak, és szorosan magához húzott. A kezem végigsimított a mellbimbóján, amitől hegyessé vált, miközben halkan felnyögött. Folytattam az utamat a hasáig, majd belecsúsztam a pizsama alsójába, és megálltam azon a ponton, ahol összekapcsolódtunk. Egy kicsit hátrahajtottam a fejemet, és a szemhéjam résnyire nyitottam, azon keresztül láttam, ahogy John Paul besétál a szobába, megállt, és szemkontaktust létesített velem.

Nem álltam meg – még csak nem is változtattam a tempómon. Bármilyen változás elárulta volna Raine-nek, hogy rajtakaptak minket, és nem akartam, zavarba hozni, ezért csak lassan nyomultam ki-be, a hüvelykujjammal minden lökés végén megdörzsöltem a csiklóját. John Paul arckifejezése furcsa volt, és én nem értettem. Már rajtakapott, amikor lányokat keféltem jó párszor, de soha nem volt ez a furcsa, félig kételkedő, félig csodálkozó tekintete.

Hála Istennek, teljesen csendben mozgott, felkapott egy üveg vizet a hűtőből, ahogy Nick is tette. Itt mindenki kibaszottul kiszáradt? Még egyszer elmosolyodott, és intett, mielőtt visszament a saját szobájába, és csendben becsukta maga mögött az ajtót.

Raine zihált, és éreztem, hogy összeszorul körülöttem. Miközben a hüvelykujjammal egyre erősebben és gyorsabban dörzsöltem a csiklóját, ugyanezt a kényelmes tempót tartottam a csípőmmel, miközben ő vonaglott és nyögött alattam, izmai pedig hullámzani és szorítani kezdték a farkamat, és majdnem elvesztettem az eszemet.

– Olyan kibaszottul gyönyörű vagy, amikor elélvezel – suttogtam forró leheletemmel a fülébe. A kezei végigsimítottak a karomon a vállamig, majd a hajamba túrt, és magához húzott, hogy az ajkaimat az övével fedje. Túlságosan is boldogan engedelmeskedtem, és amikor hátradőlt a párnának és mosolygott, a testem megfeszült és elengedtem magam, a szememet szorosan lehunytam, átadtam magam, élveztem az érzést, hogy vele vagyok, benne vagyok, a része vagyok.

– Szeretlek – mondta halkan. Felnyúlt, és a hüvelykujja végigsimított az arccsontomon, nedvességet törölt szét az arcomon. Nem is voltam tudatában, hogy ott volt.

– Mindig? – nyögtem ki, a torkom hirtelen összeszorult és kiszáradt.

– Örökké. – Mélybarna szemei belém fúródtak.

– Mindig a tiéd leszek – mondtam neki. – Nem számít, mekkora seggfej vagyok, tudod jól, ugye? Tudod, hogy még akkor is, amikor egy elbaszottul szar alak vagyok, akkor is szeretlek, igaz?

– Tudom, Bastian.

Benne maradtam, ahogy mindig is tettem a szigetünkön. Az ujjaim végigsimítottak az arcán, a nyakán, és a vállán, gyengéden simogattam, amíg a szemei le nem csukódtak, és a lélegzete nem szabályozódott. A feje fölött lévő párnára feküdtem, és lehunytam a szemem. Aztán észrevettem egy jellegzetes kattogó hangot, és a szemem újra kinyílt.

A konyhában, az asztal fölött egy falióra állt. A kattogó hangot a másodpercmutató mozgásához időzítettem, és lassan kifújtam a levegőt, hogy megnyugodjak. Kurvára abba kellett hagynom ezt a szarságot, mert különben sosem fogok tudni aludni.

Raine kissé megmozdult alattam, én pedig szorosabban fogtam.

Mi van, ha ez nem csak egy óra volt? Mi van, ha ez a Nick faszi csak azért volt hajlandó segíteni John Paulnak, hogy eljusson hozzám vagy hozzá? Mi van, ha Franksnek dolgozott? Mi van, ha az emberek, akik Franksnek dolgoztak, rájöttek, hogy hol szálltunk meg? Nem csak magam miatt kellett aggódnom – Raine-re is gondolnom kellett.

Birtoklónak, védelmezőnek és paranoidnak éreztem magam. Hogy a faszba leszek képes más embert is a közelébe engedni? Már az sem tetszett, hogy ez a Nick túl közel került hozzá. Nem bíztam benne. Senkiben sem bíztam. Túl sok mindent meséltem el Raine-nek, és biztos voltam benne, hogy csak azért mondtam el neki, mert nem számítottam rá, hogy túléljük. Most ő is veszélyben volt.

Egy autó haladt el a ház mellett, és a motor hangja egy pillanatra megrémített, mielőtt rájöttem, hogy mi az. Betakartam Raine alvó testét, egy kicsit biztosabban magam alá húztam, átkaroltam a fejét, és a mellkasomhoz szorítottam. Kicsit felemeltem a fejemet, elemeztem a szobát, huszadszorra is, majd ismét a bejárati ajtóra koncentráltam. Egy másik autó haladt el, és éreztem, hogy ismét megfeszülök. Nick kisétált a szobájából, a fürdőszobába tartott. Nem nézett felénk, ami egy kicsit furcsa volt. Miért nem nézett felénk? Nem az lenne a normális reakció? Tudta, hogy itt vagyunk, akár dughatunk is, a legtöbb ember nem próbálna meg kukkolni?

Amikor vissza fele jött, már sokkal éberebb voltam, és figyelmesen követtem őt, miközben Raine-t szorosan magam alatt tartottam. Nick tekintete az enyémre tévedt, és láttam, hogy egy kicsit visszahőköl. Aztán a tekintete megenyhült, és felemelte mindkét kezét a mellkasa elé, tenyérrel kifelé, egy egyértelmű ,,fegyvertelen vagyok” gesztussal. Így tartotta, amíg vissza nem tért a saját szobájába, és az ajtó be nem csukódott.

Vissza a paranoiához.

Minden bizonnyal ez volt az egyik oka annak, hogy ittam, és az egyik oka annak, amiért nem töltöttem időt más emberekkel. Miután éveket töltöttem azzal, hogy harcoltam az életemért, az éjszakai élet gyakran egy kicsit idegőrlő volt számomra. Egy ideje már nem gondoltam rá, hiszen a The Oblation, a tutaj és a sziget mind nagyon kicsi, zárt területek voltak, ahol jól éreztem magam. A nyílt területek azonban, amelyeket természetesen nehezebb volt megvédeni, inkább idegessé tettek. Minél több ember volt körülöttem, annál idegesebb lettem, míg végül ki nem vetítettem a dühöm valakire.

Kíváncsi voltam, hogy van-e errefelé valami innivaló. Nem láttam semmit – még egy kibaszott boros állványt sem. Akárhogy is legyen, egy dologban biztos voltam, hogy nem fogom Raine-t magára hagyni, azért, hogy pia után kutassak. Talán majd reggel.

A hűtőszekrény pont akkor kapcsolt be. Az óra ketyegése hangosabbnak tűnt. Ez az óra volt, ugye? Eléggé biztos voltam benne, hogy a ketyegés megegyezik a konyhai órával, de nem voltam biztos benne, utána akartam nézni, de még mindig nem akartam magára hagyni Raine-t. Az éjszaka így folytatódott, a szemeim tágra nyílva, figyeltem minden lehetséges fenyegetésre, ami az alattam lévő nőre veszélyt jelenthetett.

Egy másik autó haladt el, a fényei beragyogták a ház elülső ablakait. A testem megfeszült, ahogy az autó mintha lelassult volna, majd megállt volna, és aztán majd újra továbbhalad. Felemeltem a fejem, próbáltam megállapítani, hogy még mindig kint áll-e, talán most már lekapcsolt lámpákkal.

– Mi a baj? – Raine lágy hangja előkúszott.

– Semmi – válaszoltam automatikusan, nem akartam megijeszteni.

– Aludtál egyáltalán?

– Persze – mondtam.

– Hazug.

Sóhajtottam, és a szemébe néztem. Nem tudtam, hogyan tudta mindig, de folyton kiszúrta a kamuzásaimat.

– Csak nem vagyok hozzászokva ehhez az egészhez – mondtam, és a fejemmel a szoba felé mutattam.

– Mi mindenhez? – kérdezte.

– A zajhoz – mondtam neki. – Az elhaladó autók, az óra – mindegy. Nem szoktam hozzá.

– Ideges vagy?

– Igen – vallottam be. Kizárt dolog, hogy megerősítettem volna ezt bárki másnak, de most Raine-ről volt szó.

– Vigyázol rám, igaz?

– Természetesen – biztosítottam őt. Vettem egy mély lélegzetet, és egy pillanatra lecsuktam az elnehezedett szemhéjaimat. – Biztonságban vagy.

– Jó – mondta Raine. Felnyúlt, és eltolta a hajamat a homlokomról a fülem mögé. Tényleg szükségem volt egy kibaszott hajvágásra. John Paulnak igaza volt abban, hogy lófarkat tudnék csinálni belőle, ha hajlandó lennék rá. Még mindig jó érzés volt, amikor ezt csinálta – amikor a hajamat félresimította a homlokomról vagy az arcomról, és a fülem mögé tolta újra és újra.

Folyton ezt csinálta, az ujjbegyei épphogy csak érintették a bőrömet. Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. A szemhéjam elnehezült, ahogy az ujjai végigsimítottak a bőrömön. A fejemet a vállának támasztottam, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy sunyi módon elaltatott.

* * * * *

Helyi idő szerint déli tizenkét óra, kurvára hülye idő volt egy reptéri bolyongáshoz, de mégis itt voltunk. Körülbelül öt kibaszott milliárd ember volt itt. Ha még egy kibaszott órát kellett volna várnunk, hogy felszállhassunk a gépünkre, lemészároltam volna valakit, valószínűleg valakit, aki egyenruhában volt, még akkor is, ha nekik kellett volna a tömegeket távol tartani a rég elveszett hajótöröttektől a hazafele tartó útjuk utolsó szakaszán.

Kibaszott média.

Végigsétáltunk a kis terminálon a kapu felé, ahol a gépünk fél óra múlva indult volna. A két biztonsági őr, aki ott maradt, lezártak egy kis területet az ablakok közelében, hogy mi öten leüljünk. Nick a gépről beszélt, amivel repülni fogunk – úgy tűnik, hogy régen hasonlókat vezetett, Lindsay és Raine pedig úgy bámultak rá, mintha valami kibaszott szuperhős lenne.

El kellett tűnnöm, csak néhány percre.

Morogtam valamit, hogy mindjárt visszajövök, de nem mondtam elég hangosan ahhoz, hogy bárki is meghallja, csak annyira, hogy később azt mondhassam, hogy én szóltam. Miközben Raine a kis utazótáskával babrált, amiben egy váltóruhát és néhány piperecikket tartott, én elsurrantam a folyosón. Amikor korábban a terminálunkhoz sétáltunk, megláttam az egyetlen dolgot, amit nem sikerült megszereznem, mióta elhagytam a szigetet, és egy másodpercet sem akartam elvesztegetni nélküle. A reptéri bár felé vettem az irányt.

A helyiségbe belépve mélyen magamba szívtam az illatot, a bőr bárszékek, a sör és az édes, ragacsos likőrök illatát. Tétovázás nélkül egyenesen a bárpulthoz sétáltam, és rendeltem három pohár vodkát – a felső polcról. A csapos felvonta rám a szemöldökét, majd kiöntötte mindegyiket – szép nagy poharakba, és eléggé tele voltak, ahogy annak lenniük kellett és elém tette őket. Körbesimítottam az ujjaimat az első pohár körül, és felemeltem. Hűvös volt, és a torkom égett a várva várt folyadéktól, ami hamarosan megtöltötte.

– Bastian!

Bassza meg!

Raine berohant a bárba, majdnem feldöntött néhány széket és egy asztalt, ahogy elrohant mellette, és a bárpult szélének ütközött közvetlenül mellettem.

– Állj, Bastian, kérlek!

– Miért? – válaszoltam, miközben alig pillantottam az irányába. Tartottam a kezemben lévő poharat. A tiszta folyadék könyörögve hullámzott, hogy megkóstoljam.

– Nincs rá szükséged.

– A fenéket nem.

– Ha megiszod, akkor a pia irányít téged, Bastian. Ne hagyd, hogy így legyen.

– Talán így kellene lennie – mondtam.

– Bastian... ne csináld ezt.

– Mit ne csináljak? – Felnevettem. – Az ivást? Én egy kibaszott alkoholista vagyok, Raine. Ezt már az első kibaszott napon megmondtam neked. Ez kurvára nem változott csak azért, mert nem volt nálam alkohol. Soha nem szűnt meg a pia utáni vágyam. Soha. Te is tudod.

– Nem kell innod – mondta Raine. – Tudom, hogy alkoholista vagy, tudom, hogy akarod, de már több mint két hónapja józan vagy. Ne dobd ezt el, Bastian. Nem emlékszel, hogy min kellett keresztülmenned?

– Persze, hogy emlékszem – vicsorogtam. – Az nem változtat semmin. Egy kibaszott italt akarok, és iszom is egyet. Jobb lenne, ha már most felfogod ezt a szarságra, és találsz magadnak egy rendes pasit magadnak.

– Bastian, ezt nem gondolhatod komolyan.

– Soha nem leszek hozzád való, Raine – érveltem. – Soha nem leszek az, aki virágot hoz neked és emlékszik a kibaszott évfordulónkra, vagy épp a megfelelő ajándékot veszi neked karácsonyra. Túl sok szarságot láttam, amin nem fogok túllépni. Ennél sokkal jobbat érdemelsz, és én nem tudom megadni neked, mert egy elbaszott részeges vagyok.

Nem tudtam ránézni. Egyszerűen nem tudtam. Még akkor sem, amikor éreztem az ismerős ujjbegyeket a halántékomtól a fülemig haladva, majd végig az államon, egyszerűen nem tudtam rá nézni. Az utolsó csepp önuralmamra is szükségem volt, hogy ne remegjen a kezem a pohár körül.

– Nem akarok senkit rajtad kívül. – Raine hangja egyre magasabbra emelkedett, és hallottam a könnyeket a hangjában. – Egyszer azt mondtad nekem, hogy harcba szállsz minden rohadékkal, aki megpróbál elvenni tőled. Nos, van valaki most, aki megpróbál elvenni tőled, és ő az előtted lévő pohárban van. Azt mondtad, hogy harcolni fogsz, Bastian. Komolyan gondoltad?

A kezem remegett, a folyadék a pohárban ide-oda lötyögött, és nem tudtam uralkodni magamon.

– Hányszor korholtad magad, amiért megütöttél? – kérdezte hirtelen, az ujjai végigsimítottak a vállamon és végül az alkaromra szorultak. A torkom és a szívem összeszorult. Azt mondta, hogy ne hozzam fel ezt a témát, és többnyire meg is tettem. De ez nem akadályozott meg abban, hogy ne gondoljak rá, különösen, amikor arra gondoltam, hogy mennyivel jobban boldogulna nélkülem. Kicsit dühös voltam, hogy most ellenem használja, azok után, hogy annyiszor próbáltam magam ellen használni. Kurvára semmi értelme nem volt, de ez nem akadályozott meg abban, hogy felhúzzam magam miatta.

– Mondtam, hogy ne beszéljünk róla, mert már nem számít – mondta Raine. – Te már nem vagy az a személy, Bastian. Ezt komolyan gondoltam. Én nem lennék együtt egy olyan emberrel. Nem tudnék olyasvalakivel lenni, akiről azt hiszem, hogy újra megütne.

– Téged szeretlek – mondta Raine halkan, a kezét még mindig a karomon tartva –, de amikor iszol, valaki mássá válsz. Nem lehetek azzal az emberrel, Bastian. Nem is leszek. Ha tényleg ezt akarod... nos, akkor én most elmegyek.

Éreztem, ahogy a keze leesik, és hallottam a lépteit, ahogy elsétált a kijárat felé.

Lehunytam a szemem, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha az egész életem szó szerint lepergett előttem. Annyira kibaszott közhelyes, de ez történt. Minden, amire emlékeztem – az összes alkalom, amikor kidobtak, nem kívántak, nem szerettek... és mégis továbbléptem. Emlékeztem minden egyes alkalomra, amikor megütöttem valakit dühből, frusztrációból, gyűlöletből – akár saját magam miatt, akár a másik személy miatt, akit megütöttem – nem számított. Mindre emlékeztem. Emlékeztem arra a seggfejre az otthonban, és az arckifejezésére, amikor végzett Theresával, ugyanolyan volt az arckifejezése, mint amikor vádat emeltek ellenem testi sértésért. Emlékeztem az utcai verekedésekre, és emlékeztem az első alkalomra, amikor megöltem valakit egy versenyen. Aztán eszembe jutott a második alkalom. És a harmadik. Mindegyikre emlékeztem. Emlékeztem a gyomorszorító, lélekromboló érzésre, amikor rájöttem, hogy Jillian elment a gyerekemmel. Emlékeztem, hogy kinyitottam egy üveg Jacket, és egy éjszaka alatt lehúztam az egészet. Ugyanezt tettem másnap este is. És a következőn is.

Emlékeztem mindenre, amit Landon mondott nekem.

Ha nem állsz készen erre, csak szólj, és én most azonnal végzek veled.

Fogalmad sincs, mire lennél képes, és az önsajnáló természeted azt jelenti, hogy valószínűleg soha nem fogsz semmit sem megvalósítani, azon túl, hogy életben maradsz a versenyeken.

Nem kell így élned, Bastian, de ha valaha is bármi megváltozik, akkor egy nap újra közel kell engedned magadhoz valakit.

Kelj fel, te rohadék! Nem sérültél meg annyira! Kibaszottul ÁLLJ FEL!

Eszembe jutott az a tizenhat ember, akiket összetereltek, és halálra kínozták őket, mert rosszkor voltak rossz helyen. Emlékeztem az első rémálomra és a tárgyalásra. Emlékeztem, hogy kerestem egy üveg Jacket, de csak vodkát találtam a szekrényben. Kiütött egész éjszakára. Emlékeztem mindenre, ami történt. Emlékeztem az összes okra, amiért az üveghez nyúltam. Azért ittam, hogy mindent elfelejtsek. Ittam, hogy mindent kitöröljek. Azért ittam, mert azt hittem, hogy értéktelen vagyok, egy darab szar, egy nem kívánt, szükségtelen és szeretetre méltatlan ember.

Raine mellett másképp éreztem magam.

Raine akart engem. Raine-nek szüksége volt rám. Raine szeretett engem. Engem szeretett.

Kinyitottam a szemem, és először a pohár tiszta, átlátszó folyadékát láttam magam előtt. Aztán megláttam a csapost a perem fölött, amint a pohár széléről furcsán nézett rám, és várta, hogy lépjek. A szeme az ajtó felé villant, ahol valószínűleg még mindig látta Raine-t, amint kifelé haladt. Ahogy távozik a bárból, távol tőlem és az életemből.

Nem voltam erős ember. Izmos voltam, és sok mindent tudtam, hogy hogyan kell túlélni, de amikor a lényegre tértem, gyenge voltam. Gyenge voltam, és valamilyen szinten azért ittam, mert meg akartam halni, és túlságosan is kibaszottul önfejű voltam, hogy véget vessek az életemnek. Hagyni akartam, hogy az alkohol tegye meg helyettem. Ez mindig is ott volt a fejemben. Végül, vagy az erőszak, az azt követő ostobaság, vagy a májkárosodás vagy egy kibaszott túladagolás fog megölni. Meg akartam halni.

Most más voltam? Raine tett mássá? Vele ott volt az, amit oly sokáig távol tartottam magamtól, túlságosan féltem attól, hogy újra elhagynak, hogy hagyjam, hogy bárki annyira közel kerüljön hozzám, hogy fájdalmat okozzon. Raine-nel volt még egy esélyem – egy esély a szerelemre, és még fontosabb, egy esély az életre. Vele egy igazi életet élhettem, a fájdalom állandó fenyegetése nélkül. Sok nehézségen mentem keresztül. Túléltem az elhagyatottságot, az árulást, a végtelen erőszakot és az elemeket, de vajon túlélhetem-e Raine-t? Tudnék-e vele élni, az ő világában, mint egy átlagos ember? Elég erős voltam ehhez?

Nem, nem voltam. Kurvára gyenge voltam.

Jobbat érdemelt volna, és ez egy gyors és könnyű módja lett volna, hogy véget vessek ennek az egésznek.

Az ujjaim reflexszerűen megfeszültek a pohár körül, és egy kicsit közelebb emeltem a poharat a számhoz. Akartam. Annyira akartam, kurvára nagyon. Kevesebb, mint egy másodperc alatt megittam volna, és aztán máris mindent elfelejtek. Visszatérhetnék a régi kerékvágásba, mielőtt még találkoztam volna vele.

Bámultam a poharat, ami bizonytalanul egyensúlyozott az ujjaim között, a tiszta folyadék enyhén egyik oldalról a másikra lötyögött, alig fél centire az ajkaimtól. Vodka – édes, gonosz vodka.

Csak egyet.

Elfordítottam a fejem, és a vállam fölött Raine távolodó alakját pillantottam meg. A gyomrom összerándult, az állkapcsom összeszorult, és nyilalló fájdalom a mellkasom közepéből sugárzott. Visszanéztem a remegő ujjaim között tartott pohárra, és lassan visszaengedtem a pultra. Amikor ránéztem, ott volt a vágy. Ott volt a szükség. Ott volt a kibaszott csábítás. Vonzott, mintha édesen szólítana, és felajánlaná, hogy leszopja a farkamat. Iszonyatosan akartam. Úgy éreztem, nagyobb szükségem van rá, mint bármi másra a világon.

De tudtam nélküle élni.

De volt valami – valaki –, aki nélkül nem tudtam élni, és ő épp most ment el.

„Ha előhívod azt, ami benned lakozik, akkor az, megment téged. Ha nem hozod napvilágra, ami benned van, elpusztít” – suttogtam. Eltoltam a poharat az ujjbegyeimmel, felálltam a bárszékről, és megfordultam, hogy kövessem őt.

Nem akartam inni.

Élni akartam.

Azt hiszem, mégiscsak túl akartam élni Raine-t.

---

[1] BLI: becsült leszállási idő