5. fejezet

 

Ötödik fejezet – Hal

Fordította: Shyra

Még a hőség és a szűk hely ellenére is fantasztikusan éreztem a bőrét a kezemben. Próbáltam mindenhol megérinteni, de csak a kezem nem volt elég, ezért visszahúzódtam a szájától, és csókot nyomtam az állán végig, egészen a nyakáig. Az összes elfojtott energia, ami eddig felgyülemlett bennem, kiáramlott a kezemből és a számból, és összegyűlt mindenhol, ahol csak hozzáértem.

– Daniel?

A nyakába nyögtem, és folytattam a csókolását. Talán egy nap újra hallom majd egy nőtől, hogy kimondja a valódi nevemet.

– Daniel, hagyd abba.

A hüvelykujjam még egyszer végigsimított a mellbimbóján, miközben a szó, amit kimondott, körbe-körbe járt a fejemben, és megpróbált valami kognitív dologhoz kapcsolódni. Talán a farkamba száguldó vér tényleg befolyásolta a gondolkodási képességemet. Az ajkam a nyakát súrolta, a kezem megállt a mozdulatban.

– Miért?

Szünetet tartottam, ami rendkívül nehéz volt, és lihegve simultam hozzá. Minden izmom megfeszült, várt és könyörgött, hogy folytassam a testéhez való dörgölőzést, hogy oldjam a feszültséget. Vártam, hogy mondjon valami olyasmit, hogy ,,hadd vetkőzzek le” vagy ,,én akarok felül lenni”. Ezek a szavak tökéletesen megtették volna.

– Kérlek, csak hagyd abba!

Zavartan hátrahúzódtam, és a szemébe néztem. A félelem és az izgalom, amit korábban láttam, eltűnt, helyét egyedül a félelem foglalta el. A francba, majdnem úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát.

Eszembe jutott, hogy milyen kibaszott idióta vagyok, hogy így rátámadtam. Ő nem valami kurva volt, akit csak úgy felszedtem egy bárban, és felajánlottam neki egy köteg pénzt, hogy lenyugtasson és kielégítse a szükségleteimet, hogy valahol máshol oldódjak fel, mint a kezemben. Épp most tűrte el, hogy úgy viselkedtem vele, mint egy totális pöcs, hogy minden létező névvel illetem, hogy kurvára megütöttem, és most meg azt hittem, hogy talán tényleg azt akarja, hogy megdugjam.

Micsoda seggfej.

Ellöktem magam tőle, és a hátamra fordultam, a homlokomra borítottam a karomat, és megpróbáltam a szapora légzésemet valami szabályozottabbra kényszeríteni. A farkam nem igazán örült az új helyzetnek, és fájdalmasan panaszkodott nekem.

– Bassza meg – motyogtam.

Itt volt az a pont, ahol a társadalmilag elfogadható emberek bocsánatot kérnének az ilyen viselkedésért, de én nem tettem, mert nem vagyok az. A bocsánatkérés haszontalan, ezért soha nem is ajánlottam fel. Nem változtatott volna semmin, így csak feküdtem ott csukott szemmel, és azt akartam, hogy a farkam elernyedjen, és ne legyen többé ilyen kibaszott kellemetlen.

– Sajnálom – hallottam, hogy ezt mondja, ami miatt elnevettem magam.

– Mit sajnálsz? – horkantam fel. Nem válaszolt, így nem kérdeztem újra. Ehelyett arra koncentráltam, hogy bármi másra gondoljak, mint a testére, vagy arra, ahogy az ajkai az enyémhez simultak, vagy a bőre ízére, vagy a farkamra, ami ki akart ugrani a gatyámból.

Úgy tíz perccel az örökkévalóság után felültem, és ránéztem. Csak feküdt ott, néma könnycseppekkel tarkítva az arcát, és nem nézett az irányomba.

Micsoda seggfej.

– Nem ettél semmit – mondtam, és az órámra pillantottam. Ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, talán elfelejti az egészet. Odamentem a fejadagokat tartalmazó zacskóhoz, és félbetörtem az egyik szénhidrátos szeletet, mielőtt odadobtam neki. Pont a csípője mellett landolt. – És innod is kell valamit.

Felült, megtörölte az arcát a kézfejével, és szó nélkül elfogadta a poharat, amit felajánlottam. Nem nézett a szemembe sem, ami szívás volt, mert eléggé tetszett a szeme. Megitta a vizét, és csendben evett.

A francba.

– Ne aggódj emiatt, oké? – mondtam, próbáltam legalább azt nem hagyni, hogy azt higgye, magamon kívül másra is haragszom. – Csak egy kicsit elragadtattam magam.

– Csak... megleptél – mondta végül. – Nem gondoltam volna, hogy...

Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá igazán szüksége.

– Sosem veszítettem el a kanos tinédzser vonásaimat – mondtam egy vállrándítással. Legalább már nem látszott annyira jól láthatóan a nadrágomban lévő dudor. Úgy nézett rám, mintha azt gondolta volna, hogy megint megpróbálkozom valamivel, ezért odamentem a tutaj nyílásához, és a távcsővel kinéztem a vízre, csak hogy valami ártalmatlan elfoglaltságot találjak magamnak.

Víz.

Megint.

Nem is látszott sokkal több, mint néhány apró, pehelykönnyű felhő, ami azt jelentette, hogy nem valószínű, hogy a közeljövőben esni fog. Átnéztem a vízkészletet, és úgy gondoltam, hogy három napig még jól állunk. Valószínűleg most lenne itt az ideje, hogy az adagokon kívül valami mást is bejuttassunk a szervezetünkbe, de várnom kellett estig.

Elkezdtem kotorászni a túlélőkészlet többi részében, és előkerült néhány horgászzsinór és horgászhorog, amelyeknek valószínűleg nem sok hasznát vettem volna itt. Ha szárazföldet találnánk, használhatnám őket, de nem egy tutajon. Visszatettem őket a lezárt tasakjukba, és átnéztem a kis kést, ami szintén ott volt. Nem volt túl nagy, de talán hasznos lehet, ha nem lenne már egy jobb. Persze azt is elveszíthetném a vízben, ami szívás lenne. Elővettem a kicsit, és a hüvelykujjam oldalán kipróbáltam a pengét. Legalább éles volt.

– Mit csinálsz? – kérdezte Raine.

– Várom az éjszakát – válaszoltam. Hülye válasz volt, de nem sok kedvem volt beszélni.

– Le akarsz szúrni álmomban? – kérdezte, és gyorsan felnéztem, hogy megállapítsam, viccel-e vagy sem. Az arckifejezéséből nem tudtam megállapítani. Egyszerűen csak... lemondónak tűnt. Összehúztam a szemem, és megráztam a fejem.

– Természetesen nem – morogtam. – Mi a faszért tennék ilyet?

– Honnan tudnám? – Megvonta a vállát, és visszagurította az üres poharat felém és a készletek felé. Nyilvánvalóan nem akart közelebb húzódni hozzám, de nem igazán hibáztathattam érte. – Miért csinálsz bármit is, amit csinálsz?

– Mert általában önző szemétláda vagyok – mondtam –, de az, hogy megöllek, nem igazán lenne hasznomra. Különben is, soha nem ölnék meg senkit, amikor alszik. Az egyszerűen szabályellenes.

– Milyen szabályok?

– A harc szabályai.

– Katona voltál?

– Nem.

– Miféle harc? – kérdezte.

– Tényleg újra át kell ezt vennünk? – vágtam vissza.

– Már sok mindent elmondtál – felelte, a fejét lehajtva felemelte a szemöldökét rám.

A francba! Ettől féltem.

– Mit mondtam?

Elfordította a tekintetét, majd végül visszaemelte rám. Én csak bámultam rá, és vártam.

– Folyton a halottakról beszéltél – mondta végül. – Azt mondtad, hogy sok embert megöltél.

Megfeszültem. Ha túl sokat mondtam neki, vagy ha rájött, hogy mit tettem, nagy veszélyben lehetne. Ha valaha is beszélne erről másnak, és valaki elhinné neki, megölethetné magát. Rá szegeztem a tekintetem, és lassan megszólaltam.

– Mondd el pontosan, amit mondtam neked.

Elfordította a tekintetét az enyémről, és idegesen beleharapott az alsó ajkába.

– Sok mindent nem értettem belőle – mondta. – Mondtál valamit a versenyekről és arról, hogy emberek halnak meg ott. Azt mondtad, hogy mindig te nyertél.

– És?

– És mi?

– És mit mondtam még?

– Semmi mást a harcról.

Jó, de nem feltétlenül nagyszerű. Éreztem egy kis... bűntudatot is? Mintha jobb lett volna, ha tudja.

– Mit mondtam még, ami nem a harcról szólt?

– Beszéltél... egy nőről – mondta. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen óvatosan kitért a név kimondása elől, ami jó húzás volt a részéről. Nem akartam tudni, mit mondtam róla.

– Mi másról?

– Csak úgy... motyogtál valamit. – Lenézett az ölében lévő kezére, és elkezdte összevissza tekergetni az ujjait.

– Baromság. Mit mondtam még?

A tekintete visszatévedt az enyémre, majd elfordult tőlem, megerősítve, hogy valamit elhallgatott.

– Folyton azt kérdezted, miért nem kellesz senkinek – mondta végül.

Felnevettem.

– Hát, jó tudni, hogy van egy részem, ami nem egy beképzelt fasz.

– Csak azt akarod, hogy az emberek ezt gondolják – mondta Raine.

– Leszarom, hogy az emberek ezt gondolják-e vagy sem – vágtam vissza.

– Tartottalak – mondta, a hangja feszült volt, és egyre hangosabbá vált. – Átöleltelek, és sírtál, miközben azt kérdezted, miért nem akart téged soha senki. Azt kérdezted, miért nem akart téged a saját anyád. Azt kérdezted, miért fáj annyira, és hogy meg tudom-e szüntetni a fájdalmat. Lehet, hogy nem sokat tudok rólad, de azt tudom, hogy nem vagy annyira rosszfiú, mint amennyire azt akarod, hogy az emberek ezt higgyék rólad.

– Tudod, mi? – fintorogtam, belefáradtam ebbe a pszichoanalitikus játékba, amit játszott. Káromkodások sora formálódott meg bennem, és már majdnem kibuktak, amikor megálltam, és nagy, mély lélegzetet vettem. Hirtelen nagyon, nagyon fáradt voltam, és a kezembe hajtottam a fejem.

– Nézd, Raine – kezdtem sóhajtva –, tudom, hogy te csak... segíteni próbálsz – vagy ilyesmi –, de én tényleg nem akarom, hogy segítsenek. Szeretek részeg lenni, és az első adandó alkalommal megint leiszom magam.

– Tudni akarom, miért? – mondta egyszerűen.

– Miért mit?

– Miért lettél alkoholista? – kérdezte. – Csak néztem, ahogy keresztülmentél a poklon, és csaknem magaddal rántottál engem is. Tudni akarom, miért.

– Ezen már túl vagyunk – emlékeztettem. – Nem beszélek a múltamról.

– Hát, az még azelőtt volt, hogy megakadályoztam, hogy megfulladj – vágta a fejemhez. – Ez azelőtt volt, hogy letöröltem a vért az arcodról, amikor megpróbáltad átharapni az arcodat. Ez azelőtt volt, hogy a világ összes létező nevével illettél. Ez azelőtt volt, hogy átöleltelek, miközben négy órán keresztül sírtál, és ez azelőtt volt, hogy kurvára megütöttél, amiért megpróbáltam segíteni neked!

Hűha, szerintem még nem hallottam, hogy káromkodott volna.

Az első reakcióm az volt, hogy visszaüvöltök neki, és nagyon, nagyon közel jártam hozzá, hogy megtegyem. A második reakcióm az volt, hogy azt mondom, bassza meg az egészet, és kidobom a mentőcsónakból, de ez csak egy futó fantázia volt, nem olyasmi, amit igazán fontolóra vettem volna. Arra gondoltam, hogy magamat is kivetem a tutajról, mert úgy gondoltam, hogy valószínűleg ez lenne a legjobb megoldás mindenkinek. Aztán arra gondoltam, hogy egyszerűen elfordulok, és a végtelenségig hallgatom őt. Amennyire szeretett beszélni, valószínűleg belehalna.

A döntés, amit végül meghoztam, valószínűleg jobban megdöbbentett engem, mint őt.

– Rendben. Elmondom.

– Elmondod?

– Igen, de csak este. Szükségem van egy kurva rendes ételre, mielőtt belemennék ebbe a szarságba.

– Étel? – kérdezte. Hallottam a remény szikráját a hangjában. – Hogy fogod ezt megoldani?

Ránéztem, és egy félmosolyt küldtem felé.

– Várj és meglátod.

* * * * *

A víz nyugodt volt, ami mindent megkönnyített. Meggyőződtem róla, hogy az ólom szorosan a hasam köré van kötve, mielőtt egyik kezemben a késsel, a másikban a vízálló zseblámpával kilöktem magam a tutajból. A tutaj tetejét tartó csőből kialakított rögtönzött sznorkelt használtam a levegőhöz jutáshoz, miközben viszonylag mozdulatlanul maradtam közvetlenül a hullámok alatt. Csak az elemlámpa mozgott – fel-le billegett és villogott a vízben.

Nem tudom, mennyi ideig voltam kint, csak azt, hogy már majdnem kimerültem, és kész voltam feladni, amikor egy hatvan centis Black Jack meglátta a fényt, és odajött, hogy megnézze. Pár percig körbe-körbe úszott körülöttem, míg végül elég közel merészkedett, és megpróbálta megharapni a fényt az arcom előtt.

Azonnal éber lettem, és minden fáradtság elhagyott. Egy pillanatra mindent tisztán láttam és hallottam magam körül, még a zavaros vízen keresztül is. Tudtam, hol van minden izom a testemben, és hogy mindegyiknek milyen a relatív feszültsége. A bőröm bizsergett, várva a pillanatot, amikor lecsapok. Ugyanaz az érzés volt, mint minden verseny elején. Várakozás a harcra, igen, de ennél sokkal több.

Teljes tudatosság.

Érezni fogod, amikor készen állsz. Teljes koncentráció.

A kés egyenesen a nagy hal oldalába fúródott, és a lény hevesen jobbra-balra rángatózott. Az egyik karom már körülfogta, éreztem, ahogy a pikkelyei a bicepszembe vágnak, de nem törődtem a fájdalommal, ahogy a bőrömbe mélyedtek. Előre-hátra csavartam a kést, mielőtt kirántottam volna, és a koponya aljába döftem. Abbahagyta a rángatózást, és ráborult a pengére.

Áttörtem a víz felszínén, a fejem fölött vacsorát tartva, és megláttam Raine-t a tutaj szélén, amint hatalmas mosollyal az arcán tapsikolt. Nem tudtam viszonozni, mert a sznorkel még mindig a fogaim között volt, de éreztem, hogy a szám sarkai mégis igyekeznek visszamosolyogni rá. Beletuszkoltam a zseblámpát a nadrágomba, és a kötélvezeték segítségével visszahúztam magam a tutaj szélére, ahol kiköptem a sznorkelt.

– Hűha! Ilyet még sosem láttam! – kiáltott fel Raine, és úgy nézett ki, mint aki legszívesebben fel-le ugrálni kezdene, és valószínűleg azonnal leesne a tutajról.

Felemeltem a halat a lehajtott előtetőre, és utána felhúztam magam. Amint visszatértem a tutajra, éreztem, hogy a karja a vállam köré fonódik, és az ajka egy pillanatra az arcomhoz nyomódik.

– Ez volt a leghihetetlenebb dolog, amit valaha láttam! – áradozott. Zavartban lévőnek tűnt, ahogy hátrébb húzódott tőlem. – Úgy értem – nem láttam túl jól a víz miatt, és te egy kicsit távolabb sodródtál, de láttam a fényt, és láttam, hogy a hal megpróbál kiugrani a vízből, és te csak tartottad, és...

– Raine! Nyugi!

– Hogy a fenébe csináltad ezt?

Felvontam a szemöldökömet, és félig elvigyorodtam.

– Egyszerűen ennyire jó vagyok – válaszoltam, és rákacsintottam.

– Ó, Daniel! – kiáltott fel, és a szemei a bicepszemre siklottak. – Vérzel!

A karomra néztem, és láttam, hogy körülbelül egy tucat pikkely van a bőrömbe fúródva. Gyorsan kirántottam őket, és egy percig a karomhoz szorítottam a törülközőt.

– Nincs mélyen – mondtam. Raine a szája elé tartotta a kezét, és úgy nézett ki, mint aki hányni akar. – Ne merészelj rám hányni!

Bólintott, és nagyot nyelt.

– Különben is – mosolyogtam rá, és tágra nyitottam a szemem –, szeretem a kis fájdalmat és vért, így az emberek azt hiszik, hogy sokkal nehezebb volt, mint amilyen valójában.

– Most olyan önelégültnek tűnsz! – nevetett Raine.

– Hát, tudom, mi következik most – mondtam.

– Mi következik? – kérdezte, és a vidám hangja kissé visszafogottabbá vált.

– Te kapod a hal legjobb részét.

– Tényleg?

– Igen. – Leültem, és átadtam neki a lámpát, hogy oda irányítsa, ahol én dolgoztam. Eldobtam a vacak kis túlélőkést, és helyette a bicskámért nyúltam. Fentről felhasítottam a halat, és óvatosan körbevágtam a csigolyákat, különösen ügyelve arra, hogy ne szúrjam át a gerincoszlopot. – Lehet, hogy be kell hunynod a szemed, és nem szabad gondolkodnod, de határozottan ez a legjobb rész.

Raine hátraült a sarkára, és most már óvatosan nézett rám. Rápillantott, amikor kihúztam a csigolyák teljes hosszát az ép gerincoszloppal együtt.

– Mit kellene ezzel csinálnom?

– Nos, a helyedben – mondtam neki –, nem kérdeznék semmit, becsuknám a szemem, és csak azt tenném, amit mondanak. Gondolom, te azonban minden véres részletet tudni akarsz majd, nem igaz?

Bólintott.

– Biztos vagy benne? – Vettem egy mély lélegzetet, és egy újabb gyors bólintás után folytattam. – A gerincfolyadék nagyrészt víz, és a többi szövetben lévő vízzel ellentétben szinte egyáltalán nincs benne só. Ez a legfrissebb víz, amit az óceánból szerezhetsz, de most kell meginnod, mert gyorsan ki fog szivárogni. Nem akarom, hogy kárba vesszen.

– Azt akarod, hogy... igyam... – Be sem tudta fejezni a mondatot.

– Ülj hátra – mondtam, és a vállammal megbökdöstem. Most az egyszer megtette, amit mondtam, és a térdéről a fenekére ereszkedett. Ettől kicsit hevesebben mozgott a mellkasa, ami megmosolyogtatott egy kicsit.

– Min mosolyogsz? – kérdezte.

– Semmin – válaszoltam, és megráztam a fejem, hogy kitisztítsam. Beteges faszfej voltam, ezt tudtam. Valószínűleg én voltam az egyetlen férfi a világon, aki nagyjából bármilyen fizikai tevékenységtől kanos tudott lenni. A horgászat sem volt kivétel.

– Mit kellene tennem?

– Csak csukd be a szemed és nyisd ki a szád. – Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak még jobban, és ne emeljem fel rá a szemöldökömet. – Amikor azt mondom, hogy szopj, akkor szopj.

– Ó, nagyon vicces – vágott vissza. – Én nem fogok...

– Ne gondolkozz – szakítottam félbe, és az állánál fogva kicsit hátra billentettem a fejét. – Ne kóstolj. Csak idd ki, amilyen gyorsan csak tudod.

– Miért pont én? – kérdezte. – Miért nem te iszod meg?

– Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

Nem tudom, hogy csinálta meg, tényleg, de becsukta a szemét, kinyitotta a száját, én pedig átvágtam a gerincoszlopot, és az ajkához tartottam.

– Szívd erősen – mondtam, és próbáltam nem elképzelni, hogy valami mást teszek a szájába. Megtette, először grimaszolva, és azt hittem, talán nem is fogja befejezni. – Ne hagyd abba!

Hallgatott, és gyorsan nyelte le az egészet. Sokat segített neki a halhús emésztésében.

– Ez nagyon, nagyon undorító volt.

– Jobb, mint a halál – vontam meg a vállam. – Szerintem elég dögös voltál, ahogy csináltad.

– Beteg vagy. – Raine arca grimaszba fordult, és idegesen körülnézett a tutajon.

Ismét vállat vontam, hiszen ez ellen nem volt érvem.

– Készen állsz az evésre?

– Hogy fogod megfőzni?

– Komolyan, Raine? – Elfojtottam a nevetést. – Az olyan hercegnők, mint te, mindent tudnak a sushiról. Legalább tíz dolcsit kellene kérnem minden egyes darabért.

– Nyersen? – Összerezzent, és grimaszolt.

– Csak a rizst és a wasabit kell elképzelned – mosolyogtam, próbáltam kicsit megnyugtatni. Levágtam egy darabot, és lenyeltem, igyekeztem nem túl sokat rágni, mert tényleg nem volt különösebben ízletes. Levágtam még egyet, és odanyújtottam neki.

Raine az ujjaim között lévő nyers halhúsdarabra nézett, majd vissza rám. Néhányszor megtette ezt, mielőtt végül elvette, és a szájába dugta, gyorsan megrágta és lenyelte.

– Ez szörnyű – mondta.

– Tudom – válaszoltam. Elmosolyodtam az arcon, amit vágott, és megpróbáltam nem hangosan nevetni. – De egy fokkal jobb, mint a semmi.

– Ha ilyen íze van a sushinak, akkor örülök, hogy sosem ettem.

– Te még sosem ettél sushit? – csodálkoztam. – Azt hittem, hogy ti, előkelő társasági ribik mind azon a szaron nőttetek fel.

– Miért gondolod, hogy gazdag vagyok? – kérdezte.

– Mert utas voltál a hajómon, és egy kibaszott vagyonba kerül az ilyen utazás – válaszoltam. – Akkor annak kell lenned.

– Hát, én nem vagyok az – mondta. – Mondtam már, az apám zsaru volt. Nem keresett túl sok pénzt.

Nos, igen, erre emlékeztem. Arra gondoltam, hogy anya biztos orvos vagy cégvezető volt, vagy valami ilyesmi.

– Hogy kerültél a hajómra?

– Az államtól kapott kártérítési pénzből – válaszolta. – Sosem akartam, de mégis megkaptam. Lindsay meggyőzött, hogy a nagy részét a hajóútra fordítsam.

– Le kellett volna foglalnod egy faházat Aspenben vagy valami hasonlót.

– Azt hiszem, valószínűleg igazad van.

– De hé, ha ezt tetted volna – mondtam, miközben mosolyogva széttártam a karjaimat –, akkor nem találkoztál volna velem, és nem élted volna át életed legnagyobb buliját, miközben végignézed, ahogy a Karib tenger legnagyobb seggfeje éppen elvonási tünetekkel küzd.

Legalább megnevettettem.

– Egy seggfej vagy – értett egyet.

– Tudom – mondtam, még mindig mosolyogva. Felemeltem egy darab halhúst. – De legalább hasznos segg vagyok.

– Miért vagy hirtelen ilyen... vidám? – kérdezte.

Egy újabb darab húsdarabot téptem ki a fogaimmal, és megettem, miközben ránéztem és töprengtem.

– Harc után mindig így érzem magam – mondtam végül. – Az adrenalin maradéka vagy valami ilyesmi.

– Akkor kezdtél el inni? Hogy megszabadulj a felesleges energiától vagy valami ilyesmi?

– Nem – mondtam a fejemet rázva és mogorván. – Lehet, hogy megittam egy sört vagy valamit, de verekedés után sosem ittam igazán.

– Mikor kezdtél el többet inni?

Rápillantottam, és tudtam, hogy pontosan erre várt, és addig nem fog engedni, amíg nem adok neki válaszokat, vagy kibaszottul be nem tömöm a száját. Valóban be akartam tömni a száját, de nem pont így. Tudom – kurvára romlott vagyok.

– Csak a legutóbbi verekedésem után kezdtem el igazán inni.

– Vesztettél?

– Soha nem vesztettem – horkantam fel. A vesztesek nem hagyták el a harcteret.

– Mesélj róla – erősködött.

– Fejezd be az evést, és hagyd, hogy előbb feltakarítsam ezt a szart – mondtam sóhajtva.

Kicsit alábbhagyott a kedvem, és csendben ettünk, amíg már egyikőnk sem tudott többet. A szokásosnál kicsit több vizet engedtem mindkettőnknek inni, mivel egyelőre volt elég, és a halban lévő fehérjék emésztéséhez több vízre volt szükség. Arra gondoltam, hogy leszedek néhány nagyobb húsdarabot a Black Jackből, és csíkokra vágom, hogy megszáradjanak, de kétlem, hogy egy nap múlva úgyis maradna annyi vizünk, hogy megehessük őket, így az egészet kidobtam. Raine segített nekem letakarítani az előtető tetejét, ahol a halat tisztítottuk és ettük, kimosni a törölközőket, és visszatenni az előtetőt a helyére, hogy reggelre védelmet nyújtson a napfény ellen.

Miután visszabújtunk a napellenző alá, és elhelyezkedtünk, felsóhajtottam, és ránéztem. Épphogy megvilágította őt a tutaj baldachinjának tetején lévő kis napelemes lámpa. A világítás már csak néhány óráig fog tartani, és azon tűnődtem, vajon mennyi időbe telik majd, amíg mindezt elmondom neki.

Egy részem örült – sőt, már alig vártam. Soha nem mondtam el senkinek, hogyan történt mindez. A legnagyobb részem körülbelül annyira félt, mint még soha, mert nem akartam, hogy mindezt megtudja rólam. Vettem egy nagy, mély lélegzetet, és úgy döntöttem, hogy egyszerűen továbblépek.

– Elmondok egy csomó olyan dolgot, ami teljesen illegális – mondtam Raine-nek, miközben a szemébe néztem. – Abban az esetben, ha ezt túléljük, soha senkinek nem beszélhetsz róla. Ha mégis megteszed, valaki valószínűleg a nyomodba ered és megöl.

– Ha már azért is megölnél, mert tudom, akkor miért mondod el nekem?

– Nem én lennék az, aki a nyomodba ered – mondtam. – Megértetted?

Bólintott, és elfogadta, hogy nem mondja el mindazt, amit el akartam mondani neki. Nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne, de mindenképpen el akartam mesélni neki.

– Harmadikban volt az első alkalom, amikor valakit kórházba küldtem egy verekedés miatt. – Vártam, hogy felszisszenjen, és nem csalódtam. – Igen, akkor is egy pöcs voltam. Csak néhány öltésre volt szüksége, de akkor is – korán kezdtem. Rengeteg energiám és feszültségem volt, és nem tudtam, mit kezdjek vele. Mindig is problémáim voltak az indulataimmal, és ha valami miatt felhúztam magam, általában az öklömmel beszéltem. Soha senki nem próbált rávenni, hogy az energiámat és a dühömet másképp vezessem le, egészen Landonig, és akkor már majdnem felnőtt voltam. Ha jól emlékszem, már elmeséltem neked, mi a helyzet az igazi szüleimmel.

– Azt mondtad, hogy elhagytak – erősítette meg Raine.

– Igen, úgy tűnik. Hároméves voltam, amikor egy lyukas bár tulajdonosa Chicagóban, a Southside-on egy biliárdasztal alatt mászva talált rám, miután a hely bezárt. Soha nem látott még azelőtt, ezért hívta a zsarukat, én pedig az állam gyámsága alá kerültem, vagy mi a fene. Legalábbis ezt mondta az egyik nevelőanyám. Nem emlékszem olyan régre.

– Tizenegy különböző nevelőotthonban voltam attól kezdve, tizennégy éves koromig. Akkor történt, hogy annak a gyereknek, akit kórházba juttattam, sokkal többre volt szüksége, mint pár öltésre. Néhány hónapra fiatalkorúak börtönében kötöttem ki. A nevelőszülők azt mondták, hogy nem akarnak visszavenni, ezért egy nevelőotthonba kerültem.

– Azt hiszem, körülbelül másfél évig voltam ott. Szarrá vertem mindenkit, aki a közelembe jött, úgyhogy a legtöbben nem jöttek. Már elég jó hírnevem volt, amikor ez a lány bekerült. Tudod, a nevelőotthonok igazából egyfajta kollégiumok voltak, egy fiú és egy lány részleggel, és egy nagy épület volt középen, ahol mindenki evett, és ott voltak az iskolai órák, meg mindenféle szarságok. Az első nap, amikor láttam őt, leültünk enni, és valami pöcs mögé sétált, és megfogdosta. Kibaszottul kiakadt, sikoltozott és sírt. A végén le kellett nyugtatózniuk, hogy kivihessék onnan.

– Nem gondoltam erről semmit – ilyen szarságok mindig megtörténtek –, de pár nappal később odajött hozzám az udvaron, és leült tőlem úgy három méterre. Csak bámultam rá, és megkérdeztem, mi a faszt akar, mert egy pöcs vagyok. Ekkor kötött velem egy olyan üzletet, amit egyetlen hormonoktól fűtött tinédzser fiú sem hagyna ki.

Raine-re néztem, és láttam, hogy feszülten bámul rám, és csak arra vár, hogy folytassam. Kíváncsi voltam, mit fog rólam gondolni, ha ennek az egésznek vége lesz. Azon tűnődtem, hogy egyáltalán el kellene-e mesélnem a történetnek ezt a részét.

– Azok az otthonok... nos, brutálisak voltak. Mindenféle mocskos dolgok történtek ott, mert túl sok gyerek volt, és nem volt elég személyzet, pénz vagy bármi más. Az emberek nem baszakodtak velem, mert már a második nap betörtem valakinek a koponyáját, de rengeteg lehetőségük volt a srácoknak, hogy...

Elhallgattam, és nem akartam folytatni. Olyan régóta nem gondoltam erre a szarságra, és akkoriban egyik sem zavart igazán. Az a tény, hogy akkor nem zavart, most nagyon is zavart.

– Folytasd – mondta Raine halkan.

– Francba – motyogtam, aztán egyszerűen kiböktem. – A csajokat állandóan megerőszakolták, mert nem volt ott senki, aki megállította volna őket. Ez a csaj azt akarta, hogy legyek a... testőre, igazából. Nem szerette, ha az emberek hozzáérnek, amikor nem számított rá, és azt akarta, hogy maradjak a közelében, és akadályozzam meg, hogy a többi srác megdugja. Minden este átosont a fiúk koleszába és leszopott engem, hogy megvédjem. Teljesen elbaszott volt, de könyörgött, hogy vállaljam el, úgyhogy megtettem.

– Mi volt a neve?

Rájöttem, hogy előre-hátra ringatózom, és kényszerítettem magam, hogy abbahagyjam. Éreztem, ahogy az összes felesleges energia újra felgyülemlik bennem, és nem volt hová mennem. Talán a tisztességes étkezés, már amennyire az volt, több energiát adott, mint amennyit ezen a kis tutajon kezelni tudtam volna. Ez rosszat jelenthet.

– Theresa – mondtam végül, és nem néztem rá. Az emlék az elevenemben vágott, és a fejem valósággal fájt, amikor hangosan kimondtam a nevét. Képtelen voltam erre. Nem tudtam beszélni erről a szarságról, ezért előreugrottam pár évet.

– Tizenhét évesen az utcán kötöttem ki – folytattam. Láttam, hogy Raine szeme kissé összeszűkül, mert rájött, hogy épp most ugrottam át egy jelentős időt. Kemény volt, csak meg kellett birkóznia vele. – Egyik este végignéztem egy verekedést két kölyök között egy sikátorban, és amikor vége lett, a körülöttük álló emberek elkezdtek pénzt osztogatni egymásnak. A srác, aki megnyerte a verekedést, egy nagy köteg pénzt kapott a kezébe. A következő dolog, amire emlékszem, hogy utcai bunyóztam a pénzért.

– Körülbelül három hónappal ezután egy nagyon csúnya verekedésbe keveredtem. A fickónak, akit legyőztem, nagy neve volt az utcai harcokban, és az összes bukméker meg minden ilyesmi tíz az egyhez szorzót tett fel ellenem. Amikor vége lett, és ő még mindig az utcán feküdt véresen, rajtam kívül csak egy srác volt, aki pénzt kaszált.

– Odajött hozzám, és elkezdett egy rakás kérdést feltenni. Mióta harcolok, hogyan kerültem az utcára – egy csomó ilyen baromság. Aztán megkérdezte, hogy akarok-e igazi pénzt keresni a bokszban, mire én azt mondtam, hogy ,,a fenébe is, igen”.

– Még két kérdést tett fel, és a válaszaim mindent megváltoztattak.

Megálltam, néhányszor átfutottam a jelenetet az agyamban, és azon gondolkodtam, vajon mi lett volna másképp, ha nem helyett igent mondok.

– Mit kérdezett tőled? – kérdezte Raine.

Ismét előre-hátra ringattam magam, és komolyan kételkedtem abban, hogy mindezt el kellene-e mondanom neki. Azt is tudtam, hogy a túlélési esélyeink nagyon, nagyon gyorsan csökkennek. Talán el kellett mondanom ezt a szarságomat valakinek, mielőtt tényleg meghalok.

– Megkérdezte, hogy félek-e az öléstől. Aztán megkérdezte, hogy félek-e a haláltól.

– Mit válaszoltál?

– Mindkettőre nemet mondtam – mondtam neki. – Így találkoztam Landonnal.

Szünetet tartottam, és újra végiggondoltam azt a sok szart, amit el akartam mondani neki. Ha innentől kezdve folytatom, már nincs visszaút. Elég információval rendelkezne ahhoz, hogy megöletné magát, ha valaha is rossz embernek beszélne róla.

– Soha senkinek nem beszélhetsz erről – emlékeztettem. – Senkinek – soha.

– Nem mondom el senkinek, Daniel. Esküszöm.

– Oké – bólintottam. Talán meg kellett bíznom benne. Talán el kellett mondanom neki. Talán ezért volt itt velem. – Valószínűleg itt kell kezdenünk. A nevem Bastian, nem Daniel.

Azt hiszem, mégiscsak el akartam neki mondani mindent.