4. fejezet

 

Negyedik fejezet – Fájdalom

Fordította: Shyra

Fájt a gyomrom.

Meg sem próbáltam kinyitni a szemem – a fejem már csukva is eléggé fájt. A fejem és a gyomrom mellett a mellkasom, a hátam, a karom, a lábam és szinte minden más is fájt.

Ó, és mindenem remegett. Még azt sem tudtam megmondani, hogy melegem van-e vagy fázom, mert annyira remegtem, hogy nem igazán éreztem a bőrömet. A remegés zavaróan hatott. Számomra nem volt semmi értelme sem.

Biztos voltam benne, hogy ha megmozdulok, hányni fogok. Eléggé biztos voltam benne, hogy ha nem mozdulok, akkor is hányni fogok. Az egyetlen igazi kérdés az volt, hogy eljutok-e a tutaj bejáratáig, és ki tudom-e nyitni mielőtt, bármi is volt a gyomromban, úgy döntött, hogy kijön.

Olyan gyorsan mozdultam, ahogy remegő végtagjaim engedték. Szerencsére, még a remegés ellenére is sikerült kinyitnom azt a rohadt izét, és visszahúztam a fedelet. A meleg tengeri szél megcsapta az arcom, és a friss levegő körülbelül harminc másodpercre megnyugtatta a gyomromat.

Ezt a harminc másodpercet a leghevesebb hányás követte, amit valaha tapasztaltam.

Előre-hátra ringatóztam a térdeimen, és azt a keveset, ami a gyomromban volt, belehánytam a tengerbe. Egy tucatnyi öklendezés után már csak száraz hányásom volt, amit mindig is rosszabbnak tartottam, mint a tényleges hányást. Nem akart abbamaradni, és a hasizmaim még jobban fájtak.

A kezem annyira remegett, hogy nehezen tudtam csak úgy a tutaj szélén tartani magam anélkül, hogy egyszerűen a vízbe zuhantam volna. Éreztem, hogy a szívem olyan hevesen dobog a mellkasomban, hogy nem igazán döbbentem volna meg, ha látom, ahogy kiszakad. Az izzadság elkezdett végigfolyni a tarkómon, aminek kurvára véget kellett vetni, mert így is eléggé ki voltam száradva. Megragadtam az ingem szegélyét, és lehúztam magamról.

– Daniel?

Éreztem, ahogy egy puha kéz megérinti a vállam, és azonnal elhúzódtam az érintéstől.

– Kurvára ne érj hozzám! – ordítottam, azt sem tudva, hogy miért. Leginkább azért, mert már mindenhol túlérzékeny voltam. Még az az érzés is felbosszantott, ahogy a térdeim a tutaj aljához simultak. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy a kezét rám tegye, és megpróbáljon valamiféle kibaszott vigaszt nyújtani.

Kiabáltam volna neki még néhány válogatott szót, de a testem ehelyett újra elkezdett remegni. Úgy éreztem, mintha örökké tartana, de végül elég hosszú időre abbamaradt ahhoz, hogy az oldalamra boruljak, és összegömbölyödjek egy időre. A fejem újra lüktetni kezdett, és a szívem még mindig gyorsan vert.

Rengeteg energiát használtam fel, amit igazán nem engedhettem meg magamnak. Nem tehettem semmit, hogy megállítsam, hacsak nem volt a túlélőkészletben egy szeszfőző. Legközelebb mindenképpen be kell tennem egy ilyet. Egy pillanatra eszembe jutott John Paul, rögtön azután, hogy megvettük a mentőcsónakokat a The Oblationhoz. Egy üveg rumot csomagolt a fejadagok mellé. Ha eljutottam volna az egyik kibaszott mentőcsónakba, akkor lenne egy kis istenverte alkohol.

– Szent szar! – kiáltottam fel, miközben a kezemmel a tutaj rugalmas oldalához ütöttem, ami egyáltalán nem volt kielégítő. Továbbra is káromkodtam, és nem törődtem azzal, hogy mi a faszt akart Raine mondani nekem. Túl hangosan kiabáltam ahhoz, hogy valóban halljam őt magamon túl. Újra éreztem az ujjait a karomon, és meglöktem.

– Mondtam, hogy kurvára ne érj hozzám! Mekkora kibaszott hülye vagy, hogy a legalapvetőbb utasításokat sem tudod követni?

Hallottam egy hirtelen lélegzetvételt, és nem érdekelt, hogy mennyire kibaszottul sokkolta.

– Kurvára hagynom kellett volna, hogy megfulladj!

A kezem az arcomra borult, és megpróbáltam megdörzsölni a szememet. Viszketett. Tulajdonképpen az egész arcom viszketett, és vakartam az arcomon sűrűsödő szakállat. A fülem is viszketett. A karom is. A kezem csupa izzadtság volt, és amikor megpróbáltam megvakarni a karomat, az izzadság a bőrömre tapadt, és csak még jobban viszketett.

– Daniel, hagyd abba – hallottam, ahogy Raine mondja. Valami nem stimmelt a hangjával – furcsa volt a hangja. Éreztem a kezét az enyémen, ahogy megpróbálta letépni az ujjaimat a bőrömről. Ellöktem magamtól. – El fogsz vérezni.

– Véreztem már korábban is – mordultam. – Mi a kibaszott különbség?

Lenéztem a karomra, és láttam rajtuk a hosszú, vörös csíkokat, amelyeket a körmeimmel csináltam. A francba. Nem gondolkodhattam azonban túl sokáig ezen, mert hirtelen megint az oldalamon fekve öklendeztem, és az epe égette a torkomat.

Amikor vége lett, megpróbáltam felülni, a térdeimet a mellkasomhoz szorítva. A szívem hevesen vert, a kezem remegett, mindenhol izzadtam, és kurvára fáztam, annak ellenére, hogy a nap besütött a ponyván át. A fejemet a kezemre hajtottam, és egy darabig csak hallgattam magamat lélegezni.

– Kérsz egy kis vizet? – kérdezte Raine.

– Nem, nem kérek semmilyen kibaszott vizet! – kiabáltam. Miért beszélt folyton? Az jutott eszembe, hogy valamiképpen az ő hibája volt ez az egész. Elhúztam a kezemet az arcomról, és ránéztem. – Egyébként is, mi a faszt csináltál?

– Csináltam? Nem csináltam semmit.

– Mi a faszt csináltál, hogy elsüllyedt a hajóm, te kurva?

– Daniel, ennek semmi értelme – mondta Raine, és elhúzódott tőlem.

Mintha lett volna hova mennie.

– Azt hiszed, hogy egy kibaszott idióta vagyok?

– Nem, Daniel – mondta halkan. – Szerintem beteg vagy.

– Beteg? – Nevetve ráztam meg a fejem. – Azt hiszed, hogy beteg vagyok? Bébi, fogalmad sincs, mennyi beteg, elcseszett hülyeséget csináltam már. Ahány embert lemészároltam, ahány nőt megdugtam. A francba – már nem is emlékszem, hányat!

Összeszorítottam a szemem, és csak ringatóztam előre-hátra, próbáltam lépést tartani a remegéssel. Legalább éreztem, hogy próbálok tenni valamit, még ha ez valójában nem is segített vagy ilyesmi. A fájdalom a fejemben és a gyomromban olyan volt, mintha meglőttek volna. Egyszerre fájt, szúrt és égetett, és nem volt rá mód, hogy olyan helyzetbe hozzam a testemet, hogy ne fájjon tovább.

A könyökömet a térdemre támasztottam, és a homlokomat a karomra hajtottam. Tovább ringatóztam, és próbáltam ellazítani az izmaimat, de túlságosan megfeszültek. Nem lazultak el, bármit is mondtam nekik. A vállamon valami puha fel-le futkosott.

Egy kibaszott feles... csak ennyi hiányzott. Csak egy kurva feles – vodka, rum, vagy akár gin. Nem számított, hogy mi. Csak egy kis korty bármi, hogy elmúljon a feszültség. Át tudtam volna vészelni, ha csak egy kicsit is el tudtam volna mulasztani. Még egy kibaszott amerikai sörrel is beérném.

– Egy kibaszott feles! – kiáltottam, amitől Raine felugrott, és egy kis cincogó hangot adott ki. Összehúztam a szemem, és rájöttem, hogy megint a vállamhoz ért. – Te egy kibaszott egér vagy?

– Nem – mondta Raine óvatosan. – Miért kérdezel ilyet?

– Mert kurvára cincogsz – vicsorogtam. – Ne csináld ezt még egyszer.

– Megijesztettél.

– Ennél sokkal többet fogok csinálni, ha nem fogod be a szád, és nem hagyod abba, hogy hozzám érj.

Egy pillanatig néztem, ahogy elsötétül a szeme, de már nem láttam, amikor az arca átváltozott abba az undok ,,nem tűröm tovább ezt a szart” tekintetbe, ami tegnap volt, mert megint elhánytam magam.

Amikor sikerült ismét visszahúzódnom a víztől, éreztem, hogy az egész testem elernyed, és az oldalamra ereszkedtem. Felhúztam a karjaimat, és a kezemmel eltakartam az arcomat, miközben próbáltam rájönni, hogy a fenébe sikerült így végeznem.

Egy bárban hagytak kisgyerekként. Nem voltak szüleim. Senki sem akart a szüleim lenni. Senki sem akar örökbe fogadni egy olyan gyereket, akit a szülei sem akartak. Pár évente más-más nevelőszülőkhöz kerültem, amíg nem kezdtem bajba kerülni. Aztán nevelőotthonok következtek, majd végül a fiatalkorúak börtöne. Szép kezdete volt az életnek. Nem csoda, hogy ennyire elcseszett voltam.

– Kérlek, beszélj hozzám, Daniel.

Újra hallottam a hangját, de nem akartam tovább kiabálni vele. A torkomban olyan érzés volt, mintha egész nap kiabáltam volna, és valószínűleg így is volt. Vettem még egy mély levegőt, és éreztem, hogy zokogás tör elő a mellkasomból. Nem vettem észre, hogy sírtam. Kurva sírás.

– Akár egy kibaszott kukában is hagyhattak volna, vagy ilyesmi – hallottam magam zokogni. – Megspóroltak volna az államnak egy csomó pénzt.

Hallottam, hogy egy kicsit közelebb húzódott hozzám, és ellenálltam a késztetésnek, hogy rátámadjak, legalábbis néhány másodpercig. Nem akartam, hogy a közelemben legyen. Senkit sem akartam a közelemben tudni. És pokolian biztos nem akartam, hogy bárki is lássa, ahogy ez történik velem, vagy, hogy nézzen rám, miközben sírok.

Újra éreztem a kezét rajtam, ahogy óvatosan végigsimít a hátam alsó részétől egészen a lapockáimig, majd újra lefelé. Furcsán megnyugtató volt, még ha nem is akartam. Az érintése olyan könnyű volt, hogy alig éreztem.

– A szüleidről beszélsz?

– Nekem nincsenek kibaszott szüleim! – ordítottam, a bánatot, amit eddig éreztem, azonnal a leghevesebb düh váltotta fel. Azt akartam, hogy hagyja abba a beszélgetést, és hagyjon békén. – Hányszor kell még elmondanom, hogy fogd be a szád, és ne nyúlj hozzám, te hülye picsa?

Éreztem, ahogy megmerevedik, és azonnal visszahúzta a kezét, és hátrált tőlem. Épp ideje volt.

A mellkasom megfeszült, és megpróbáltam feltolni magam, hogy ülve maradjak, de visszacsúsztam a földre. Három próbálkozás kellett ahhoz, hogy felüljek, és addigra már annyira fájt a mellkasom, hogy szinte biztos voltam benne, hogy szívrohamot kapok. Próbáltam kordában tartani a légzésemet, de csak rövid, ziháló lélegzetvételeket tudtam venni. A fejem kissé ködös lett, ahogy hiperventilláltam, ami pánikba ejtett.

Megpróbáltam felállni, ami nagyon rossz ötlet egy ilyen kis tutajon, az óceánon. Vadul oldalra dőlt, és a szövetfalnak csapódtam, mielőtt az arcomra estem volna. Éreztem, ahogy a varratok felszakadnak a fejemen.

Kibaszottul csodálatos.

Megjegyzés: szarkazmus.

A tenyeremet a fejemhez nyomtam, majd elvettem. A kezemen jól látható volt a vér, és éreztem, hogy elkezd csordogálni az arcom oldalán. Felnyúltam, hogy megérintsem, és összerezzentem, amikor végül a borostámba maszatoltam.

Érthetetlenül morogtam, és két oldalamon ököllel a tutaj alját ütöttem. A késztetés, hogy valami pokolian keményebbet üssek, átkozottul erős volt.

Jegyzet magamnak: a következő mentőcsónakot felszerelem egy bokszzsákkal az üveg rum és a doboz cigi mellé.

Szent szar, elfelejtettem a cigit, ami nálam volt. Azonnali megkönnyebbülést éreztem, amikor előhúztam a tasakot, amiben a maradék kettő volt.

Remegő kézzel szinte lehetetlen volt kinyitni az övemen lévő erszényt, de ha már egyszer kivettem a csomagot, legalább a tutaj aljára dobhattam a cigit. Megragadtam az öngyújtót, és az ajkaim közé tettem a cigarettát. Az öngyújtó már eléggé kiszáradt ahhoz, hogy szikrázzon, de remegő kézzel nem tudtam elég ideig tartani az átkozottat ahhoz, hogy meggyújtsam. Folyton próbálkoztam, és a hüvelykujjam széle kezdett felhorzsolódni attól, hogy újra és újra megpattintottam a kereket, miközben az öngyújtó egyre forróbb lett a fém végén. Végül sikerült megégetnem a hüvelykujjam, de még mindig nem gyújtottam meg a cigarettát.

Hosszú káromkodások sorát eresztettem ki, mielőtt a tekintetem újra találkozott az övével.

– Gyere ide, és gyújtsd meg nekem ezt a kibaszott izét!

Raine szeme összeszűkült, és egy pillanatig csak nézett rám, miközben felé nyújtottam a cigarettát és az öngyújtót, és a kezemmel megremegtettem őket a köztünk lévő térben.

– Most már kurvára süket is vagy?

– Nem – mondta, és mindent összevetve viszonylag nyugodtnak tűnt a hangja. – Még soha nem gyújtottam rá. Úgy értem, nem tudom, hogyan...

– A kurva életbe! – ordítottam. – Csak kurvára gyújtsd meg!

Hozzávágtam az öngyújtót, amit sikerült elkapnia. Jobbnak láttam nem hajítani a cigit, mert ha elázik vagy eltörik, komolyan elveszíteném a fejem. Újra kinyújtottam remegő kezemet, és tartottam, amíg el nem vette tőlem.

– Csak csináld – vicsorítottam megint.

– Folyton kiabálni fogsz velem?

– Ne csinálj olyan szarságokat, amivel felbosszantasz – vágtam vissza.

– Az, hogy nem dohányzol, felbosszant?

– Jelenleg igen. Most pedig gyújtsd meg azt a kibaszott cigit.

Az ujjai között tartotta, mint egy jointot, és megpattintotta az öngyújtót. Nem vette a szájába, és nem is szívta be, így természetesen nem működött.

– Hülye vagy, ugye? – mordultam. – Tedd a szádba és szívd, ribanc!

– Nézd – mondta, miközben a cigit és az öngyújtót is felém tartotta –, nekem már majdnem elegem van...

– Te nézd – szakítottam félbe, az arcába bámulva. A hangom halk lett. – Dugd a kibaszott cigit a szádba, és gyújtsd meg nekem, vagy Istenre esküszöm, hogy a szart is kiverem belőled, és bedoblak a kibaszott cápák közé. Világos?

A szemei elkerekedtek, és láttam, hogy nagyot nyelt. Lassan az ajkához emelte a cigarettát, és az öngyújtót a végéhez tartotta, le sem vette rólam a szemét. A cigaretta egy másodpercig vörösen felizzott, mielőtt köhögni kezdett, és felém tartotta az immár meggyújtott bagót, hogy elvegyem.

Mindezek után majdnem elejtettem azt az átkozottat. Behunytam a szemem, és beszívtam a füstöt a szűrőn keresztül a tüdőmbe. Nem is nyitottam ki újra a szemem, amíg félig be nem fejeztem. Próbáltam egy kicsit lassítani, mert tudtam, hogy ha egyszer elfogyott, már csak egy maradt. A kezem még mindig remegett, ahogy az ajkaimhoz tartottam, és újra elkezdtem előre-hátra hintázni.

A szűrőig elszívtam a cigarettát és a csikket kidobtam a nyíláson. Miután elfogyott, a szemem sarkából Raine-re pillantottam. Nem nézett rám, hanem maga alá gyűrt lábbal ült, és csak bámulta a kezét az ölében.

A francba.

Gyakorlatilag azt mondtam neki, hogy meg fogom ölni.

– Nem tennék ilyet – mondtam, de nem túl hangosan.

– Mit?

– Amit mondtam... a verésedről és a cápákról. Kurvára nem tennék ilyet, oké?

– Jó tudni – mondta halkan.

A francba.

Épp mondani akartam még valamit, amikor összecsuklottam, és ismét szúró fájdalom nyilallt a gyomromba. Az oldalamon végeztem, karjaimmal magam köré fonva. Azt hiszem, talán sikítottam is. A remegés hirtelen abbamaradt, de újra öklendezni kezdtem. Nem tudtam arrébb menni, így még jó, hogy nem volt semmi a gyomromban, amit kihányhattam volna.

– Daniel, mit tegyek?

Éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim, és a látásom elmosódott. Megpróbáltam kinyitni a számat, hogy megint azt mondjam neki, hogy fogja be a pofáját, de nem nyílt ki, és a nyelvemet sem tudtam mozgatni. Túl nagynak éreztem a számhoz. Hirtelen a fölöttem lévő kupolás előtetőre bámultam, és éreztem, ahogy a testem a földhöz ütődik.

A francba, gondoltam. Rohamot kapok.

* * * * *

Valami puha, lassú, tudatos vonalakat húzott a halántékomtól a fülem mögötti hajon át az állkapcsomig, majd újra visszatért a halántékomhoz.

A szemem csukva volt, de hallottam a hullámok gyengéd csapkodását a tutaj oldalán, és éreztem a hűsítő esti szellőt az oldalsó nyílásokon keresztül. A fejem még mindig zúgott, de legalább úgy éreztem, hogy a remegés abbamaradt.

Egészen biztos voltam benne, hogy rohamom volt, bár korábban még soha nem volt. Tudtam, hogy van rá esély. Jó négy éve már, hogy ennyi ideig nem volt alkohol a szervezetemben. A testem egyszerűen nem bírta elviselni.

Vettem néhány óvatos lélegzetet, és megpróbáltam leltárt készíteni magamról.

A jobb oldalamon feküdtem, a jobb karom behajlítva, a fejem az alkaromon nyugodott. A karom alatt valami puha volt – valószínűleg az egyik törölköző. A térdem felhúzva volt, és a gyomromban minden izmot úgy éreztem, mintha többször megütötték volna. Valójában a testem nagy része úgy érezte, mintha nagyon közel kerültem volna ahhoz, hogy elveszítsek egy verekedést, ami nem túl gyakran fordult elő. A torkom és a szám nagyon, de nagyon száraz volt.

A valami puha még mindig lassan simogatott a halántékomtól az államig. Valami hasonló futott végig a bal kezem ujjbegyein, amely eltartva volt a testemtől, és kissé felemelkedett a tutajfenéktől.

Óvatosan kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Raine mellettem ül, keresztbe tett lábakkal, a kezem pedig az ölében. A hüvelykujjával a kézfejemet simogatta. Ujjai, rövid időre eltakarták a látásomat, ahogy visszasiklottak az arcom oldalára. Az érzés... megnyugtató volt. Amikor a tekintetem az övére tévedt, láttam, hogy könnyek csorognak az arcán. Próbáltam felfogni, miért sír, és csak egyetlen választ tudtam adni: értem sírt.

Nem lett volna szabad ezt tennie. Ha volt valaki, aki nem érdemelte meg a könnyeit, az én voltam. Újra lehunytam nehéz szemeimet, és megpróbáltam kinyitni a számat. Az ajkaimat repedezettnek és száraznak éreztem, és az, hogy megpróbáltam megnedvesíteni őket a szintén száraz nyelvemmel, nem sokat segített. Próbáltam mélyebb levegőt venni – azt akartam mondani neki, hogy ne sírjon miattam –, de nem jött ki hang. A könnyeit valaki másnak kellene tartogatnia. A fejem még mindig zúgott, és bár az emlékek nem voltak tiszták, tudtam, hogy mondtam neki néhány kibaszottul szörnyű dolgot.

Megpróbáltam nyálat gyűjteni a számba, hogy újra megnedvesítsem az ajkaimat. Ezt egy újabb lélegzetvétellel párosítottam, abban a reményben, hogy megmondom neki, hogy ne sírjon miattam. Valójában azonban csak egy szót sikerült kimondanom.

– Hagyd abba – motyogtam fojtott, rekedt hangon. Összeszűkítettem a szememet, és megpróbáltam érzékeltetni, hogy teljesen méltatlan vagyok a könnyeire. Nyilvánvalóan egyáltalán nem jött ki jól, amit mondtam, és amit gondoltam, és ő azonnal elhúzta a kezét az arcomról, és egy fél méterrel távolabb húzódott tőlem. A kezem kiesett az öléből, és a tutaj padlójára csuklott.

Nem, gondoltam. Ne hagyd abba...

A francba!

Nem elég, hogy sikerült rossz üzenetet közvetítenem, most még ő is azt hitte, hogy nem akarom, hogy hozzám érjen, pedig az valójában nagyon jól esett. Azt akartam, hogy továbbra is úgy érintsen meg, ahogy eddig, de nem tudtam semmilyen szót kinyögni, hogy elmondjam neki. Egy emlékvillanás juttatta eszembe, hogy órák óta folyamatosan hánytam, és rájöttem, hogy ennek fő oka egy elég súlyos dehidratáció volt. Vízre volt szükségem.

Megpróbáltam a kezemmel feltolni magam, de azonnal visszaestem a földre. A fejem forgott, és az ujjaim kezdtek kissé remegni. Újra megpróbáltam.

– Daniel, kérlek, csak maradj lent. Nincs hova menni.

Hagytam magam visszazuhanni, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Újra megpróbáltam megnyalni az ajkaimat, de nem volt elég nedvesség ahhoz, hogy bármi változást érjek el. A légzésem még mindig szaggatott és erőtlen volt, a gyomrom pedig úgy éreztem, mintha lángolna. Néhány lassú, mély lélegzetet erőltettem magamba, és kinyitottam a szemem.

– Víz – nyögtem ki.

Bólintott, és gyorsan hozott nekem egy csészét. Tartania kellett a fejemet, hogy inni tudjak belőle, de kurva szomjas voltam ahhoz, hogy érdekeljen, milyen megalázó volt, hogy ezt kellett tennie. Sikerült pár kortyot lenyomnom a torkomon, mielőtt visszaengedte a fejemet. Leült mellém, de még mindig tartott egy kis távolságot köztünk. Felnéztem rá, és azt akartam mondani neki, hogy továbbra is érintse az arcom, ahogy eddig is tette, de még az italtól kapott nedvességtől sem tudtam megtenni. Próbáltam kimondani a szavakat, de egyszerűen nem akartak jönni. Nagy erőfeszítések árán sikerült kinyújtanom a kezemet, amit eddig tartott, hogy kicsit közelebb kerüljön hozzá. Összeszedtem annyi erőt, hogy tenyérrel felfelé fordítsam, majd visszanéztem a szemébe.

Raine rólam a kezemre nézett, majd vissza. Lassan kinyújtotta a kezét, és a sajátjába fogta a kezemet, figyelve a reakciómat. A kezünkről visszanéztem az arcára, és megpróbáltam óvatos mosolyt adni neki, de még ennyire is fájt megmozdulni. Lehunytam a szemem, és felsóhajtottam, amikor visszahúzta a kezemet az ölébe, és puha ujjai simogatni kezdték a kézfejemet.

* * * * *

Sötét volt, amikor kinyitottam a szemem, és éreztem, hogy kissé pánikolni kezdek, mielőtt elnyomtam volna, és emlékeztettem magam, hol vagyok. Ahogy a szemem hozzászokott a majdnem koromsötéthez a tutaj belsejében, ki tudtam venni Raine alakját, aki mellettem feküdt, alig másfél méterre tőlem. Még mindig éreztem a kezünket egymásba kulcsolva.

Az ujjai teljesen összefonódtak az enyémmel, és próbáltam visszaemlékezni, mikor fogtam utoljára úgy egy lány kezét, hogy közben valójában a farkam nem volt beledugva. A kézfogás időbe telt, és a legtöbb csaj, akivel mostanában voltam, óradíjat számolt fel. Az utolsó alkalom, amikor részt vettem ebben a bizonyos tettben, valószínűleg Jillianre nyúlt vissza, de gyorsan kitöröltem a róla szóló gondolatokat a fejemből, mielőtt egyenesen erőszakos lettem volna.

Amennyire csak tudtam, figyeltem a sötétben, ahogy a hüvelykujjam végigsimít a tenyerén, hogy érezzem, milyen puha a bőre. Az ujjai megrándultak egy kicsit, ezért abbahagytam. Nem akartam felébreszteni, de az érintése ötleteket adott nekem, hogy más helyeken is megérinthetném. Minden további érintés olyan tevékenységhez vezetett volna, ami az adott körülmények között nem volt a legjobb ötlet. A maradék csekély energiám megőrzése elég fontos volt ezen a ponton. Kihúztam a kezemet az övé alól, és azonnal észrevettem, hogy furcsa veszteségérzetet kelt bennem, amikor már nem érintem meg. Megráztam a fejem, és ülő helyzetbe toltam magam.

A fejem még mindig lüktetett, de már nem annyira, mint korábban. Valószínűleg legalább annyira a kiszáradásnak volt köszönhető, mint a DT maradványhatásainak, ezért kinyúltam, és vettem magamnak egy pohár vizet. Megittam az első kortyot, aztán végigsimítottam a nyelvemmel a szám belsején, olyan érzésem volt, mintha nyers hús lenne. Valamikor biztosan ráharaptam az arcom belső felére, mert nagyon fájt. A hüvelykujjam megdörzsölte a bőrt közvetlenül az alsó ajkam alatt, és megszáradt vér jött le róla.

Kurva jó.

Megragadtam a törülközőt, amit Raine nyilvánvalóan a fejem alá tett, és kidugtam a nyíláson elég hosszan ahhoz, hogy a sarka nedves legyen. Megdörzsöltem vele az arcomat, a nyakamat és a kezemet, majd újra kimostam.

Olyan szagom volt, mintha pár napot egy szigetelt tutajon töltöttem volna, izzadva és hányva. Megpróbáltam a felsőtestem egy részét is lemosni, majd a törölköző sarkával egy kicsit letisztogattam a fogaimat. Végül a törölközőt sós vízben kimostam, és felakasztottam a tutaj belsejébe száradni.

Visszanéztem Raine-re, aki még mindig mélyen aludt, de nyugtalannak tűnt. Kinyúltam, és átnéztem a túlélőkészletben lévő szénhidrát rudakat. Hárommal kevesebb szelet volt, mint amikor utoljára néztem, ami azt jelentette – ha követte az utasításokat –, hogy jó harminchat órát voltam kiütve. Vettem egy mély lélegzetet, és megettem az egyik szeletet. Úgy gondoltam, ezen a ponton szükségem lesz az energiára, és valószínűleg az egészet megenni a legjobb. Egyébként is, már majdnem két napja nem ettem egyet sem.

Két napja, ami azt jelentette, hogy már három nap telt el azóta, hogy a The Oblation elsüllyedt. Megnéztem a fáklyákat, és láttam, hogy az utolsó is eltűnt. Próbáltam gondolatban nem számolgatni az esélyeinket jelzőrakéták nélkül, de nem igazán tudtam megállni.

Fogtam egy újabb pohár vizet, és feljegyeztem, mennyi maradt. Újra formába kellett hoznom magam, mielőtt igazán elkezdhetnék porciózni. Valószínűleg a halászatot is meg kellett fontolnom. Istenemre reméltem, hogy hamarosan esik az eső, de nem lesz vihar.

Hallottam, ahogy Raine elmozdul és forgolódik, mielőtt felült és ásított. Nem néztem rá. Alapvetően zavarban voltam, hogy bárki – legkevésbé egy előkelő csaj, akit kurvára nem is ismertem –, végignézte, ahogy hányok, sírok és Isten tudja, mit csináltam még, amíg nem voltam magamnál. Nem voltam nagy hiúságmániás, de nem nézhettem ki túl szépen mindezek alatt. Bár nem mintha egy háromméteres mentőtutajon igazán el tudtam volna kerülni, úgyhogy sóhajtottam, és egy percig kortyolgattam a pohár vizet, mielőtt végre ránéztem. Amellett, hogy úgy nézett ki, mint aki valószínűleg egy óránál többet nem aludt, a jobb arcán alig látható zúzódás volt. A gyomrom megrándult és összeszorult.

– Honnan származik ez? – kérdeztem, szinte ezer százalékig biztos voltam benne, hogy nem akarom tudni a választ.

– Micsoda?

– A kibaszott zúzódás az arcodon. Mi a fasz történt?

Egy pillanatra félrenézett, aztán vissza rám, és a szemembe nézett.

– Megütöttél – mondta a legnyugodtabb, legtárgyilagosabb hangon, amit valaha hallottam.

Ó, a francba!

Ó, bassza meg, bassza meg, bassza meg, bassza meg, bassza meg.

Elszakítottam a tekintetem az övéről, képtelen voltam többé a szemébe nézni. Nem emlékeztem, hogy ezt tettem volna, de abból, ahogyan mondta... tudtam, hogy nem csak a kezem érintkezett véletlenül az arcával egy roham közben. Biztosan tényleg megütöttem. Nem üthettem meg nagyon erősen, mert az arca enyhén zúzódott. Ha erősen megütöttem volna, eltört volna az állkapcsa, vagy még rosszabb. Már öltem korábban is egyetlen arculcsapással. Amikor behunytam a szemem, és végiggondoltam a zúzódás alakját és szögét, elég nyilvánvaló volt – biztosan hátba vágtam, mintha a kibaszott bántalmazó pasija lennék.

– A francba... én nem... Bassza meg!

Mit is mondhattam volna valójában? Semmi megfelelőt. Így hát beletúrtam a hajamba, és nem szóltam semmit. Függetlenül attól, hogy milyen enyhe ütés volt, megütöttem, amit az egyik legrosszabb dolognak tartottam, amit életemben valaha tettem. Azok az emberek, akik a kezem által haltak meg, nem számítottak, mert tudták, mire vállalkoznak. Megütni egy csajt, mert valószínűleg rosszkor mondott rosszat – ez kurvára... rossz volt.

– Majd meggyógyul – mondta egy vállrándítással.

Néhány percig csendben ültünk.

– Nem emlékszem, hogy ezt csináltam volna – mondtam végül.

– Hát, én nem fogom elfelejteni – válaszolta. – Szóval azt hiszem, ez kárpótol azért, hogy nem emlékszel.

– Tényleg ügyelnem kellett volna arra, hogy legyen itt valami pia – mondtam, félig hangosan gondolkodva. – Ha lenne valamim...

– Komolyan, Daniel? – Raine felnézett rám, és megrázta a fejét. – Mindezek után csak arra tudsz gondolni, hogy még mindig innál valamit?

Elnevettem magam, bár tudtam, hogy egyáltalán nem próbált vicces lenni.

– Voltál már valaha alkoholista közelében, Raine? Eléggé elcseszett egy társaság vagyunk.

– Nem voltam – ismerte be –, de kezdem érteni a lényeget. Azt hiszem, mindig azt hittem, hogy az alkoholisták nem tudják, hogy azok. És ha egyszer rájöttek, azt hittem, hogy segítséget kérnek vagy ilyesmi.

– Hmm, talán – mondtam egy vállrándítással. A gyomrom kezdte kicsit jobban érezni magát egy kis étellel, így egy harmadik pohár vízért nyúltam. Négy után egy ideig pihennem kellett volna, különben megint rosszul lettem volna. Öntöttem a csészébe, és visszanéztem rá. – De amikor pontosan tudod, hogy mi vagy, és leszarod, az valahogy más.

– De annak a résznek már vége, ugye? – kérdezte. – Úgy értem, most, hogy ezen már túl vagy, nem kell többé innod.

– De fogok.

– Daniel, háromszor volt rohamod. Néhány percig azt hittem, hogy nem tudok segíteni neked. Annyira remegtél – nem tudtalak az oldaladon tartani, és nehezen kaptál levegőt. Meg is halhattál volna.

– Igen, tudom – válaszoltam. – Ez nem változtat semmin. Ha most történetesen egy Virgin-szigeteki tengerparton landolnánk, az első hely, ahová mennék, a legközelebbi bár lenne.

– Ez őrültség.

– Lehet. Amíg soha többé nem kerülök ilyen messzire egy üvegtől, addig nem számít.

– De... miért?

Megráztam a fejem, és összeszűkítettem a szemem.

– Azért, mert a szüleid elhagytak?

– Nem – mondtam, és ránéztem. Biztos mondtam róluk valamit, amikor nem voltam magamnál.

– Akkor Jillian miatt van?

– Soha többé ne mondd ki ezt a nevet – vicsorogtam. El kellett fordítanom a tekintetemet tőle. Nyilvánvalóan túl sokat beszéltem. Kíváncsi voltam, mit mondtam még. – Mondtam már, hogy nem beszélek a múltamról.

– Rendben – mondta, lehajtotta a fejét, és oldalról nézett rám. Négykézlábra állt, és a tutaj nyílásához kúszott, majd egy kicsit hátrahúzta a fedelet. Nem tudtam nem figyelni a hátsóját, ahogy távolodott tőlem. Eddig még nem igazán néztem őt ebből a szögből, és hirtelen nagyon szemléletes képek játszódtak le a fejemben, amelyekben a feneke és a kezem szerepelt. – Nem bánod?

– Egyáltalán nem – mondtam, majd felnéztem az arcára. – Mit?

– Használnom kell a fürdőszobát – mondta egy fanyar mosollyal. – Egy kis színlelt magány, kérlek?

– Ó – mondtam, és lassan hátat fordítottam neki, hogy levetkőzhessen. Kezdtem kicsit jobban érezni magam fizikailag. Volt bennem szénhidrát, és egy kicsit rehidratáltam magam. Próbáltam nem nagyon figyelni a mozdulataira, és nem gondolni arra, hogy az a kerek popsi most csupaszon csúszik a vízbe. Azon tűnődtem, vajon mennyire lehet szűk, amilyen kicsi volt.

Tényleg fel kellett hagynom az efféle gondolatokkal. Azonnal kőkemény voltam, és elég biztos voltam benne, hogy a tutajban való kiverés nem menne jól. Azon tűnődtem, hogy beugorhatnék-e a vízbe azzal az ürüggyel, hogy szarok és kiverem magamnak. Kicsit megmozdultam, és megpróbáltam gondolni valamire – bármire –, csak a mögöttem lévő meztelen nőre nem.

– Végeztem – jelentette ki végül. Visszatartottam magam attól, hogy bármi pikánsat hozzáfűzzek a megjegyzéséhez, például, hogy csak akkor lesz kész, ha a nevemet kiabálja. Visszafordultam hozzá, és jobban szemügyre vettem az arcán lévő zúzódást, ami elég gyorsan végzett az erekciómmal.

Emlékeztem, hogy a vége felé néhányszor meg akartam szíjjal ütni Jilliant, de soha nem tettem meg. Soha nem ütöttem meg senkit, aki nem igazán kérte. Legalábbis eddig nem tettem.

A francba.

Megmozdultam, és egy kicsit közelebb mentem hozzá, a szememet az arcán lévő kékes foltra szegezve. Bal kézzel nyúltam felé, mire megrándult. A kezem megdermedt a levegőben, és egy pillanatra a szemébe néztem, mielőtt újra kinyújtottam volna. Ujjaim az állkapcsa alatt érintették, és a hüvelykujjam finoman végigsimított a nyomon. Rosszabb volt, mint eredetileg gondoltam, mivel a szög nem volt megfelelő, amikor korábban láttam. Most már egészen tisztán láttam.

– Miért ütöttelek meg? – kérdeztem. – Nem emlékszem.

– Folyton hozzád értem – mondta Raine egy vállrándítással. – Te mondtad, hogy ne érjek hozzád többet.

– Emlékszem, hogy ezt mondtam – erősítettem meg. – Miért folytattad mégis?

– Hát... lehet, hogy egy kicsit furcsán hangzik – mondta.

Felvontam rá a szemöldökömet, arra késztetve, hogy folytassa.

– Régebben egy állatmenhelyen dolgoztam – kezdte. – Ez még apa halála előtt volt, amikor még középiskolás voltam. Volt egy nyár, amikor egy csomó pitbullt hoztak be. Harcra voltak kiképezve, és nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy emberek között legyenek. Segítettem az egyik kiképzőnek, hogy megpróbálja őket visszaszoktatni, hogy örökbe fogadhassák őket.

Rám nézett a szempilláin keresztül, majd visszanézett a kezére. A hüvelykujjam ismét végigsimította a nyomot.

– Visszaszoktatni?

– Igen – bólintott. – Nem voltak hozzászokva semmiféle szeretethez vagy bármihez, ezért vagy megugattak, vagy összerezzentek, amikor megpróbáltad megérinteni őket. Te valahogy... rájuk emlékeztetsz.

– Egy kutyára emlékeztetlek? – Az ujjbegyeim az állkapocsvonalának domborulata alá csúsztak.

– Nem egészen – rázta meg kissé a fejét, de nem annyira, hogy el kellett volna vennem az ujjaimat az arcáról. – Csak... úgy tűnik, nem tudod, hogyan kell bánni az emberekkel. Amikor azt mondtad, hogy harcos vagy, a kutyák jutottak eszembe.

Összehúztam a szemem, próbáltam eldönteni, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy egy kutyához hasonlítanak.

– És mi köze van ennek az egésznek ahhoz, hogy megérintettél?

– A kutyák rehabilitációjának része volt, hogy sokat kell velük foglalkozni – magyarázta Raine. – Eleinte morogtak és vicsorogtak. Többször megharaptak. Idővel azt remélted, hogy hozzászoknak, és végül... nos, megszeretik.

A hangja a szemével együtt ereszkedett le.

– Te is valahogy így voltál – mondta. – Szóval azt gondoltam, ha hozzászoksz ahhoz, hogy megérintelek, nem fogsz félni tőlem, és segíthetek neked.

– Félni tőled? – gúnyolódtam. Ujjaim a nyakára vándoroltak a füle alatt, miközben a hüvelykujjam még mindig a kék foltot tapogatta. A bőre elképesztően puha volt, és a tekintetem egy pillanatra végigsiklott a fürdőruhába öltözött testén. A vállai megremegtek, én pedig visszanéztem a szemébe. – Nem hiszem, hogy ez történt. Szerintem csak felbosszantottál.

– Akkor meg kell állapodnunk abban, hogy nem értünk egyet – vágott vissza Raine.

Egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat, miközben hallgattam a szavait, és feldolgoztam őket.

– Működött? – kérdeztem. – Találtál otthont a kutyáknak?

– Néhányuknak – mondta, és a tekintete elkalandozott rólam.

– Mi van a többivel?

– Néhányukat el kellett altatnunk – mondta Raine halkan.

– Én nem adom könnyen magam – mondtam, és kuncogtam a kettős célzáson. A gondolat, hogy le fogok feküdni neki, valójában elég csábító volt. – Valami más módot kell kitalálnod a megszelídítésemre.

A kezem ismét végigsimított a bőrén, az arcán lévő folt közelében.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte Raine, a hangja lágy volt. A hüvelykujjamat újra fel-alá futtattam az arcán.

– Talán csak kezdek hozzászokni az érintésedhez – mondtam.

– Gondolod, hogy esetleg örökbe fogadnálak?

Érdekes szóválasztás.

– Nem egészen erre gondoltam – mondtam, nem is nagyon tudva, hogy mire gondoltam. – Vagy talán egy kicsit bűntudatom van emiatt, és a zúzódások masszírozásától gyorsabban elmúlnak. Adnék egy jégpakolást, de nincs nálam.

Egy aprócska centiméterrel hátrébb hajolt, de nem elég messze ahhoz, hogy leengedjem a kezemet. A tekintete az enyémbe fúródott, miközben a hüvelykujjam utat talált, és végigsimított az ajkán. Egyszerre láttam a szemében a félelmet és az izgalmat. Kíváncsi voltam, melyik a dominánsabb, és hogyan reagálna, ha én tenném meg az első lépést. Közel hajoltam hozzá, oldalra billentettem a fejem, és a bal füléhez vittem az ajkaimat.

– Vagy talán hozzászoktam az érintésedhez – mondtam a füle mellett. Éreztem, hogy kissé megborzongott. – Talán úgy döntöttem, hogy tetszik.

Végigsimítottam az orromat az állkapcsa hegyén, egészen az álláig. Éreztem, ahogy mély levegőt vesz, egy pillanatra visszatartja, majd lassan kiengedi. Újra megdöntöttem a fejem, és az ajkaimat csak néhány centire helyeztem el az övétől. Visszanéztem a szemére.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

Közelebb hajoltam, a tekintetem nem hagyta el az övét.

– Meg foglak csókolni.

– Miért? – Raine hangja ziháló és feszült volt.

– Azt akarom, hogy hozzászokj ahhoz, hogy a szám rajtad van – válaszoltam, miközben bezártam a köztünk lévő távolságot.

El sem hittem, milyen puha volt az ajka az enyémen, még a füle alatti bőrénél is puhább. Talán azért, mert az enyémek még mindig szárazak voltak a testemben nemrégiben tapasztalt nedvességhiány miatt, vagy talán csak azért, mert az övéi amúgy is ilyenek voltak. Nem tudtam, és nem is érdekelt. Jól esett magamhoz szorítani őket, és ő határozottan reagált, így nem tudtam megállni, hogy ne döntsem a fejemet a másik irányba, és ne csókoljam meg újra, más szögből. És újra.

Visszahúzódtam, és egy pillanatra ránéztem, próbáltam kicsit megnyugtatni a légzésemet, és felmérni a reakcióját. Raine szemei tágra nyíltak és ragyogtak, és éreztem, ahogy a nyaka közelében lévő ujjaim alatt felgyorsul a szívverése. A számat ismét az övére helyeztem, gyengédnek szántam, de amikor a nyelvem hozzáért az ajkaihoz, és kinyitotta a száját, egy pillanatra elvesztettem egy kicsit a józan eszemet.

Megragadtam a fejét a kezemmel, és belemártottam a nyelvem a szájába. Előre mozdultam, térdre álltam, és a testét az enyémmel együtt hátrafelé löktem, amíg alattam nem feküdt. Amikor a háta a tutaj aljának ütközött, egyik kezemet végigcsúsztattam az oldalán, és finoman végigsimítottam a fürdőruhája anyagán, amíg el nem értem a combja csupasz bőrét.

Tudtam, hogy őrült hülyeség volt, amit csináltam. Amikor az ember energiát és vizet próbál tartalékolni, az utolsó dolog, amit tenni akart, az bármilyen erőkifejtéssel járó tevékenység volt. A farkam, amely megpróbálta átszakítani a rövidnadrágomat, határozottan valami erőkifejtést keresett, és határozottan csak a hidratálásra volt kíváncsi, mivel az szükséges volt a síkosításhoz.

Csípőmet neki dörzsöltem, csodálatos, meleg súrlódást találtam a lábai között, miközben megragadtam a térdét, és felhúztam a csípőm fölé. A szám továbbra is az övét támadta, a másik kezem pedig a vállától kiindulva leereszkedett a csípőjére, megkerülte elölről, és felfelé vándorolt, hogy megsimogassa a mellét. Teljesen be tudtam fedni a kezemmel, és éreztem, ahogy mosolyogva az ajkaihoz simulok, ahogy a hüvelykujjam végigsimít a mellbimbóján, és arra gondoltam, hogy a számba veszem.

Azt hiszem, az energiatakarékosság mégsem volt olyan fontos.