2. fejezet

 

Második fejezet – Hőség

Fordította: Shyra

Sikoltozásra ébredtem.

– Szent szar! – Felültem a teljes sötétségben, és addig nyújtózkodtam a zaj felé, amíg meg nem fogtam a lány karját. Vadul csapkodott felém, ezért mindkét csuklóját megragadtam, hogy ne tudjon megütni, miközben tovább sikoltozott. – Ugyan már, kicsim, nyugodj meg! Semmi baj! Minden rendben van!

A sikoltozásból átváltott arra, hogy a mellkasomhoz vesse magát, és belém kapaszkodjon. Elengedtem a csuklóját, és éreztem, ahogy a keze felemelkedik a vállamra, a körmei a hátam bőrébe vájtak, és a zokogása egyaránt rázta a testét és az enyémet is.

Mást vigasztalni határozottan nem volt az erősségem. Egyszerűen nem csináltam ilyesmit. Ritkán akartam még csak hozzáérni is egy lányhoz, miután megdugtam. A leghalványabb ötletem sem volt, hova tegyem a kezem, és amúgy sem láttam őt, de ő belém kapaszkodott, és nem mutatta az elengedés jeleit. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vitatkozzak vele, ezért nem löktem el magamtól. Hiszen majdnem meghalt, és bár nem igazán akartam erre gondolni, tudtam, milyen messze vagyunk a szárazföldtől. Ha hajnalban megtaláljuk a többieket, valószínűleg nem lesz baj, de egyébként nem voltak túl nagy esélyeink.

Így hát hagytam, hogy belém kapaszkodjon, és még a karommal is ügyetlenül átkaroltam. Folyton sírt, én pedig nem szóltam semmit, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Azt hiszem, hazudhattam volna neki, és mondhattam volna, hogy minden rendben van, de nem gondoltam, hogy ennek sok értelme lenne. Odanyúltam, és kivettem a vízálló zseblámpát a lezárt zacskóból, a tutaj belső oldalán lévő egyik horogra erősítettem, és bekapcsoltam.

A lány megugrott, amikor a fény kigyulladt, és a légzése elakadt, miközben halkan zokogott. Ujjai ismét a húsomba vájtak, de már nem olyan erősen, mint korábban. Nem gondoltam, hogy tényleg felszakítja a bőrt vagy ilyesmi. Gyorsan körülnézett a csónakban, arcát a mellkasomhoz szorította, és lehunyta a szemét.

Valahogy hirtelen mozdulatlanná vált, én pedig hallgatóztam, hogy megbizonyosodjak róla, nem állt-e le megint a légzése. Észrevettem, hogy a légzése most már nagyon egyenletes, és arra gondoltam, hogy biztosan elájult, vagy talán csak újra elaludt. Nem akartam felébreszteni, hogy újra sikoltozni kezdjen, és nagyon, nagyon vissza akartam feküdni. Kicsit átrendeztem a pozíciónkat, míg végül sikerült a hátamra feküdnöm, miközben ő még mindig a mellkasomon terpeszkedett, és még álmában is szorosan a vállamba kapaszkodott.

Nem volt kényelmes, a legkevésbé sem. Még mindig teljesen kimerült voltam, és úgy gondoltam, hogy úgyis azonnal vissza fogok aludni, de tévedtem. A rajtam fekvő nő, a hullámok csapkodása és a kintről jövő szél miatt egyáltalán nem tudtam visszaaludni. Nagyot sóhajtottam, és lenéztem a rajtam fekvő fiatal nőre, aki a zseblámpa fényében úszott.

A húszas évei elején járhatott, hosszú hajjal, amelynek tincsei az egész arcát, vállát és hátát beborították. Karcsú volt, és kék egyrészes fürdőruhát viselt, ami fölött egy rövidnadrág volt, és cipő nem volt a lábán. Ha flip flopban vagy szandálban volt, amit a hajó utasai közül sokan viseltek, valószínűleg a viharban elvesztette őket.

Nagyon szép bőre volt – teljesen sima és enyhén barnult mindenhol, nem úgy, mint sok csajnak, akik foltosan barnultak, ha nem a megfelelő helyen kenték be magukat naptejjel. Valahogy végig akartam simítani rajta a kezemmel, hogy lássam, tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik, de úgy gondoltam, valószínűleg ennek külön skálája van a helytelenségben. Meleg karamellre emlékeztetett, és az az idióta gondolatom támadt, hogy talán neki is olyan íze van, mint a karamellnek.

Ehelyett beértem azzal, hogy vizuálisan feltérképeztem a többi részét. Elég alacsony volt – nem hiszem, hogy 160 centit elérte volna, és talán ötvenöt kiló vagy valami ilyesmi lehetett. Az én 188 centis, tízéves testépítő alkatom mellett úgy nézett ki, mint egy gyerek. Valószínűleg egy kézzel a fejem fölé tudtam volna emelni. Persze, már egy ideje rajtam feküdt, és kezdett kicsit nehezebbnek érződni.

A lába odébb csúszott, és szent szar, ha nem simult a combja az ágyékomhoz. Egy mentőcsónakban voltunk, az isten szerelmére, a kibaszott Karib-tenger közepén, és nekem felállt egy rajtam fekvő, félig megfulladt idegentől.

Legalább tudjuk, hogy még mindig férfi vagyok.

Elég dögös volt, legalábbis abból, amit én láttam. Lélegzett is és nő volt, ami nekem általában elég volt. Próbáltam visszaemlékezni, milyen érzés volt a melle, amikor megfogtam a vízben, de túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy megpróbáljak életben maradni ahhoz, hogy megjegyezzem.

A francba, de el voltam baszva.

Különben is, ő is csak egy volt azok közül az előkelő ribancok közül, akik hajókat béreltek a kis személyes örömhajózásaikra, mert túl jók voltak a ,,normális” sétahajókhoz, amelyek mindenfelé jártak és ,,normális” embereket szállítottak. Ő nem volt az esetem, én pedig határozottan nem voltam az övé. Az én típusom inkább egy kis pénzbe került, de legalább tudtam, hogy hol állok, és nem kellett később felhívnom őket, vagy vennem nekik kibaszott virágot. Ki tudta, hogy mi lehet az ő típusa? Egyet tudtam, hogy nem rendelkeztem kék vérrel, ami mindig a lista legfőbb követelménye volt. Talán ha lezuhanyoznék és megborotválkoznék, talán megnézne, és talán megfontolná, hogy lefeküdjön velem. Végül nem lennék elég jó ahhoz, hogy megfürdessem a csivaváját.

Végül elaludhattam, mert a következő dolog, amire eszméltem, hogy természetes fény szűrődik át a tutaj áttetsző oldalain, és kezdett nagyon meleg lenni. Ez részben azért volt, mert a nap sütött minket odabent, de azért is, mert egy izzadt lány feküdt rajtam.

Kicsúsztam alóla, és összerezzentem, amikor az egymáshoz ragadt bőrünk hallhatóan szétvált. Viszonylag óvatosan letettem őt, és a tutaj előtetőjének nyílásához furakodtam. Elhúztam a ponyvát, és kinyitottam az elülső részt, és majdnem elvakított a beáramló napfény.

Mély levegőt vettem, és megráztam a fejem, próbáltam kiűzni az álmot a szervezetemből. A fejem lüktetett, de a szokásos reggeli felturbózott kávé és fél doboz cigaretta nélkül nem gondoltam, hogy egyhamar javulni fog a helyzet. A karom és a vállam fájt, a hátam pedig merev volt. Ráadásul kurva meleg volt abban a helyiségben, ami gyakorlatilag egy kis üvegház volt az óceánon, ahová az egyenlítői nap sütött. Mindent egybevetve, szarul éreztem magam.

A hullámok szerencsére sokkal nyugodtabbak voltak, mint előző este. Visszapillantottam a lányra, aki még mindig nem volt magánál, aztán lehúztam a sliccemet, és átpisiltem a peremen. Épp akkor sikerült visszabújtatnom magam, amikor a lány kicsit megfordult, és felnyögött. Nem mintha igazán érdekelt volna, de valószínűleg nem akart arra ébredni, hogy a farkamat lóbálom. Csak mormogott valami érthetetlen dolgot, és elhallgatott, még nem ébredt fel.

Átnéztem a horizonton, és láttam... vizet.

Kicsit kimozdultam a ponyva kis nyílásán, és körbenéztem.

Még több víz.

A francba.

Mivel más mentőcsónakoknak semmi jele nem volt, le kellett küzdenem az idegességet, amit a gyomrom mélyén kezdtem érezni. A mentőtutajon három napra elegendő élelem és víz volt négy ember számára. Amíg esett az eső, addig tudtam volna még vizet gyűjteni, és az élelmet is biztosan hat napnál tovább – valószínűleg akár tíz-tizenkét napig is –, ki tudtam volna tartani, de utána már csúnya dolgok következtek. A mögöttem alvó alakra pillantottam. A méretéből ítélve gyorsan ki fog száradni. Valószínűleg amúgy is a határán volt, tekintve a lenyelt tengervíz mennyiségét. Én sokkal tovább bírnám, mint ő. A gyomrom megint megkordult egy kicsit. Eszembe jutott, hogy a legutóbbi verseny óta nem éreztem ezt a bizonyos fájdalmat.

Leguggoltam, a fejemet a nyíláson kidugva, és a tutaj tetejéhez erősítettem a lebenyt. A tutaj hátsó részében, az alvó utas közelében volt egy másik, kisebb nyílás. Azt is kinyitottam, hogy a csónak belsejét átjárja a keresztszél. A hőségben ez nem sokat számított, de a semminél valamivel jobb volt.

Nagyon akartam inni valamit.

Helyette beértem egy kis vízzel.

A lány megint forgolódott, és hallottam, ahogy a bőre a felfújt tutaj aljára tapad. Arra gondoltam, hogy valószínűleg selyemlepedőkhöz meg ilyen szarságokhoz szokott, és majdnem hangosan felnevettem. Visszatolattam a nyílás felé, mert úgy tűnt, hogy felébredhet, és nem akartam, hogy megint kiakadjon miattam. Visszaültem, és figyeltem, ahogy kinyitja a szemét, és egyenesen rám néz.

Nagyon szép szemei voltak. Úgy értem, egyszerűen kibaszottul fantasztikusak – teljesen sötétbarnák és mélyek, és nagyon tágra nyíltak, mintha beléjük néznél, beleeshetnél, vagy eltévedhetnél, vagy ilyesmi –, és egyenesen rám bámult. A saját reakcióm a tekintetére valójában jobban meglepett, mint maga a szeme.

Felült, és nekinyomta magát a csónak hátuljának, olyan messze tőlem, amennyire csak tudott. Nem mintha olyan messze lett volna – a tutaj csak 180 centi hosszú volt, úgyhogy sosem vagy túl messze semmitől benne. A tekintete egy pillanatig rajtam időzött, aztán szemügyre vette a környezetét.

Amikor elfordította a tekintetét, oda akartam menni hozzá, és visszafordítani, hogy újra engem nézzen. Nem tettem meg, vagy ilyesmi; csak furcsa volt, hogy ezt akartam.

Mondani kezdett valamit, de a hangja rekedt volt, amikor beszélni próbált. A torkához emelte a kezét, és néhányszor köhintett, mielőtt újra megpróbálta.

– Mi történt?

– Elsüllyedt a hajóm – mondtam, teljesen feleslegesen.

– Hogy kerültem ide? – kérdezte. – Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy megpróbáltam feljutni a fedélzetre, de amikor sikerült, nagy hullámok érkeztek. Beleestem a vízbe.

– Igen – mondtam bólogatva. – Én húztalak ki.

– Erre nem emlékszem – mondta.

– Félig megfulladtál és eszméletlen voltál – mondtam neki.

– Hol vannak a többiek?

Megvonogattam a vállamat.

– A többiek...? – A szeme megint elkerekedett.

– Fogalmam sincs – mondtam neki. – Megnézem, hátha kiszúrom a többi mentőcsónakot.

– Mindenki más is beszállt valamelyikbe?

– Most mondtam, kurvára fogalmam sincs! – csattantam fel. Nem igazán akartam, de abszolút szarul éreztem magam. Tényleg szükségem volt egy italra, és tényleg nem akartam erről beszélni. Megpróbáltam kicsit lecsendesíteni a hangomat. – Most pedig fejezd be a sorozatba kérdezést.

Visszahúzódott, és csak bámult rám megint tátott szájjal. Kibaszott előkelő társasági ribanc. Valószínűleg még sosem hallott igazi káromkodást. Jobb, ha hozzászokik.

Még egy kicsit hátrébb húztam a vászontetőt, és egy tisztességes méretű esővízcsepp zúdult rám, ami az ereszcsatorna-rendszerből ömlött ki.

– A francba!

Lerángattam magamról a vizes pólómat, és oldalra dobtam. Nehogy elfelejtsem majd felakasztani, különben soha nem szárad meg. Már az is elég baj volt, hogy az ingem vizes volt, de a vízpocsékolás később még vissza fog térni és kísérteni fog. Landon kurvára kinyírt volna, amiért ilyen körülmények között pazaroltam a vizet. Azon tűnődtem, vajon ki tudnám-e valahogy szedni az ingből.

Zihálást hallottam magam mögött, és azonnal megbántam, hogy nem hagytam magamon az átázott inget.

– Hű, a karjaid... őőő... – dadogta rám a lány. – És a hátad...

Éreztem, hogy az egész testem megmerevedik, és a kezeim ökölbe szorulnak.

– Micsoda? – vicsorítottam, és a vállam fölött visszabámultam a lányra. Ha a szemérmes ribancnak gondja volt a testemmel, akkor kurvára tartsa meg magának, vagy takarodjon a csónakból.

– Te csak... őőő... nagyon erősnek tűnsz.

– Ó. – Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Azt hittem, a hegekről beszél. A vitorlázáshoz erő kell, de engem már jóval azelőtt megedzettek, hogy elkezdtem volna vitorlázni. John Paul gondoskodott róla, hogy még mindig sokat edzek, hogy jó formában tartson, és hogy ellensúlyozza a mérget, amit ittam. Lehet, hogy a szakmai életünk már nem követeli meg, de John Paul kedvenc mondása még mindig az volt, hogy ,,Az erős emberek tovább élnek”.

Felhúztam az előtetőt amilyen magasra tudtam, és a tengerre hunyorogtam. Azon tűnődtem, vajon a túlélőcsomagok között szerepel-e egy pár Ray-Ban. A kezemmel beárnyékoltam a szemem, és újra a horizontot fürkésztem.

Semmi.

Gyorsan megfordultam, amitől a tutaj kissé megingott. A lány a másik oldalra menekült, amikor a mellette lévő lezárt tasakokhoz közelítettem. Úgy haladtam tovább, mintha ott sem lett volna. Megtaláltam, amit kerestem – egy távcsövet és a három jelzőrakéta egyikét. Éjszaka jobban látszódnának, az biztos, de jó eséllyel a többi mentőcsónak most közelebb volt, mint tizenkét órával később. Nekik volt motorjuk, míg a mentőcsónaknak csak egy pár evezője, ami kurvára használhatatlan volt.

Ismét elindultam a nyílás felé, és elindítottam az elsőt. Hihetetlenül fényes volt, még a nappali fényben is, és néztem, ahogy háromszáz méter magasra röpül, mielőtt visszafelé indulna, végig világítva. Közvetlenül azelőtt aludt ki, hogy a vízbe csapódott volna.

A távcsövet használtam, hogy megnézzem, látok-e valami jelét... nos, bárminek.

Semmit.

Még gomolyfelhők sem voltak a horizonton, ami legalább valamiféle irányt adna, hiszen a felhők általában a szárazföld felett képződnek. A szél dél-délnyugati irányba sodorta az áramlatot, ami nem volt ideális. Onnan, ahol legutóbb a The Oblationon voltunk, a legközelebbi szárazföld délkeletre volt.

– Bassza meg.

– Mi van?

Éreztem, hogy minden izmom megfeszül. Ez a csaj, és az összes hülye kérdése az őrületbe fog kergetni.

– Nos, lássuk csak – vicsorogtam –, most jöttem rá, hogy a legjobb cipőmet otthon hagytam a szekrényben, és nagyon kellene a ma esti partyra. Szerinted mi a faszom van? Talán egy egész kibaszott óceán, és talán egy egész kibaszott semmi föld? Szerinted ez van?

– Miért kiabálsz velem? – kiabált és zokogott egyszerre.

A lány csak felhúzta a lábát, és gyakorlatilag összegömbölyödött. Igazából nem akartam a torkának ugrani, de gondjaim voltak az indulataimmal. Ha egyszer elkezdődött, eltartott egy darabig, mire sikerült levezetni.

– Kicsit kibaszottul feszült vagyok, rendben? – kiabáltam rá. – Az otthonom most süllyedt el, baszd meg, itt van vagy negyvenöt fok, én meg kurvára ideges vagyok, és azon gondolkodom, hogy miért is vettem a fáradságot, hogy kihúzzalak a kibaszott vízből! Oké?

Felemelte a kezét, és végigsimított az egyik szeme alatt.

Megríkattam.

A francba.

Tényleg nem akartam ezt tenni. Muszáj volt uralkodnom magamon. A sok düh és feszültség elpazarolt energia volt, az elpazarolt energia pedig elpazarolt víz és tápanyag. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam lassan, nyugodtan levegőt venni, de nem segített. Ha a lassú, nyugtató lélegzetvételeknek bármi haszna lenne, már leszoktam volna a dohányzásról.

– Szent kibaszott szar – morogtam, amikor egy olyan gondolat jutott eszembe, ami valószínűleg megmentette az ő és az én életemet is. Odanyúltam, és kihúztam az övemen lévő egyik tokot. Benne egy kis műanyag zacskó volt, benne három cigarettával – a vésztartalék. – Hála Istennek.

Kihúztam az egyiket, majd a másik kettőt gondosan visszazártam a műanyagba. Az övtáskámban lévő öngyújtó túl nedves volt, és nem működött volna, de a túlélőfelszerelésben voltak vízálló gyufák. Meggyújtottam a cigit, és hátradőltem a mentőcsónak belső falának, lehunytam a szemem, és mélyen belélegeztem. Öt hosszú, mély szippantást vettem, mielőtt újra kinyitottam a szemem. Megint engem bámult azokkal a nagy, gyönyörű szemeivel, és ettől a farkam megrándult.

Remek – pont erre volt szükségem.

Elfordította rólam a tekintetét, és idegesen ide-oda ringatózott. Ahogy néztem, hogy ide-oda ringatózik, képek villantak be a fejembe arról, hogyan tudnám rávenni, hogy ide-oda ringatózzon.

A dohányzás túlélési körülmények között kétségtelenül rossz ötlet volt, de össze kellett szednem magam annyira, hogy megnyugodjak és józanul gondolkodjak, így jobb volt, mintha most nem csináltam volna semmit.

Újabb nagyot szívtam, és kifújtam a füstöt a víz felé. Próbáltam kiélvezni, tudván, hogy már csak kettő maradt belőle. A cigi nélkül is el tudtam volna lenni, ha van egy üveg valamim, de ha egyik sem volt, az komoly szívás volt.

Még mindig ott ringatózott, ahol ült, ami a végsőkig kiakasztott.

– Mi a bajod? – csattantam fel ismét. Nem igazán akartam, csak feszült és dühös voltam. A bagó segített, de amire igazán vágytam, az egy ital volt. Feltételeztem, hogy senki sem csomagolt olyan apró, utazó méretű piásüvegeket a túlélőcsomagokba.

– Én... ööö... – dadogott, és félrenézett. Még a napbarnított bőre alatt is láttam, hogy elpirul az arca.

– Mi? – Most már bosszús voltam. Ha a dohányzásom miatt akart panaszkodni, akkor mindjárt kiborulok.

– Nekem... ki kell mennem a mosdóba.

Nevettem. Szívtam egy utolsó nagy slukkot, egészen a szűrőig égett, mielőtt kidobtam a csikket a hullámok közé.

– Akkor kurvára menj!

– Hova?

– Nem vetted észre a fürdőszobát? – Újra felnevettem, aztán egy kicsit megsajnáltam. – Át az oldalán, mit gondolsz, hova?

– Hát... hogyan?

Rendben, ebben tényleg igaza volt. Vagy inkább nem volt igaza. Vagy mutatócerkája. Megint nevetnem kellett a belső viccemen.

– Csak... nem is tudom... lógasd ki a segged a szélén. Vagy menj be a vízbe. Mindegy.

– Akkor le kellene vennem a ruhámat.

– És?

Megint elpirult.

– Mi az? Azt akarod, hogy a szomszéd szobában lógjak pár percig? Ígérem, hogy nem fogok leskelődni.

A nő nem mozdult. Nos, igazából még mindig izgett-mozgott; csak nem tett egy lépést sem, hogy ténylegesen megoldja a dilemmáját. Ha így folytatja, belepisil a kibaszott tutajba.

– Ha ettől jobban érzed magad, már megvizsgáltalak elölről és hátulról, a szám a tieden volt, és a kezem a melleden, szóval nem mintha...

A lány zihált, és a kezével eltakarta a száját. Rájöttem, hogy hangzott, amit mondtam, tekintve, hogy egész idő alatt eszméletlen volt. Megráztam a fejem.

– Nem úgy értettem... á, baszd meg. – Megragadtam az ingemet, és a hátamra feküdtem, az egész arcomat betakarva a ruhadarabbal. Egy pillanatig ott feküdtem, de egyáltalán nem hallottam, hogy megmozdult volna, ezért újra ráordítottam. – Gyerünk már!

Megmozdult. Hallottam, ahogy a tutaj elejéhez mászik, majd egyhelyben mozog, feltehetően leveszi a rövidnadrágját és a fürdőruháját.

– Ha be akarsz menni a vízbe, először a mentőmellényt vedd a derekad köré, és kapaszkodj a kibaszott létrába. Nem akarom, hogy a segged után kelljen beugranom megint.

– Oké – mondta a lány. – Őőő... hol van?

– Pont a nyílás előtt – balra.

– Köszönöm – mondta a lány.

– Nem érdekes.

Hallgattam, ahogy még egy kicsit mozog, aztán éreztem, hogy közelebb megy a nyíláshoz, majd oldalra. Egy halk csobbanás hallatszott, és egy perccel később hallottam, hogy visszahúzza magát a tutajra.

– Ott van valami törülközőhöz hasonló dolog – mondtam, miközben a kezemet a tutaj hátsó része felé lendítettem, és hadonásztam. – Győződj meg róla, hogy az alját is felszárítod.

– Köszönöm – mondta.

– Nem érdekes.

Hallgattam, ahogy mozog még egy kicsit, és kezdett eléggé elegem lenni abból, hogy csak fekszem ott, sütkérezve, a kibaszott pólómat a fejemre húzva.

– Befejezted már?

– Majdnem – mondta halkan. A hangja még mindig rekedtnek tűnt. – Oké, kész vagyok.

Lekaptam magamról az inget, felültem, és ránéztem. Éppen a pántokat igazgatta a ruháján, és persze most is elpirult.

– Tudod, miért fáj a... ööö... torkom?

– Igen – mondtam. Nem részleteztem. Egy perc múlva végül megkérdezte.

– Miért fáj a torkom?

– Mert beszippantottál egy rakás sós vizet – közöltem. – Elbaszta a torkodat és a hangszálaidat. Adj neki egy napot; jobb lesz.

– Köszönöm – mondta megint.

– Nem érdekes – válaszoltam, megint.

Beletúrtam a kezem az élelmiszeradagoknak fenntartott, lezárt tartályba, és kihúztam egy szénhidrátos szeletet. Félbetéptem, és az egyik darabot hozzávágtam.

– Edd meg – utasítottam. – A másik felét hat óra múlva megeheted.

– Hat óra múlva? – ismételte meg.

– Te egy kibaszott hangrögzítő vagy? Igen, hat óra.

Tudtam, hogy szemétláda vagyok, de az agyam túlórázott, hogy kitaláljam, mi lehet a legjobb megoldás. Az, hogy ő itt volt, tízszer nehezebbé tette a dolgomat. Ha csak én lennék, biztos voltam benne, hogy nem lenne semmi bajom. Rengeteg étel és víz volt csak nekem. Tudtam horgászni, tudtam magamról gondoskodni, és életben tudtam maradni elég extrém körülmények között is. Az, hogy ő itt volt velem... mindent bonyolított.

Hozzászoktam a halálos küzdelemhez. Az utolsó ember marad talpon. Mindenki magáért. Nem segítettél senkinek, mert mindenki más az első adandó alkalommal hátba szúrt volna. Az agyam primitív része azt súgta, hogy dobjam ki a hajóból, mert a túlélése a sajátomba kerülhet.

De nem tehettem meg. Úgy értem, ő csak egy apró leányka volt. Nyilván nem gyerek, de olyan kicsi volt, és rohadtul gyámoltalannak tűnt. Le kellett állítanom magam, hogy ne akarjam újra átölelni és vigasztalni, és talán meg is dugni, hogy elfelejtse a szörnyű helyzetet, amiben volt. Igen, határozottan ezt akartam tenni.

Kidobni a hajóból, vagy ledugni a nyelvem a torkán? Nem tudtam dönteni, és ez kurvára felbosszantott.

– Gyere ide – mondtam neki, és próbáltam nem túl dühösnek tűnni. Nem voltam biztos benne, hogy sikerült-e, de egy kicsit közelebb húzódott. – Vízre van szükséged, hogy meg tudd emészteni, amit ettél.

– Szomjas vagyok – ismerte be.

Kimértem körülbelül fél csészényit, és felé nyújtottam. Amikor utána nyúlt, visszatartottam a mellkasomhoz, hogy ne érje el.

– Előbb figyelj – mondtam, és összeszűkítettem rá a szemem. – Nyald meg az ajkaidat, aztán vegyél egy kis korty vizet. Forgasd körbe a szádban, gargalizálj vele, majd nyeld le. Aztán nyald meg újra az ajkaidat. Addig csináld ezt, amíg el nem fogy. Megértetted?

Bólintott, én pedig átadtam neki a poharat, és figyelmesen néztem. Úgy tett, ahogy mondtam neki, majd visszaadta a poharat.

– Ezzel is kend be az ajkaidat – mondtam neki, és átnyújtottam neki egy tubus ChapStick-et a túlélőcsomagból.

– Ez mire való?

– Segít megtartani a nedvességet – mondtam. – A leégésen is segít. Tartsd magad távol a közvetlen napfénytől, érted? Amilyen pici vagy, a leégés valószínűleg megölne.

– Nem égek le könnyen – vigyorgott.

Rávillantottam a tekintetem.

– Nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy közvetlen napfényben legyél a víz visszaverődésével kombinálva, bármiféle védelem nélkül, meghatározatlan ideig. Előbb-utóbb mindenki leég.

Végighúzta a tubust az ajkán, és visszaadta nekem. Visszazártam és eltettem.

– Mi a neved? – kérdezte.

– Daniel – mondtam automatikusan. Már nem is gondolkodtam rajta, amikor valaki megkérdezte. Négy év után az álnevem megadása olyan természetes volt, mintha a keresztnevem lenne.

– Raine vagyok – mondta. – Köszönöm, hogy megmentettél.

– Nem érdekes. – Megpróbáltam nem nevetni a nevén. Félretéve azt a tényt, hogy éppen annyira nagy elvárásai voltak, mint amire számítottam is, egyszerűen kibaszottul nevetségesnek tartottam, hogy egy időjárási jelenségről kapta a nevet.

– Mondhatnád azt is, hogy ,,szívesen”, tudod.

– Még nem mentettelek meg – mondtam neki. – Lehet, hogy utálni fogsz, amiért nem hagytalak megfulladni. Akkor legalább vége lenne. A fulladás legalább gyors. Kiszáradásban meghalni, miközben ráadásul éhezel? Az szívás.

Most mi a faszért mondtam ezt? Akár bele is mehetnék egy kicsit a részletekbe, hogy pontosan mivel jár a kiszáradásban való haldoklás. Nem néztem fel, mert lehet, hogy megint sírni kezdett volna.

– Nem gondolod, hogy megtalálnak minket? – A hangja halk volt, de legalább nyugodt.

– Nehéz megmondani – válaszoltam kifejezéstelenül. – Ha valamelyik másik mentőcsónakot megtaláljuk, valószínűleg nem lesz semmi bajunk.

– Hol vannak?

Ránéztem, és felhúztam a szemöldökömet.

– Ez most kurvára komoly? – kérdeztem tőle. – Hallottad már azt a mondást, hogy ,,nincs hülye kérdés, csak hülye válasz”?

– Igen.

– Nos, van. Ez volt az egyik.

Ittam egy korty vizet, és egy darabig csendben ültünk. Miközben kinéztem a nyíláson a sötétkék vízre, még mindig nagyon nyugtalan voltam. Az egyetlen reményünk az volt, hogy valaki meglátja a jelzőfényt, és eljut hozzánk, mielőtt túl messzire sodródnánk. Újra kinyitottam a túlélőkészletet, és újra ellenőriztem a tartalmát.

– Mi történt a fejeddel?

– Kicsit beütöttem a hajón – mondtam. Elfelejtettem a szemem fölötti vágást, és most, hogy felhozta, elkezdett fájni. – Igazából szükségem lenne a segítségedre.

– Miben? – Idegesnek hangzott.

– Szeretném, ha összevarrnád – mondtam nyersen.

– Hogy mit? – kapott levegő után, pánik volt a hangjában.

– Össze kell varrni – ismételtem meg. – Tekintve, hogy az életben tartásom az egyetlen dolog, ami megmentheti a seggedet, azt hiszem, meg kéne tenned.

– Nem vagyok orvos.

– Nem számít – válaszoltam. Elővettem a mini varrókészletet, valamint még több gézt és egy alkoholos törlőkendőt. – Te lány vagy, úgyhogy egy kurva egyszerű öltést is meg kéne tudnod csinálni. Be és ki, pont úgy, mintha megdugnának.

Ismét meglepődtem, milyen jól kiütközött az arcán a pír. Nem egészen vörös volt, de a napbarnított bőrének jelentősen elmélyült a színe. Nagy, gyönyörű szemei tágra nyíltak, a farkam legnagyobb bánatára. Pont erre volt szükségem, hogy egy olyan csajtól álljon fel, aki kibaszott varratokat rak a fejembe.

– Nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni – mondta halkan. – Hajlamos vagyok egy kicsit rosszul lenni a vér látványától.

Teljes hitetlenséggel néztem rá. Érzékeny volt, amire nekem nem volt szükségem, és egyszerűen nem volt időm erre a baromságra.

– Ezen túl kell tenned magad – mondtam neki. – Túl kell tenned magad rajta most azonnal, mert ha hánysz, akkor folyadékot fogsz veszíteni. Ha folyadékot veszítesz, meg fogsz halni.

– Megijesztesz engem, tudod.

– Csak a tényeket közlöm – vágtam vissza. – Most pedig gyere ide, és varrj össze.

Nem akartam időt hagyni neki, hogy gondolkodjon. Most kellett megcsinálni, mielőtt megint elkezdett volna kibaszottul vérezni. Vett egy mély lélegzetet, mintha fel akart volna készülni, aztán közelebb jött hozzám. A varrócérna végét csomóba kötöttem, majd átadtam neki a cérnát és a sebészeti tűt is. Levettem a homlokomról a véres gézt, ő pedig zihálva kapta a szája elé a kezét.

– Kurvára ne is gondolj rá – morogtam, és a szemébe bámultam. Egy pillanatig a szemembe nézett, majd lassan bólintott. – Csak verd ki a fejedből. Varrónőst játszol az egyik babádon, oké?

– Oké – suttogta.

Keresztbe tett lábakkal ültem előtte, miközben ő feltérdelt, hogy elérje a fejemet. Még így is alig volt elég magas. Magam is vettem néhány mély lélegzetet, lelkileg felkészültem a fájdalomra, és próbáltam nem túl feltűnően bámulni a dombokat az arcom előtt. Csak a tetejüket láttam, de a mellei kurvára tökéletesnek tűntek.

Beleszúrt a bőrömbe, és próbáltam rákényszeríteni magam, hogy ne rezzenjek össze. Nem sikerült teljesen, de határozottan elterelte a gondolataimat a melleiről.

– Aú!

– Sajnálom! – kiáltotta.

– Csak folytasd! – vicsorítottam.

Még kétszer beleszúrt a bőrömbe, amikor a tutaj egy nagy hullámnak ütközött, és az ölembe lökte, miközben a tű majdnem lyukat fúrt a koponyámba.

– A kurva életbe! – ordítottam, és lelöktem magamról. Olyan könnyű volt, hogy a tutaj másik oldalára dobtam, ahol a műanyag falnak pattant.

– Sajnálom! – sikoltott újra.

– Szent szar, picsa! – kiabáltam. – Kiszúrhattad volna a kibaszott szememet!

– Nem tehettem róla! – kiáltotta. – Nem akartam!

Néhány másodpercet töltöttem azzal, hogy összeszedjem magam. Tudtam, hogy nem szándékosan tette, és egy billegő tutajban nem volt könnyű térden állva lenni. Felnyögtem, ledörzsöltem a fejemről az újabb vérfoltot, és hanyatt feküdtem. A tutaj másik oldalára néztem, ahová meglapult.

– Kurvára próbáld meg még egyszer – követeltem.

– Nem – mondta. – Nem fogsz engem ócsárolni, és aztán elvárni, hogy segítsek neked.

– Talán nem hallottad, amit mondtam – morogtam. – Az életben maradásom a te érdeked is szolgálja. Segíteni rajtam olyan, mint megmenteni magadat.

– Nem fogsz meghalni egy ilyen kis sebtől. – Fintorogva nézett vissza rám. – Ennyire nem vagyok hiszékeny.

– Leszarom, hogy hiszékeny vagy-e vagy sem – mondtam. – Otthon, a kis villádban ez a vágás nem veszélyes. Itt kint, ahol nem áll rendelkezésre antibiotikum, akár a halálos ítéletem is lehet. Kockáztatni akarod az életemet és a tiédet?

Egy percig csak ült és nézett rám, valószínűleg próbálta eldönteni, hogy hazudok-e neki vagy sem. Vettem néhány mély lélegzetet, próbáltam megnyugodni, de kurvára túl meleg volt ahhoz, hogy megnyugodjak, és most már tényleg fájt a fejem. Végül óvatosan visszalépett hozzám, mintha meg akarnám harapni, vagy ilyesmi. Körülbelül négy újabb öltés után sikerült befejeznie.

– Kell valami, amivel levághatom a cérna végét.

– Van – mondtam, és elővettem a bicskámat az övemben lévő helyéből. Felnyúltam, megtapogattam a cérnát, és gyorsan levágtam a végét. Megcsókoltam a penge lapos részét, mielőtt újra a hüvelyébe dugtam.

– Miért csináltad ezt?

– Mit csináltam?

– Hm... megcsókolni a kést?

– Ez a szerencsekésem – motyogtam.

– Miért szerencse?

Sóhajtottam. Ez olyan szarság volt, amiről tényleg nem akartam beszélni. Talán ha adnék neki egy kis ízelítőt, rájönne a dologra, és nem kérdezősködne tovább.

– Mert szétkaszabolt, és nem haltam meg. Nekem szerencsésnek tűnik.

Egy percig nézett rám, aztán a tekintete a karomra villant, majd vissza.

– Az a nagy sebhely a hátadon?

Összerezzentem.

– Igen.

– Ettől a késtől van?

– Igen.

– Hogyan?

– Megvágtam magam borotválkozás közben – gúnyolódtam, majd felsóhajtottam. Egyszerűen csak komolyan feszült voltam. Normál körülmények között nem voltam ennyire szarkasztikus fasz. Legalábbis nem ennyire. – Valaki kibaszottul megvágott, mit gondolsz?

– Össze kellett varrni?

Ezen nevetnem kellett. Úgy értem, ez egy tizenhét centis heg – két centi a jobb tricepszemen, aztán a maradék tizenöt folytatódik a hátamon.

– Száztizenkét belülről, csak hogy összefogja az izmot – mondtam. – Száznegyvenhét anyaszorító szarral kapcsolták össze a bőrt.

– Fájt?

– Nem, eléggé mazochista vagyok, úgyhogy kurvára élveztem. Ez most komoly?

– A kapcsokra gondoltam. Fájt, amikor kivették őket?

– Persze, hogy kurvára fájt. – Hitetlenkedve ráztam a fejem. – Tűzőkapcsok voltak a bőrömben. Egy részük el is fertőződött, úgyhogy jó móka volt, amikor eltávolították őket.

– Mi történt azzal, aki elkövette?

– Nos, lássuk csak – kezdtem, a leglenyűgözőbb szarkasztikus hangnemet használva –, tekintve, hogy megvágott, és végül a késével sétáltam ki, szerinted mi a fasz történt vele?

– Börtönbe került?

– A kibaszott hullaházba került.

– Ezt csak azért mondod, hogy rám ijessz?

– Nem – mondtam –, azért mondom, hogy befogd a szádat.

Legalábbis egy kis ideig működött. A hallgatása azonban nem segített, mert még mindig olvadoztam a hőségben, ingerülten, bosszúsan, és körülbelül annyira vágytam egy italra, mint amennyire ki akartam verni – és ez még csak az első nap volt. Úgy tettem, mintha elmerültem volna az egyik tokba zárt túlélési útmutatóban. A legtöbb, amit mondtak, józan ésszel felfogható szarság volt. Ha az ember nem tudott volna már legalább annyit, mint amit leírtak, soha nem jutott volna el odáig, hogy megtalálja a kibaszott útmutatót.

Aztán megint belekezdett a kérdésekbe.

– Mindig is tengerész voltál? – kérdezte.

– Nem – mondtam. – Csak néhány éve vettem meg a The Oblationt.

– Mit jelent ez a név?

– Oblation? – pontosítottam. Bólintott. – Ez egy áldozat, mondjuk, Istennek vagy valami ilyesmi. Mint az áldozás. János Pál nevezte el. Azt állította, hogy felajánljuk magunkat a tengernek, vagy valami hasonló baromság.

– Mit csináltál, mielőtt elkezdtél hajózni?

Ez volt az a téma, amit jobb volt elkerülni.

– Nem sokat.

– Biztos csináltál valamit.

– Nem feltétlenül.

– Hát, valamit csinálnod kellett, hogy meg tudd venni a csónakodat, nem igaz?

– Ez egy vitorlás. Vagy legalábbis az volt. A csónakok kicsik, és a méret kurvára számít.

A nő felszisszent, lenézett az ölében lévő kezére, és idegesen csavargatta az ujjait. Mintha a farkamnak kurvára füle lett volna, úgy döntött, hogy be kell bizonyítania, amit a méretről mondtam. Oldalra kellett fordulnom, hogy ne legyek annyira feltűnő. Hogy a faszba akartam túlélni ezzel az idegesítő, fülledt dögös ribanccal, akit egyszerre akartam megdugni és megölni?

Tényleg, tényleg pihennem kellett volna.

– Akkor kellett, hogy legyen pénzed a hajódra – mondta végül, egészen lágyan, miközben a telt alsó ajkán lévő fognyomok kezdtek elhalványulni. – Örökölted?

– Nem, kurvára nem örököltem semmit – mondtam, elfojtva egy nevetést. – Ahhoz, hogy örökölj valamit, család kell.

– Ó – mondta –, sajnálom.

Annyira bűnbánónak tűnt, hogy úgy döntöttem, legalább valamit megosztok vele. Még mindig jobb, mintha elkezdene kérdezősködni a kibaszott családomról.

– Harcos voltam – mondtam, és nem néztem rá.

– Mint például bokszoló?

– Valami olyasmi.

– Az apám állandóan bokszot nézett – tűnődött. – Láthatott téged a tévében vagy ilyesmi?

– Ezt erősen kétlem – mondtam. Nem mondtam semmi mást. Nem hagytam figyelmen kívül az apjára tett múlt idejű utalást, és nem is akartam róla kérdezni.

– Mi történt velük?

– Mi történt kivel?

– A családoddal.

A kurva életbe, hogy végül idejutott. Éreztem, ahogy minden izom megfeszül a testemben. Nem beszéltem a múltamról, kibaszottul senkivel sem. Még John Paullal sem beszéltem erről a szarságról, pedig ő is benne volt a dolog jó részében. A kezeim ökölbe szorultak, és egy pillanatra lehunytam a szemem, mielőtt visszanéztem rá.

– Sok olyan kérdést teszel fel, ami kurvára nem tartozik rád.

Ahelyett, hogy meghunyászkodott volna, mint minden más alkalommal, amikor ráförmedtem, láttam, hogy a szeme elsötétül, ahogy szúrósan rám meredt, és csípőre tette a kezét.

– Valamilyen súlyos szabálysértést követtem el? – vágott vissza.

– Már mondtam neked – vágtam vissza. – Kurvára feszült vagyok.

– Nos, van valami, amivel segíthetek ezen? – kérdezte – Vagy folyton csak kiabálni fogsz velem?

Ennyi volt. Nem tudtam tovább visszatartani az indulataimat.

– Igen, van valami, amit tehetsz – mondtam hidegen, és rá szegeztem a tekintetemet. – Gyere ide, és szopj le! Az valószínűleg enyhítené egy kicsit a feszültségemet – főleg, ha lenyeled.

Igen, tudom. Én sem hittem el, hogy ezt mondtam.

A tekintete azt sugallta, hogy – a méretkülönbségünktől függetlenül – szarban vagyok.

Azt hiszem, valójában mégsem volt szükségem lazításra.