14. fejezet

 

Tizennegyedik fejezet – Betegség

Fordította: Jane

Kinyílt a szemem, és az első dolog, amit igazán észrevettem a sötétben, az a fejem lüktetése volt. Az oldalamon feküdtem a pálmafa lombkorona tető alatt. Raine háta a mellkasomhoz simult, a karom pedig a hasán pihent, szorosan a testemhez húzva őt. Már nem remegett. Biztosan elaludtam. A fejemen kívül a lábam is lüktetett. Forrónak éreztem. Nem jó jel. Egyáltalán nem jó jel. Lehunytam a szemem, és minden újra elsötétült.

Átsétálok a menedékhely melletti alacsony dombon, kezem tele gyökerekkel és levelekkel. Azon gondolkozom, hogyan tudnám a lehető legjobban megfőzni az ételt, amikor a part felé nézek. Azonnal meglátom őket, és tudom, hogy elkapták. A hátán fekszik a homokban, és Lófarkas a feje fölött tartja a kezét.

Rasztafej rajta van, a többiek pedig mögötte állnak, és várnak a saját sorukra.

Elkezdek futni, de akármilyen gyorsan mozognak is a lábaim, nem jutok közelebb. Tisztán látom az arcát, a könnyei csillognak a délutáni napfényben. Sikít, de nem hallok semmit. Rasztafej lemászik róla, Felnyírtfejű átveszi a helyét. Valahogy megbotlok a gyökerekben, amelyeket a karjaimban tartottam, és a homokba rogyok, a lábamban üvöltésre késztető fájdalom honol.

A mellkasom kurvára összeszorult attól, hogy próbáltam nem felüvölteni, hogy levegőt sem kaptam. Éreztem, hogy Raine hasra fekszik mellettem, a karom védelmezően a hátára tettem, és a feje pont az enyém mellett feküdt a pálmaágakon. Olyan gyorsan húzódtam el tőle, amilyen gyorsan csak tudtam, anélkül hogy meg ne zavarjam az álmát. Átfordultam a bal oldalamra, és megpróbáltam felállni, de a jobb lábam megadta magát, és ügyetlenül lecsúsztam a földre.

Majdnem megfulladtam, miközben próbáltam nem kiabálni. Szent szar, fájt a lábam, de erre még nem tudtam gondolni – volt valami sokkal égetőbb, amit előbb el kellett intéznem. Négykézlábra kényszerítettem magam, olyan gyorsan kúsztam, ahogy csak tudtam, miközben a lábamat erőtlenül vonszoltam magam után. Alig értem el a dzsungel szélét, a menedéken kívülre, mielőtt a gyomrom tartalma a földre ömlött. Megpróbáltam kiűzni a fejemben egyszerre összecsapó képeket, de nem akartak tágítani. Folyton azt láttam, ahogy mindannyian lefogják őt, és az arcát, ahogy a tekintete találkozott az enyémmel.

Ismét hánytam, és a lábam megint összecsuklott alattam, így az oldalamon feküdtem a karcos, durva homokban. Éreztem, ahogy az izzadság gyöngyei lecsöppentek a hátamon és a szívem szapora dobogását. Hevesen megráztam a fejem, és megpróbáltam felegyenesedni, de nem tudtam. A szemem az izzó parázsra irányult, és a tetején lévő, jellegtelen, árnyékos halomra. Azt hittem, hogy egy koponya alakját vélem felfedezni, de nem lehettem benne biztos. Össze akartam törni.

Ha egy kicsit később lettem volna...

Néhány percig a földön feküdtem, próbáltam kontrollálni a légzésemet és a szívverésemet, de nem tudtam elűzni a rémálom képeit a fejemből. Akár tényleg láthattam is volna. A szükség, hogy Raine-be kapaszkodjak, és megbizonyosodjak a biztonságáról, hirtelen eluralkodott rajtam, így hát visszakúsztam a menedékhelyre, miközben próbáltam nem tudomást venni a fájdalomról, ami a lábamban lüktetett, és, amit csak úgy vonszoltam magam után. Nem számított – semmi más nem számított, csak az, hogy biztonságban legyen. Raine átfordult, és a hátán feküdt. Közelebb húzódtam hozzá és egyik karomat a dereka köré fontam, de ez nem volt elég. Becsúsztattam a másik karomat a feje alá és a vállai köré, és szorosan magamhoz szorítottam, de ez még mindig nem volt elég.

Raine halkan motyogott álmában, miközben a fejét a mellkasomhoz húztam, és az államat a feje tetejére helyeztem. Bár kurvára fájt, mert a fájó jobb lábamra határozottan nagy mennyiségű súlyt helyezett, mégis a bal lábamat is átvetettem a testén. Miután lényegében teljesen köré tekeredtem, és legalább félig rajta voltam, a pánik végre elkezdett eloszlani. Kizárt dolog volt, hogy bárki is elvegye tőlem anélkül, hogy észrevenném. Ha valaki megpróbálná, kibeleztem volna.

Vettem néhány hosszú, mély lélegzetet, és lassan visszaaludtam.

Ennek a helynek kicsit furcsa szaga van.

– Játszani fogunk egy játékot, Bastian!

Belenéztem a nő szemébe, ami olyan zöld volt, mint az enyém – megmutatta nekem a tükörben.

– Játékot?

– Bújócska! – Halkan beszél, és nem értem, miért. – Ide bújj be, és apa megpróbál majd megtalálni téged.

Egy fura kinézetű asztal alá mutat. Zöld a teteje, és az oldalán kis zsebek vannak, tele színes golyókkal. Bólintok és bemászom alá.

– Maradj csendben, hogy ne találjon meg. Az tönkretenné a játékot, és dühös lenne. – Nem akarom, hogy dühös legyen. Nem szeretem, amikor dühös. A nő az asztal alá nyúl, és lágyan megérinti az arcom, aztán felborzolja a hajamat. Szeretem, amikor így megérint. – Szeretlek, Sebastian.

Sokáig ülök a vicces asztal alatt. Apa nem talált meg, szóval biztos jól elbújtam. Egy fehér csésze van az asztal alatt. Amikor megfogom és összenyomom, megreped. Puha, ezért szétszedem, és a darabokat toronyba rakom. Amikor leesik, újra csinálom.

Az egyik színes golyó az asztal melletti padlóra esik, és egy szakállas férfi lehajol érte. Rám néz, és elkezd kiabálni. Aztán jön egy hölgy, és megkérdezi, mit csinálok ott. Nem tudom, mit mondjak, úgyhogy nem válaszolok. Pár másik ember beszél hozzám, és én még egy kicsit jobban összetöröm a csésze darabjait. Nem tudom, hogy elmondjam-e nekik, hogy bujkálok vagy sem. Egy idő után egy aranygombokkal szegélyezett kék kabátot viselő hölgy mászik az asztal alá, és kirángat. Sikítok, mert Apa mérges lesz, ha elrontja a játékot...

Hallottam, hogy a nevemet kiáltják, de nem igazán sikerült mögöttes értelmet adni neki. Próbáltam megérteni a fejembe tóduló képeket – teljesen újak, de ugyanakkor kísértetiesen ismerősek voltak. Kis kezek nyomódtak a mellkasomhoz és a vállamhoz, és a szavak halandzsából érthető beszéddé váltak.

– Bastian, kelj fel!

– Nem –  motyogtam vissza. Biztonságban voltam ott, ahol voltam. Nem akartam mozdulni.

– Bastian, kérlek! Egy tonnát nyomsz, és csupa izzadtság vagy!

Kurva meleg volt, de ez nem volt annyira meglepő. Egy trópusi szigeten voltunk, a kibaszott életbe. Éreztem, ahogy az izzadság a hátamat áztatja, és eléggé biztos voltam benne, hogy Raine és én valahogy össze voltunk ragadva. Nem bántam, így nem mozdultam, még akkor sem, amikor a kis kezeivel elkezdett keményebben püfölni.

– A fenébe, Bastian – morogta a fülembe. – Pisilnem kell, és te szétnyomod a hólyagomat!

Morgolódtam, de eléggé megfordultam, hogy kicsúszhasson alólam, mielőtt visszazuhantam volna a hasamra. Hallottam, ahogy kimozdul a menedék alól, és ez nem tetszett. Azt akartam, hogy közelebb legyen hozzám, de kurvára fáradt voltam, annyira, hogy még a szememet sem tudtam kinyitni, hogy figyeljek rá. A fülem felfogta a mozdulatait, és hallgattam, ahogyan néhány lépést tesz. Még ennyi energiaveszteség is túl soknak bizonyult, és éreztem, hogy a fejem ködben úszik, mielőtt hagytam, hogy az alvás sötétsége megpróbáljon magával ragadni. Azt hiszem, nem telt el több néhány percnél, mire újra meghallottam a hangját.

– Bastian, ébredj fel, kérlek!

Apró, hideg kezeket éreztem a vállamon, ahogy megrázott. Próbáltam kinyitni a szemem, de olyan nagy erőfeszítésnek tűnt, és nem is akartam fáradozni. A hideg kezek azonban sokkoltak. A testem többi része forró volt, és a lábam lüktetett.

– Hallasz engem, Bastian?

– Igen – motyogtam. A szám kinyitása már nem jelentett akkora erőfeszítést, mint a szemem.

– Mi történt a lábaddal, Bastian? Megvágtad magad és... és az egész vörös.

– Kurvára fáj – morogtam, és kicsit oldalra gurultam. Bassza meg, ez fájt. Semmi értelme nem volt ébren lenni, ha ez úgy fájt, mintha nyúznának. Visszatértem a sötétségbe.

Kihúztam magam a helyemen, amikor az esküdtszék visszatért a terembe. Látom Landon feje enyhén oldalra biccen, de Franks egy kibaszott centit sem mozdul. Az ügyvédje odahajol, a fülébe suttog, és Franks bólint.

– Foreman úr – szólítja meg a bíró azt az esküdtet, aki állva maradt. – Meghozták az ítéletet?

– Igen, bíró úr.

A törvényszolga kivesz egy darab papírt az esküdt kezéből, és odaadja a bírónak. Ő kinyitja, elolvassa, és az asztalra ejti.

Érzem, hogy a szívem hevesen kalapál. A következő néhány másodpercben eldől, hogy az igazságszolgáltatás hogyan vélekedik egy csomó ember sorsáról, akiket nem ismertem, de láttam őket meghalni. Esetleg életről vagy halálról, ami engem illet, de ez nem számított annyira. Látom Landont, ahogy a szeme sarkából rám néz.

– Minek találják a vádlottat, Joseph Franks-et, az ügy első vádpontjában – Henry Gayle rendőr másodrendű meggyilkolásának vádjában?

– Mi, az esküdtszék, a vádlottat nem találjuk bűnösnek.

A gyomrom összeszorul, és képtelen vagyok nyelni.

– Hogyan találják a vádlottat, Joseph Franks-et, Michael Walton rendőrtiszt másodfokú meggyilkolásának vádjában?

– Mi, az esküdtszék, a vádlottat nem találjuk bűnösnek.

A testemmel kell küzdenem, hogy ne boruljak fel.

– Hogyan találják a vádlottat, Joseph Franks-et, a harmadik vádpontban, Mr. Roland Nickles elleni másodrendű gyilkosságban?

– Mi, az esküdtszék, a vádlottat nem találjuk bűnösnek.

Egy kezet érzek a vállamon. Landon leránt a hátsó sorban lévő padról és az ajtón kívülre rángat, miközben az esküdt szavai továbbra is a fejembe dörömbölnek.

– Semmit... nem kap semmit! – ordítok. Landon ökle az állkapcsomat találja el, és oldalra lök.

– Fogd be a pofád! – parancsolja. – Gunter életfogytiglant fog kapni. Szét lesz baszva a segge, és valószínűleg már az első héten kinyírják. Nem kaphatsz meg mindent, amit csak akarsz.

Kivonszolnak a ragyogó napfényre. Ott vár egy taxi.

– Mi a fasz? – kérdezem.

– Jó móka volt – vonja meg a vállát Landon. Egy pillanatra rám néz. – Soha többé ne próbálj meg kapcsolatba lépni velem, fiam.

A taxi hátsó ülésén egy zsák van, készpénz kötegekben, egy Kajmán-szigeteki bankszámla adatai, és egy útlevél, amiben a Daniel Greene név virít…

Valami hideg volt az arcomon. Hideg, puha és nedves. Próbáltam kinyitni a szemem, de olyan világos volt, és a szemhéjam egy mázsásnak éreztem. Hallottam egy hangot, és tudtam, hogy a hang Raine-é, de a szavak érthetetlenek voltak. Újra elnyelt a sötétség.

A vodka végigmarja a torkom. Itt vagyok ezen a helyen, ami már lassan napoknak tűnik. Showgirl-ök sétálgatnak nevetséges ruhákban, miközben üzletemberek üzletasszonyokkal csevegnek, és egy Elvis-imitátor boldog párokat vezet egy alkóvba, ahol egy rögtönzött pavilonban esküvőt tartanak, közvetlenül a kaszinó mellett. Felhajtok még egy felest, egy ezrest veszítek blackjack-en, és elkezdek keresni valakit, akit megdughatok...

...vér van mindenhol – a fürdőszoba padlóján, a zuhanyzóban, mindenhol, a kezén és a csuklóján... ó, bassza meg, majdnem csontig hatolt...

...egy bagoly repül el mellettem, magasan a part felett. Lemegyek a homokban, ahogy a nap kezd lemenőben lenni. Ott tartják fogva őt, leszorítják, a víz mellett. Megérintik, a nő sikoltozik, én pedig nézem a baglyot, ahogy az árapály fölött elrepül…

A szemem kinyitása túl sok kibaszott energiát emésztett fel. Becsuktam őket, de tudtam, hogy nem akarok visszaaludni, mert minden egyes alkalommal az álom rosszabb volt, mint az előző. Hallottam egy motyogó hangot, ami átváltott szavakba, és végül valaki azt mondta, hogy ne aludjak tovább. Raine.

– Kérlek, Bastian – kérlek, maradj ébren!

Kényszerítettem magam, hogy újra kinyissam a szemem. A nap kurvára túl fényes volt és fájt a fejem. Mi a francért ringatóztam ide-oda? Rájöttem, hogy Raine hideg kezei a vállamon vannak, és határozottan ráznak. Miért volt ilyen hideg a keze?

– Bastian, nem tudom, mit tegyek. – Raine hangja olyan vékonynak és olyan távolinak tűnt. Kicsit lehajtottam a fejem, hogy jobban megnézzem őt, az arcát, de minden homályos volt. De még így is láttam az aggodalmát. Még a látásom nélkül is éreztem rajta. Nem akartam, hogy bármi miatt is ideges legyen... Azt akartam mondani neki, hogy minden rendben van.

– Ne... – próbáltam szavakat formálni, de nem akartak kijönni. A torkom kiszáradt, és köhögtem. Raine keze hirtelen a tarkómon termett, felfelé billentette a fejemet, és vizet öntött a számba.

Mohón ittam belőle, amíg vissza nem húzta a tartályt. Újra köhögtem.

– Ne szomorkodj – szögeztem le végül.

– Annyira beteg vagy – mondta halkan. Először megpróbáltam kitalálni, hogy valami rosszindulatú poént dobtam-e be, de nem hiszem. Összehúztam a szemem, próbáltam megérteni. – Megsérült a lábad, azt hiszem, megvágtad magad. Összevarrtam, mint a szemedet, de nagyon vörös és duzzadt, Bastian. Azt hiszem, elfertőződött, de nem tudom, mit tegyek! Mondtad, mennyire veszélyes…

A hangja rekedt volt, és láttam, ahogy a keze felemelkedik, hogy eltakarja a száját.

– Elfertőződött? – hallottam magamat hangosan motyogni, miközben az agyam megpróbálta felfogni, hogy mi a faszt jelent ez. Megpróbáltam felemelni a fejem, de annyira rohadt nehéz volt. Az oldalamon feküdtem, és a hasamra gurultam azzal a szándékkal, hogy ellenőrizzem a meglátását a lábamat illetően, de nem tudtam megtartani a fejemet annyi időre, hogy alaposabban megnézhessem. A combom kurvára fájt, az biztos.

Újra éreztem Raine kezét a fejemen, és felemelt, hogy lenézhessek a lábam hátsó felére. A bőr a vágás körül mélyvörös színben pompázott – majdnem fekete –, és szivárgott. Szent szar. – Igen, ez csúnya, nem jó hír.

– Kérlek, Bastian... mondd meg, mit tegyek – könyörgött. –Lemostam friss vízzel, és próbáltam letakarva tartani, de aztán arra gondoltam, hogy talán jobban gyógyul, ha éri a levegő. Lázas vagy, és én nem... nem tudom...

Mély, fojtott lélegzetet vett, ami zokogásban végződött.

– Nem emlékszem, hogy a lázat etetni kell-e, és éheztetni a megfázást, vagy a megfázást etetni és a lázat éheztetni! – fakadt ki.

Kurvára fájt, de nem tudtam megállni, hogy ne nevessek, ami köhögéshez vezetett, ami még nagyobb kínnal járt.

– Ez nem vicces! – kiabált rám Raine.

– Semmi baj, bébi – mondtam, miután adott egy kis vizet, hogy csillapítsam a köhögést. A szemem kicsit megszédült, amikor visszatette a fejemet a homokban heverő pálmalevelekre.

– Mi mást tehetnék? – kérdezte halkan. – Kérlek, Bastian... tennem kell valamit.

– Lobélia – motyogtam, és megráztam a fejem, próbáltam magam rávenni, hogy koncentráljak. Ha tényleg lázas voltam... nos, az nem volt jó dolog. Eszembe jutottak a kis kék és sárga virágok a dzsungelből, és úgy gondoltam, hogy többet érnek a semminél.

– Mi az?

– Lobéliára van szükségem – ismételtem meg. – És szénre. Keverd össze őket és főzd meg a tűz fölött.

– Bastian, nem értem.

– A fertőzések ellen – mondtam, és próbáltam érthetőbb lenni. Kezdett értelmet nyerni az, amit mondott – emlékeztem, hogy megvágtak. A lábam elfertőződött; lüktetett a forróságtól. Ha olyan rossz volt, mint amilyennek éreztem, akkor meg is ölhetne. Ha belehalok, Raine nem fogja egyedül túlélni. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Meg kellett értetnem vele.

Kinyújtottam a kezem, és visszahúztam a földön fekvő pálmaágat, amíg meg nem láttam a homokot. Lassan megrajzoltam egy virág alakját két kicsi, vékony szirommal a tetején és három nagyobb szirommal az alján.

– Lobélia – mondtam újra. – Világoskék, sárga foltokkal a közepén a porzó közelében. Nagy dudor a virág alatt, közvetlenül a szár előtt. Hosszú, vékony levelek, nagy szárak. A dzsungelben mindenütt ott vannak, nagy fürtökben, megtalálod őket.

– Mit csináljak velük?

– Törd össze az egész virágokat vízben, tegyél hozzá szenet. – Muszáj volt leállnom, hogy levegőt kapjak. Hűvös vizet éreztem a homlokomon, ahogy Raine egy nedves rongydarabot húzott végig az arcomon. – Forrald fel, ha tudod. Használj kagylót, ha találsz elég nagyot. Csak tedd a parázs tetejére.

– Van olyan – Raine bólintott. Még mindig folytak a könnyei.

– Van egy csomó kagyló, ami elég nagy.

– Használd a főzetet, hogy befedd a vágást – mondtam neki. Megpróbáltam felnyúlni és letörölni a könnyeket az arcáról, de nem tudtam megmozdítani a karomat.

Raine lehajolt, és mindkét kezemet a sajátjába fogta. Még mindig nedvesek voltak a ruhától, amivel megtörölgetett.

– Minden rendben lesz, ígérem.

– Oké – mondta Raine, és ismét bólintott. Lenézett a virágok ábrájára, és megszorította a kezemet. – Megkeresem őket.

Újra elmerültem álomföldön, kiütöttem magam, mielőtt a kezem visszaesett volna a földre.

* * * * *

Egy újabb rémálomból riadtam fel. Az egész testem fájt, de nem jobban, mint egy túl nagy mennyiségű piával töltött hétvége és néhány kurva után. Egy kicsit az egyik, majd a másik oldalamra gurultam, próbáltam kinyújtóztatni a hátamat és próbáltam összeszedni magam.

Se pia, se kurvák, gondoltam magamban. Raine most már az enyém volt, és én éreztem, hogy a szám sarkai kissé felhúzódnak. Elmozdítottam a lábam, és éreztem, hogy a fájdalom végigfut rajta. Felemeltem a fejem, és lenéztem a sérült combomra. Nem láttam semmilyen sebet, mert valami sötét szövet takarta, ami ráadásul eléggé nedves volt.

Mi a francot keresett a boxerem a lábam köré tekerve?

Megmozdultam, de nem esett le. Ekkor láttam meg, hogy néhány, a tutajról származó kötél is a lábam köré van tekerve, és a boxert a helyén tartotta.

– Ne mozdulj, a fenébe is!

Puha kezeket éreztem a vállamon, amelyek visszanyomtak a hasamra. Felnéztem a teljesen meztelen Raine-re – csupa csupasz bőr és néhány fehér csík a barnulástól, fölém görnyedt, és megigazította a lábam köré tekert anyagot.

– Mi a francot csinálsz? – kérdeztem zavartan, és idegesen.

Raine tekintete az enyémre siklott, és figyeltem, ahogy a tekintete az intenzív aggodalomból és frusztrációból azonnali megkönnyebbüléssé változott.

– Bastian! Te most épp káromkodtál?

– Bassza meg, Raine – morogtam. – Hát nem nyilvánvaló?

Visszaült a sarkára, és hihetetlen mosolyt villantott felém.

– Nem hiszem el, hogy valaha is egy szitokszót tartottam a világ legszebb szavának.

– Elment a kibaszott eszed?

– Nem, de neked igen – mondta Raine egy újabb mosollyal. – Lázad volt – nagyon magas, ebben egészen biztos vagyok. Emlékszel még valamire belőle? Te mondta, hogy milyen növényeket keressek.

– Igen, emlékszem rá – mondtam. Felemeltem a karomat, és behajlítottam, hogy rá tudjam hajtani a fejem. Lehunytam a szemem, és felsóhajtottam.

– Hogy érzed magad?

– Szarul – válaszoltam.

Raine egy pillanatra lehunyta a szemét, és figyeltem, ahogy mély lélegzetet vesz. Amikor újra kinyitotta a szemét, minden fájdalom és stressz látszott az íriszeiben még a nyilvánvaló megkönnyebbülés mellett is. Kinyújtottam a kezemet, és megérintettem a térdét.

– Semmi baj, kicsim – mondtam halkan. Nem tudtam, hogy így van-e vagy sem, de az biztos, hogy ezt nem akartam neki megmondani. Ha olyan súlyos fertőzésem volt, hogy lázzal járt, akkor szerencsés voltam, hogy egyáltalán nyitva volt a szemem. Az, hogy a szemem nyitva volt arra késztetett, hogy azt higgyem, rendben leszek. Ha meg kellett volna halnom, már meghaltam volna.

– Én egy kemény faszfej vagyok. Engem semmilyen fertőzés nem fog elkapni.

Raine élesen felnevetett, ami gyorsan zokogásba csapott át. Az oldalamra fordultam, és kinyújtottam a karjaimat. Raine azonnal hozzám bújt, a fejét a mellkasomra hajtotta, a karjait pedig a nyakam köré fonta, mint az első éjszaka a tutajon. Olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam, még akkor is, ha a karjaim kurvára fájtak.

– Annyira féltem – sírt a bőrömhöz simulva. Csak öleltem és megcsókoltam a feje búbját, és próbáltam nem elájulni, miközben még mindig sírt, bár a testem és az elmém könyörgött, hogy megtegyem. Néhány perc múlva éreztem, hogy kicsit megnyugszik, és néhány mély, szipogó lélegzetet vesz.

– Mennyi ideig? – kérdeztem.

– Három nap – mondta Raine, és azonnal megértette a kérdésemet. – Először nem vettem észre – nagyon forró voltál és izzadtál, de azt hittem, hogy azért van, mert... nos, mert itt meleg van. Azt hittem, hogy kimerültél az... az... előző nap után, így eszembe sem jutott, hogy megpróbáljalak felébreszteni egy ideig. De aztán nem akartál felébredni, és láttam a lábad hátsó részét… Ó, Bastian, egyszerűen szörnyen nézett ki.

– Pszt – suttogtam a feje búbjának –, nincs gond.

Szinte azonnal éreztem, hogy hozzám simul. A hátamra fordultam, kissé fájdalmasan, és magammal vittem őt is. Megpróbáltam megmozdítani a kezemet, fel és le a hátán, mivel azt hittem, hogy ez megnyugtatóan hat majd rá, de még mindig nagyon, nagyon fáradt voltam.

– Azt hittem, meg fogsz halni – mondta Raine a mellkasomon összegyűlt könnyek között. – Nem tudtam, mihez kezdenék... nélküled...

– Nem lenne semmi bajod – próbáltam megnyugtatni. – Megtanultad, hogyan kell vizet találni, és hogyan kell halászni... minden rendben lenne, édes…

Raine egy percre abbahagyta a sírást, és szipogott, majd felnézett az arcomra, a szeméből látszott a zavarodottsága.

– Nem, nem lennék – rázta lassan a fejét Raine. Néztem, ahogy keze felemelkedik és végigcsúszik az állkapcsomon, ujjbegyei végigsiklanak a borostámon. A kezében fogta az arcomat, és közelebb hajolt hozzám, a hangja komoly volt. – Meghalnék nélküled, Bastian. Még ha élnék is, belül meghalnék.

A mellkasom összeszorult a szavaira, és próbáltam valami módot találni arra, hogy válaszoljak neki, de az agyam semmi értelmeset nem tudott kipréselni. Egy darabig csak bámultam a szemébe, amíg a szája szegletében egy halovány, aprócska mosoly meg nem jelent, aztán visszatette a fejét a mellkasomra. A fejem az alattam lévő homokon pihent, miközben hagytam, hogy az öntudatlanság eluralkodjon rajtam.

* * * * *

Ugyanez az álom ébresztett fel, immár harmadszor egymás után. A részletek néha eltérőek voltak, de a fő események mindig ugyanazok – lefogták őt, nevettek, miközben ő sikoltozott, újra és újra ráerőltetették magukat, és én sosem tudok elég gyorsan odaérni, hogy megakadályozzam. Az utolsó néhány alkalommal sikerült megállnom, hogy ne hányjak, de ez a kinyilatkoztatás felbosszantott. Más álmokkal is volt ilyen, hogy annyira felzaklattak, hogy fizikailag is rosszul lettem, de ha egyszer hozzászoktam az álomhoz, többé nem történt meg. Ha hozzászoktam, akkor soha nem tűnt el. A gondolat, hogy ezeket a képeket az örökkévalóságig lepörgessem magamban, majdnem elég volt ahhoz, hogy elhányjam magam, de sikerült visszatartanom.

A második alkalommal, amikor felébredtem, Raine is kinyitotta a szemét, és hasra fordított, hogy kicserélhesse a kötést a lábamon. Egy kicsit megnézhettem, mivel majdnem telihold volt és fényesen ragyogott a tiszta égbolton. Elég gusztustalanul nézett ki, de úgy is tűnt, hogy kezdett gyógyulni. Nagyon szépen befedte a pépes borogatással, amit a boxerem szárával takart be, majd rögzítette a kötelekkel, hogy éppen elég szoros legyen ahhoz, hogy ne csússzon le, amíg alszom.

Persze ez azt is jelentette, hogy Raine teljesen meztelenül volt. Nem voltam benne biztos, hogy mi történt az ingemmel, de nem törődött azzal, hogy felvegyen valamit, mióta magamhoz tértem. Nem mintha panaszkodtam volna, bár nem voltam benne biztos, hogy a testem nagy része készen állna arra a fajta tevékenységre.

Legutóbb, amikor ugyanebből a rémálomból ébredtem fel, az égbolt kezdett kivilágosodni, és hűvös szellő susogtatta körülöttünk a pálmákat. Körülnéztem a kis menedékhelyünkön, és magamra mordultam. Nem sikerült szerkezetileg elég szilárd helyet felépíteni, és máris kezdett szétesni. Muszáj volt elkezdenem dolgozni az újra építésén. Úgy tűnik, három teljes napot vesztegettem el, mialatt valószínűleg az újnak legalább a felével elkészülhettem volna. Most pedig el kell érnem, hogy a lábam mielőbb helyre jöjjön, mielőtt bármit is tudnék csinálni.

Vagy... addig hajthatom magam, amíg össze nem esek. Valószínűleg ez lenne a jobb megoldás.

– Biztosan éhes vagy. – Raine lágy hangja alólam jött. Álmomban megint lefogtam őt. Jobb érzés volt így – tudva, hogy biztonságban van alattam. Az oldalamra fordultam, és elengedtem.

– Igen – mondtam. – Van palacsinta?

Raine nevetett és megrázta a fejét.

– Van halam és néhány gyökér, amit a homokban találtam egy kupacban. Olyan az ízük, mint az édesburgonyának. Gondoltam, hogy te találtad őket, és mivel mindketten ettünk belőlük az elmúlt napokban, úgy véltem biztosan biztonságosak. Ó – és maradt egy kis mandula is –, mandula, ugye?

– Igen, az – elmosolyodtam. Nem is gondoltam arra, hogy ő mit evett az elmúlt napokban. Úgy látszik, sokkal jobban gondoskodott magáról, mint gondoltam – és úgy tűnik, rólam is.

– És a gyökerek íze olyan, mint az édesburgonyáé, mert valóban édesburgonya. Van még több is nem túl messze – talán tizenöt perc sétára innen. Majd megmutatom.

– Miért nem adsz magadnak néhány napot, hmm? – Raine rám mosolygott. Elsétált a menedék másik oldalára, én pedig figyeltem a kezét, ahogy a pálmafal mögé nyúlt. Az ingem és a rövidnadrágja volt a kezében, az, ami abból a rugalmas anyagból készült, és amit már korábban is viselt. Felvette őket, így nem tudtam tovább nézni, ahogy meztelenül járkál.

– Kibaszottul kizárt dolog – fintorogtam. Bassza meg, ha nem nézhetem meztelenül, akkor biztos, hogy nem fogok egész nap itt ülni. – Volt már rosszabb is, mint ez, és nem fogok itt ülni és várni, hogy minden jobb legyen. Amúgy is jobb lesz, ha elkezdem használni.

– Csak rosszabb lesz tőle – mondta Raine. Elkezdtem felhúzni magam, és ő közelebb jött hozzám, a vállamra tette a kezét és próbált lenyomni. Mintha lett volna esélye. Én mégis felálltam, még akkor is, amikor a teljes súlyát rám nehezítette, és egy kicsit megingott. Fájt, ehhez kétség sem férhetett, de ahogy már mondtam neki, volt már rosszabb is.

– Látod? – kérdeztem, amikor sikerült kicsit stabilizálnom magam.

– Látom, hogy alig állsz egy olyan lábon, aminek tényleg nem kellene a súlyodat megtartania – érvelt vissza Raine.

– Baromság – válaszoltam. Egy bizonytalan lépést tettem előre, és a lábam bebicsaklott, de nem estem el. Raine átkarolta a derekamat, de én eltoltam magamtól. – Nincs szükségem semmilyen kibaszott segítségre!

– Ó, az Isten szerelmére, Bastian! – Raine felkiáltott. – De még mennyire, hogy szükséged van rá!

– Nincs – morogtam vissza. – Nincs rá szükségem, és határozottan kurvára nem is akarom!

Még tíz percig vitatkoztunk, mire végül megadta magát a makacsságommal szemben, és a tűzhöz ment, miközben magában motyogott az ésszerűtlen idiótákról. Én pedig körbebicegtem a menedék előtti területen, meggyőződve arról, hogy van-e valami legalább valamennyire stabil dolog a közelemben, amiben megkapaszkodhatok. Kurvára ki voltam akadva, bár nem igazán tudtam, hogy miért. Túl sok minden kavargott a fejemben ahhoz, hogy rendezni tudjam. Ott voltak az álmok, az, hogy három napig nem voltam magamnál és használhatatlan voltam, és kudarcot vallottam, hogy megvédjem őt. Soha nem lett volna szabad magára hagynom. Hamarabb vissza kellett volna mennem a partra. Nekem kellett volna…

Az agyam tovább sorolta azokat a pontokat, amelyekben kibaszottul kudarcot vallottam.

Ahogy sétáltam, nos, sántikáltam, Raine halálos pillantásokat vetett rám pár percenként, de én úgy tettem, mintha észre sem venném. Nagyon, nagyon, kurvára fájt a járás, de a fenébe is, meg akartam tenni.

– Kelj fel, te rohadék! Nem is fáj annyira! Kibaszottul KELJ FEL!

Megráztam a fejem, hogy megszabadítsam Landon visszhangzó szavaitól, és leültem a tűz túloldalára, és felmosolyogtam Raine-re, egy önelégült vigyorral. A szemét forgatta, és két megfeketedett botot használt, hogy a forró kövek tetején pihenő megsült édesburgonyát kihúzza.

– Most már csak vigyorogni fogsz rám? – kérdezte.

– Talán – válaszoltam egy vállrándítással. Újabb szemforgatást kaptam Raine-től, ahogy a forró zöldségeket és némi szárított halat helyezett néhány nagy kagylóból rögtönzött tányérokra, és odajött mellém. Viszonylag nyugodtan és csendben ettünk, de nem volt kényelmetlen vagy ilyesmi. Elmosolyodtam, amikor rám nézett, aztán a szemét forgatta, és végül nevetett.

Miután ettünk, engedtem a nyomásnak, és hagytam, hogy megnézze a lábamon lévő vágást. Úgy döntöttem, hogy valószínűleg elég jó állapotban van ahhoz, hogy Lobélia borogatás nélkül is túlvészeljem, de ez nem bizonyult túl népszerű döntésnek. Raine rövid ideig vitatkozott, de sikerült lebeszélnem arról, hogy egyelőre ne tegye vissza, azzal, hogy azt mondtam este visszarakhatja. Őszintén szólva nem tudtam, hogy eléggé meggyógyult-e már, vagy sem, de nem nézett ki túl rosszul, és elég nehéz volt így járkálni, anélkül a szar nélkül is. Hagyom majd, hogy újra bekenjen, mielőtt elmegyünk aludni, ha ragaszkodik hozzá. Különben is, nem akartam, hogy azt a sztreccs rövidnadrágot viselje. Azt akartam, hogy visszavegye a boxeremet.

Amikor megpróbáltam felállni a hosszú ülésből, nem ment túl jól. Igazából nem estem el, de nem is álltam fel elsőre. Raine odajött mellém, és újra megpróbált segíteni, de nem akartam. Nem voltam hozzászokva az ilyen segítséghez, és őszintén szólva, hogy vitatkozott azzal kapcsolatban, hogy hogyan tegyem fel a borogatást, már túlzás volt. Ha magam is el tudtam volna érni, akkor egyáltalán nem hagytam volna, hogy megcsinálja helyettem.

– Hagyd abba ezt a szarságot! – vicsorogtam rá, amikor megpróbálta a karját a derekam köré fonni, hogy segítsen egyensúlyozni.

– Én csak segíteni próbálok!

– Tudom – hagyd ezt a szarságot! Nem akarok semmilyen kibaszott segítséget!

A nő felsóhajtott, és hátrált. Újabb egy óra botorkálás után letörtem egy erős ágat az egyik fáról, és csináltam magamnak egy sétapálcát. Nem vallottam be, hogy szükségem van rá vagy ilyesmi; csak azt mondtam, hogy szerettem, hogy ott van velem.

Újabb szemforgatás.

A botot használtam, hogy leereszkedjek a menedékhely padlójára, próbáltam nem grimaszolni, miközben még jobban ránehezedtem a lábamra. Raine hozott egy kis vizet, majd elkezdett egy csomó pálmafalevelet összefonni. Átnéztem a menedék túlsó oldalára, és láttam pár dolgot, amit készített, többek között négy téglalap alakú, lapos szőnyeget, amire valószínűleg rá lehetett ülni, vagy az ételt ráhelyezni, hogy távol tarthassák a homokot. Volt egy formátlan, rövid oldalú, kerekded kosár a szőnyegek tetején, és úgy tűnt, mintha Raine most egy másik kosarat próbálna készíteni. Az alját már összefonta és egy darab kókuszdió pálmaágat próbált a kosár aljába erősíteni a lapos rész oldalához.

– Az első nem sikerült olyan jól? – érdeklődtem, furcsán éreztem magam, ahogy félénken rákérdeztem. Raine rosszallóan nézett rám, amikor rámutattam a rosszul formált kosárra.

– Ez sokkal nehezebb, mint amilyennek látszik – mondta Raine, de nem hangzott dühösnek vagy ilyesmi. – Emlékszem, hogy a technika órákon kosarakat és hasonlókat készítettem, még az iskolában, de az anyag mind egyforma volt, és könnyebb volt vele dolgozni. Ezeket a rojtokat szögletes kosárkává alakítani, egyáltalán nem könnyű.

– Ennek négyzet alakúnak kellett volna lennie? – kuncogtam.

– Ne kísértsd a szerencsédet – csattant fel Raine, de aztán elmosolyodott. – Úgy gondolod, hogy mindent meg tudsz oldani. Tudsz kosarat fonni?

– Soha nem tudtam – vallottam be –, de szerintem remekül csinálod!

– Aha. – Raine megrázta a fejét, és újra fonni kezdett.

– Megint nekilátok a menedéknek – mondtam neki.

– Még nem – mondta Raine. A hangja teljesen egyenletes volt és elutasító. Nem volt hajlandó meghallgatni az érveimet. De én akkor is vitába szálltam vele.

– Tökéletesen képes vagyok rá, tudod? – csattantam fel.

– Normális esetben persze, hogy képes vagy rá – válaszolta Raine. – De adnod kell magadnak egy esélyt, hogy meggyógyulj. Lehet, hogy újra megbetegszel.

– Nem fogok megint megbetegedni –  mondtam. –Kurvára nem fogok itt ülni és nézni, ahogy munkálkodsz, miközben én nem csinálok semmit.

– Nyugodtan kipróbálhatod magad a szövésben – mondta, és rámutatott a nagy halom lecsupaszított levélre.

– Baszd meg. Neki fogok a munkának – odanyúltam a mankómhoz, és elkezdtem feljebb tolni magam, amíg Raine hangja el nem jutott a fülemig.

– Bastian? – Meg kellett állnom, mert a hangja már nem volt csipkelődő vagy dühös. Amikor visszanéztem a vállam fölött, láttam a kezdeti könnyeket a szemében. – Kérlek, ne tedd. Tudom, hogy szeretnéd, és tudom, hogy nem tetszik, hogy nem lehetsz olyan aktív fizikailag, és tudom, hogy nem akarsz segítséget, de megijesztettél, amikor olyan beteg voltál. Kérlek, kérlek, nyugodj meg. Rendben?

Bassza meg. Látva a könnyeket a szemében, legszívesebben leültem volna, megadni neki mindent, amit csak akar, akár akarom, akár nem. Ez felbosszantott, de nem rá voltam mérges, csak magamra. Becsuktam a szemem egy pillanatra, és vettem egy mély lélegzetet, mielőtt újra kinyitottam volna.

– Rendben – morogtam, és szarul éreztem magam, mert tényleg nem akartam felidegesíteni őt. A botom segítségével feltoltam magam a földről, kiléptem a menedékből. Valamikor aludnia kellett – én még akkor dolgozhatok ezen a szaron. Tettem néhány lépést a homokban, mielőtt leültem volna a tűz mellé. Néhány apró pálcikát és törmeléket dobtam a parázsba és néztem, ahogy lángra kapnak, de ezt hamar meguntam.

Egy kibaszott italt akartam.

Kinéztem a partra, és észrevettem egy sötét foltot a part közelében a dagály szélénél. Ez a szénmaradványa volt a máglyának, amit azelőtt raktam, mielőtt a láz elkapott. Láttam, hogy nem hevertek emberi maradványok a parton és kíváncsi voltam, mi történhetett velük.

– Mit csináltál velük? – kérdeztem, épp elég hangosan ahhoz, hogy ő is hallja.

– Mivel?

– A... ööö... csontokkal és a többi szarral.

– Eltemettem őket – válaszolta egyszerűen.

A fejem hátravetettem, hogy ránézzek.

– Tényleg? Hová?

– A part északi oldalára – mondta. – Fent, a dzsungel szélénél. Nem igazán akartam, hogy nagyon közel legyenek. Az evezővel ástam egy gödröt – ahogy a napelemes párologtatóhoz is tettük. Nem ástam elég mélyre, hogy... ööö... eltemessek... mindenkit, és ők... nem fértek el mindannyian egy... ööö... sírba... ezért kettőt ástam.

– A francba, édes, sajnálom.

– Miért?

– Nem kellett volna ezt tenned. – Négy rohadékot öltem meg, és neki kell feltakarítania utánam. Kibaszottul nagyszerű!

– Nem akartam, hogy... csak úgy ott heverjenek. Nem voltál túl jó formában, hogy segíts.

– Tudom, erre gondoltam.

– Hagyd abba.

– Mit hagyjak abba?

– Ne ostorozd magad valamiért, amit nem tudtál irányítani. – Raine oldalra döntötte a fejét, és felvonta a szemöldökét, hogy vitatkozni merjek vele.

– Tudtam volna irányítani – mondtam, felelve a kihívásra. – Nem kellett volna hagynom, hogy az a szemétláda megvágjon.

– Bastian, négyen voltak.

– Kurvára nem számít, hányan voltak! – kiabáltam. Tényleg nem akartam kiabálni vele, de ő mégis hátraugrott. Álmaim képei suhantak át a tudatomon. Ököllel a homokba csaptam, és azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy kibaszott üveg bármi. –Gyorsabban kellett volna mozognom. Meg kellett volna ölnöm őt az első kibaszott ütéssel. Ki kellett volna tépnem az istenverte torkát, mert kurvára megérintett és kurvára ott kellett volna lennem, amikor felbukkantak, és akkor ez a szarság egyáltalán meg se történt volna!

Már azelőtt mellettem termett, hogy abba hagytam volna az őrjöngést, és először legszívesebben ellöktem volna magamtól. Azért akartam, mert nem érdemeltem meg, hogy mellettem legyen. Cserbenhagytam őt. Megölhették volna, vagy valami sokkal, sokkal rosszabb történhetett volna. Kurvára cserbenhagytam. Nem voltam ott, amikor szüksége volt rám. Az utolsó dolog, amit nyújtania kellett, az a vigasztalás volt. Nem voltam ott, amikor kellett.

De ott volt, ott térdelt mellettem a homokban, és átkarolta a fejemet, a mellkasához szorított, miközben simogatta az arcom oldalát az ujjbegyeivel. Összeszorítottam a szemeimet, és átkaroltam őt. Az arcomat a nyaka és a válla közötti pontba temettem.

– Sajnálom, hogy nem voltam ott – motyogtam. – Ott kellett volna lennem. Nem lett volna szabad hozzád nyúlniuk. Soha, de soha nem fogom hagyni, hogy bárki is bántson téged még egyszer, Raine. Istenre esküszöm. Soha!

– Pszt, Bastian. – Raine keze végigsimított a hajamon, a fülem körül, és végig a borostás állkapcsomon. – Semmi baj. Jól vagyok, és te is jól leszel. Megmentettél, Bastian. Megmentettél tőlük.

– Ők... ők... – Nagyot nyeltem, próbáltam rájönni, hogy miért nem jönnek ki a számon a szavak. Remegett a kezem, ezért erősebben szorítottam, próbáltam megállítani az adrenalin löketét, ami végigfutott a szervezetemen, de nem segített. A szívverésem felgyorsult, és közel voltam a hiperventillációhoz.

Lihegve préseltem ki magamból néhány szót, de valószínűleg kibaszottul nem volt értelme. – Soha... nem kellett volna ilyen közel jönniük hozzád... Sajnálom... sajnálom... gyorsabban kellett volna ott lennem. Soha... nem kellett volna... nem kellett volna itt hagynom téged... azok a kibaszott szemetek, akik hozzád nyúltak...

– Bastian, kérlek, nyugodj meg – súgta a hangja a fülembe. – Jól vagyok. Te mentettél meg engem. Nem bántottak, Bastian. Te időben ott voltál.

– De olyan közel volt... folyton látom őket... az álmaimban... és... ők... ők... bántanak téged, és én nem tudok eljutni hozzád.

– Ó, Bastian... – éreztem, ahogy mindkét karja a fejem köré fonódik, és elkezdett kissé előre-hátra ringatózni, újra és újra elmondva nekem, hogy az csak egy álom. Biztonságban van. Megmentettem őt. Nem nyúltak hozzá.

– Akarlak téged – leheltem a bőrére. – Szükségem van rád... kérlek, Raine...

Minden homályos volt, és nem is voltam biztos benne, hogyan sikerült neki kibújni a rövidnadrágjából ilyen gyorsan és anélkül, hogy elengedett volna engem. A kezem a hátába markolt, a mellkasomhoz szorítva, amennyire csak tudtam. Éreztem, ahogy a keze kicsatolja a nadrágom gombjait, amit annyira tolt el az útból, hogy ne legyen útban. Egy pillanattal később már a vállamat tolta, amíg hanyatt nem feküdtem a homokban. Megfogta a vállam, megragadott a farkam tövénél fogva, és bevezetett magába.

Korábban még nem voltunk ilyen pózban, hogy ő volt rajtam. Jobban szerettem, hogy alattam legyen, és én irányítsak. Nem tudom miért – egyszerűen csak így volt. Nem is próbáltuk másképp. Ez... más volt... és amint a vállam a földet érte, éreztem, hogy megváltozik valami, és végül belementem. A szemeim lecsukódtak, ahogy a teste körülölelt, és hagytam, hogy az elmém kiürüljön, hogy csak érezhessek. Éreztem a testét, a meleg lélegzetét, és a mélyebb, belső kapcsolat, aminek semmi köze nem volt a testünk elhelyezkedéséhez. Elöntött az iránta érzett vágyam, és éreztem az ő szerelmét irántam, ahogy előrehajolt és kezével végigsimított a vállamon és a nyakamon, mielőtt megmarkolta az állkapcsomat. Éreztem mindent, ahogy hagytam, hogy magával ragadjon – elmét, testet és lelket. Nem tudtam, hogy ő akarja-e, vagy szüksége van-e rá, mint nekem, de én mindenképpen mindent átadtam neki.

Hátradöntöttem a fejem, és a kezemet a csípőjére helyeztem, és hagytam, hogy ő irányítson, hogy felemelje magát, épp csak annyira, hogy félig kicsússzak belőle. Aztán újra egymáshoz közelítette a testünket, és beburkolt a teste melegségébe. Nem tudtam, meddig mozgott rajtam, birtokba véve minden egyes alkalommal, amikor magába szippantott, de mire elélveztem, teljesen kimerültem, több szempontból is, mint amennyit felsorolhattam volna.

* * * * *

Befeszítettem a lábfejem, amennyire csak tudtam, grimaszoltam a hirtelen feltörő fájdalomra. Felhúztam a térdemet a mellkasomhoz, és éreztem egy szúrást a gyógyuló vágásból. Jobb volt; ezt ma már világosan láttam. Raine ragaszkodott hozzá, hogy ez azért volt, mert végre hallgattam rá, és tegnap meg ma nem használtam, de én nem vettem be ezt a szarságot.

Nem mondtam neki, hogy nem veszem be; hagytam, hogy azt higgyen, amit akar.

Miután elvégeztem az összes fizikoterápiás gyakorlatot, amire emlékeztem a többszöri vágás, zúzódás, ütlegelés, vagy törés következtében, leültem a homokba és néztem a hullámokat egy kis ideig, ahogy a nap egyre lejjebb és lejjebb süllyedt. Ma lazítottam, mert holnap nekilátok az új menedéknek, akár tetszett Raine-nek, akár nem.

Mintha hallotta volna, mire gondolok, Raine odasétált mögém egy új adag fertőzést gyógyító pasztával, mosolyogva és semmit sem viselve. Úgy tűnt, hogy a meztelenség lett a kedvence, ami kibaszottul izgatott. Amikor már kicsit jobb formában leszek, és többet fogok mozogni, határozottan ki fogom használni ezt a dolgot. Valószínűleg egy tucatszor naponta. A farkam reagált, függetlenül attól, hogy milyen fizikai állapotban voltam, és általában szerette jelezni a jelenlétét, amint a mellei látótávolságba kerültek. Igyekeztem nem lejjebb nézni, mert kirobbanni a rövidnadrágomból szívás lenne. Ez volt az egyetlen nadrágom.

Egy részem azt kívánta, bárcsak eszembe jutott volna levetkőztetni a kibaszott testeket, mielőtt elégettük őket, hiszen hasznunkra váltak volna a gönceik, de miután jobban átgondoltam, valószínűleg már miszlikbe szaggattam volna mindeniket. Nem akartam semmit, ami rájuk emlékeztetne. Az álmok is elég rosszak voltak.

– Nem hiszem el, hogy véletlenül pont olyan virágot láttál, amilyenre szükséged volt – mondta Raine, miután hasra huppantam, és hagytam, hogy kezelésbe vegye a lábam. – Hogy jutott eszedbe ilyesmi egyáltalán?

Enyhén felkuncogtam. Elnéztem a távolba, a semmibe révedve, majd rápillantottam a vállam fölött.

– Lehet, hogy volt valami hátsó szándékom – vallottam be vállat vonva.

– Hátsó szándék? – Raine kérdőn megismételte. Fintorogva nézett rám.

– Igen, nos... – Kicsit dadogtam. – Az általánosabb elnevezése a Lobéliának az Indiai dohány. Emlékeztem, hogy láttam őket, mert arra gondoltam, hogy kipróbálhatnám a levelek szárítását, majd feltekerhetném őket és elszívhatnám.

Raine szája tátva maradt, én pedig kissé összerezzentem, várva, bármilyen támadásra, ami jönni fog. Tudtam, hogy nem tetszett neki, ezért nem jutottam még el odáig, hogy kipróbáljam. Nos, ez és az egész majdnem haldoklós dolog miatt is. Még mielőtt a lábam megsérült volna, nem foglalkoztam vele, mert nem éreztem megfelelőnek és fontosnak sem. Levegő, menedék, víz, élelem – csak ezek után szarakodhatsz azzal, amivel csak akarsz. Épp akkor jutottam el a kaja részhez.

Meglepő módon Raine kiabálás helyett nevetni kezdett. Összeszűkült szemmel néztem rá, és azon tűnődtem, hogy vajon elkapta-e valahogy a lázamat, mert úgy nevetett, mint egy totál kettyós.

– Mi a faszért viháncolsz? – morogtam.

– Az irónia! – mondta Raine újabb nevetés kíséretében. Az oldalát fogta és előre dőlt. Miután sikerült felegyenesednie, és letörölte a könnyeit, elmagyarázta. – Tisztában vagy vele, hogy a dohányzás iránti függőséged valószínűleg megmentette az életedet?

Elvigyorodtam. Igen, igaza volt. Ez a szitu elég vicces volt.

A botomra támaszkodva feltoltam magam, és hagytam, hogy Raine vezesse az utat vissza a menedékhez. Miután a nap lement, nagyjából be is húzódtunk. Talán még beszélgettünk egy kicsit, de túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is csináljunk a dugáson kívül, és bármennyire is akartam, a testem bizonyos részei nem akartak együttműködni. Hagyhattam volna, hogy megint ő legyen felül, de az utolsó két alkalommal, amikor szexeltünk, minden rólam szólt. A következő alkalommal jóvá akartam tenni, ami azt jelentette, hogy a kibaszott jobb lábam ne adja fel a szolgálatot.

Megvártam, amíg Raine lefeküdt, mielőtt csatlakoztam hozzá, így amint ő a földön volt, bármilyen pozíciót is akart felvenni, gyakorlatilag rá tudtam mászni, és átkarolhattam őt. Ez nem mindig űzte el teljesen a rémálmokat, de az biztos, hogy segített. Nem kérdőjelezte meg, és ennek örültem. Úgy tűnt, hogy megérti, még ha nem is beszéltünk róla, vagy ilyesmi.

Miután háromszor egymás után ugyanazt a kibaszott rémálmot láttam, majdnem teljesen ráfeküdtem a következő éjszaka, és nem panaszkodott. Működött, vagy legalábbis nem álmodtam róla. A többi álom még mindig megvolt, de hozzászoktam, mert ilyenek mindig is voltak. Raine az oldalára feküdt, és felnézett rám, amikor lefeküdtem mellé.

Kicsit felemelte a fejét, így az egyik karomat alatta tudtam tartani, és a másik karomat pedig átkulcsoltam fölötte. Éreztem a homlokát a vállamon, és hátradöntöttem a fejem, hogy ajkaimat az arcához nyomjam. Kicsit megfordultam, és keresztbe tettem a lábamat az övé fölé, így gyakorlatilag mozgásképtelenné tettem őt, és átkozottul biztosra mentem, hogy esélye se legyen kiszabadulni alólam anélkül, hogy tudnék róla.

Biztonságban.

Miután mindketten egy kicsit mocorogtunk, hogy megpróbáljuk kényelembe helyezni magunkat, hátrébb húztam a fejem, hogy újra lenézzek rá. Sötét szemei rám meredtek, és a szívem gyorsabban kezdett verni.

– Most már kvittek vagyunk – mondtam neki. Végigsimítottam a hüvelykujjammal az arccsontján.

– Hogy érted ezt?

– Megmentetted az életemet – mondtam egy vállrándítással. – Kvittek vagyunk.

– Aligha – horkant fel Raine. – Te mondtad meg, mit tegyek. Én csak szétzúztam néhány virágot. Nem hiszem, hogy ez igazán összehasonlítható. Még ha így is lenne, akkor még mindig nem lennénk kvittek.

– Miért is?

– Megmentettél a fulladástól, aztán a kiszáradástól, aztán a...

Azoktól a... seggfejektől. Én csak egyszer mentettelek meg.

– Tévedsz – mondtam meggyőződéssel. – Akkor is megmentettél, amikor elvonón voltam.

– Lehet, hogy ott is jól lettél volna nélkülem – erősködött Raine.– Még ha azt is beleszámítjuk, akkor is három a kettőhöz az állás.

Lehajoltam, és a kezét a sajátomba fogtam, mielőtt felemeltem volna, és a mellkasom bal oldalához szorítottam az ujjait, a szívemhez. Éreztem, ahogy a mellkasomon keresztül dobog, így tudtam, hogy ő is érzi.

– Más módon mentettél meg engem. – A szemébe néztem, azt akartam, hogy megértse, mit jelentek neki. – Adtál nekem valamit... nem, valakit... akiért élhetek. Előtted nem volt értelme a létezésemnek. Határozottan kvittek vagyunk.

Raine továbbra is csak bámult vissza rám, mielőtt mosolygott, és enyhén bólintott. Kihúzta a kezét az enyém alól, és felnyúlt, hogy ujjaival végigsimítson az arcomon és a hajamba túrt, oda, ahol tudta, hogy a legjobban szeretem.

– Rendben – egyezett bele végül. – Kvittek vagyunk.

Ami engem illet, amit értem tett, az felülmúlt minden szarságot, amit én tettem érte. Amikor arra gondoltam, hogy miért rángattam ki a vízből... nos, nem igazán tudtam, miért. Talán... talán azért, mert ott volt, vagy, mert nem volt jobb dolgom akkoriban. Talán azért, mert én voltam a kapitány, ő pedig egy utas és valami kibaszott kötelességemnek éreztem. Talán nem tudtam, hogy mi mást tehetnék. Biztosan nem mentettem meg a kiszáradástól – a kibaszott eső tette azt. Talán ez a legutóbbi alkalom más volt. Éreztem, hogy az izmaim megfeszülnek, de a hajamban lévő keze megakadályozta, hogy túlságosan felizgassam magam. Nem, mintha gondolkodtam volna rajta – csak reagáltam. Meg kellett halniuk, egyszerűen ez volt a helyzet. Amit ő tett értem... az többet jelentett.

Valójában, amit értem tett – az teljesen más volt, mint bármelyik hülyeség vagy ösztönös szarság, amit én csináltam. Még akkor is kitartott, amikor én egy hatalmas seggfej voltam. Olyan dolgokat szedett ki belőlem, amiről soha nem akartam beszélni, és négy év után először aludtam alkohol nélkül, és a rémálmok sem voltak túl rosszak, amíg szorosan öleltem őt. A melegségét és az érintését adta nekem, és gondoskodott rólam, amikor megsérültem. Éreztem, ahogy az ajkai megérintik az enyémet, miközben hagytam, hogy az utolsó ajándékának következményei felmelegítsék a lelkemet.

A szeretetét adta nekem. Ráadásul megmutatta, hogyan kell szeretni. Nem hozta fel a múltamat, bár tudom, hogy bizonyosan nem volt olyan, amit jó szemmel nézett, vagy ilyesmi. Elfogadta azt, ami és aki voltam, még akkor is, amikor egy szeszélyes kis szemétláda voltam, és ettől függetlenül szeretett engem. Nemcsak, hogy visszahozott szinte a biztos halálból, amit a fertőzés okozhatott, hanem megtanított arra is, hogy újra törődjek az élettel, amikor egy hónappal ezelőtt még meg voltam győződve arról, hogy a jövőm nem áll másból, csak, hogy halálra iszom magam.

Azt hiszem, mégiscsak élni fogok.