9. fejezet

 

Kilencedik fejezet – Tartsunk ki

Fordította: Aiden

A kezembe temettem az arcomat. Mindig is gondot jelentett, hogy befogjam a pofámat, és nyilvánvalóan a mai nap sem volt ez alól kivétel, akárcsak bármely másik nap a múltból.

Becsuktam a szemem, és a tenyerem szélét a szemgödrömbe mélyesztettem. Nem akartam elfojtani a könnyeimet. Meg sem próbáltam.

– Tudom, hogy az vagy, Bastian.

Átvillant az agyamon a felismerés, hogy Raine biztosan olvas a gondolataimban, de aztán rájöttem, hogy az előző kijelentésemre céloz. Ő arra a mondatomra gondolt, amelynek eleve nem lett volna szabad elhagynia a számat, nem pedig a belső vívódásomra.

– Nem úgy értettem... én nem... vagyis, hogy... figyelj, Raine...

Nem igazán tudtam, mit mondhatnék, így feladtam, és ismét lehajtottam a fejem. Amikor Raine újra megszólalt, a hangja halk volt és aggodalommal teli.

– Ezt most csak azért mondtad, mert azt hiszed, hogy meg fogunk halni?

– Dehogy – feleltem, miközben még mindig eltakartam az arcom. Hosszú csend következett, mielőtt újra rátaláltam a hangomra. – Az valójában könnyebbé tenné a dolgomat.

– Akkor miért mondtál ilyet?

Mert akkor esélyed sem lenne bántani engem.

– Mert ha meghalnék, már nem foglalkoznék ilyesmivel – mondtam ki hangosan. – Akkor már valószínűleg téged sem fog érdekelni.

A lábam megint beindult, ami az őrületbe kergetett.

– Bastian... – hallottam a nevem, és azt is, hogy közeledik hozzám, mire gyorsan felpillantottam. Nyújtotta a kezét, hogy megérintsen, én pedig hátrahőköltem, hogy a közelében se legyek.

– Ne! – mordultam fel.

– Mit ne? – kérdezte tanácstalanul Raine. Megtorpant, nem jött közelebb.

– Ne érj hozzám – feleltem.

– De miért ne?

Mert bár vágyom rá, de nem érdemlem meg.

– Csak ne érj hozzám, bassza meg! – mondtam, és most már a kezem is remegett a lábammal együtt, és azon tűnődtem, vajon kétszer is át lehet-e esni az elvonási tüneteken anélkül, hogy közben valóban innál. Röviden fogalmazva – inni akartam. Kurvára rám fért volna egy ital, de a csónakban nem volt pia. A hajamba túrtam, és tövestől húzni kezdtem.

– Mi a retek bajod van, Stark?

– Ne szólj hozzám, bassza meg! – vicsorogtam.

– De tényleg: igaz, nem vágyódsz arra a ribire? Úgy értem, komolyan nem, hiszen a csapatban lévő srácok felével lefeküdt, és ez csak ezen a héten történt.

– Ne beszélj így róla, a kurva életbe! – ordítottam a pasasra, és már indultam is felé, hogy megütöm. Figyeltem, ahogy az öklöm a férfi halántékához vágódik.

Épp ez volt az oka, amiért a lehető leggyakrabban részeg voltam. Nem hiányzott ez nekem. Semmi szükségem nem volt rá, hogy valaki eszembe juttassa ezt a szart, és felidézzem életem összes elbaszott pillanatát. És pláne nem hiányzott, hogy ez az apró kislány, így belemásszon az életembe. Időre volt szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem, és távol kellett lennem Raine-től, mielőtt teljesen kifordít önmagamból.

A szakadék szélére sodor.

Hát kell ez nekem?

Feltoltam magam Raine mellől, és odakúsztam a csónak széléhez. Térdre álltam, és elkezdtem kigombolni a nadrágomat.

– Mit csinálsz? – jajdult fel Raine.

– Úszom egyet – feleltem. Felegyenesedtem annyira, hogy lehúzzam a sortot a csípőmön, majd fészkelődni kezdtem, hogy lehúzzam. Megfogtam a kötél végét, és a derekamra kötöttem. Amint biztonságosan rögzítettem magamon, átlestem a vállam fölött, hogy megnézzem Raine-t, aki épp eltakarta a kezével az arcát.

– Tudod, hogy nem érdekel, hogy bámulsz, ha meztelen vagyok – közöltem nyersen.

– Én nem is…

– Miért nem?

– Egyszerűen nem akarlak nézni – felelte Raine csendesen.

– Talán attól félsz, hogy megtetszem? – oltottam. Azt akartam, hogy haragudjon rám. Azt akartam, hogy trágárságokat vágjon a fejemhez, és azt mondja, mekkora egy kibaszott seggfej vagyok. Nem vártam el a segítségét, a kedvességét vagy bármi mást tőle. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármit is érezzek iránta, és a felbosszantása volt a legjobb megoldás, hogy utáljon engem. Muszáj volt valami ürügyet keresnem, bármit is igyekeztem eltemetni magamban, és neki pedig kurvára távol kellett maradnia tőlem, mielőtt lehozom a szintemre.

– Nem – felelte Raine. Nem kellett látnom a pillantását –, hallottam a hangsúlyból. – Miért mész úszni?

Félelem rezdült a hangjában, és az is felmerült bennem, hogy valószínűleg azt hihette, nem jövök vissza. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy ne legyen már ilyen kibaszott szánalmas, de nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem, még akkor sem, ha ez lenne a megoldás a célom eléréséhez. Mindenem megfeszült, és éreztem, ahogy az izmaim összeugranak az egymásnak ellentmondó mentális üzenetekre, hogy fussak, harcoljak, öleljek, öljek...

– Túl sok energiám van, és nincs mihez kezdjek vele – közöltem. – Nem adódik sok lehetőség errefelé.

– És mik az opciók?

– Az úszáson kívül? – kérdeztem zavartan, és körbepillantottam a csónakban, mérlegelve a lehetőségeket. Semmi sem jutott eszembe, ami ne azzal járt volna, hogy Raine-t magamhoz hasonlóan levetkőztetem pucérra. Nos... talán még a kötelet mellőzném. A picsába. – Ha ehhez a kurva csónakhoz súlyzókamra is tartozna, már meg is volnék.

– Azt hiszem, közvetlenül a fürdőszoba mellett lehet – vigyorodott el Raine, és minden gondolatom, hogy megutáltassam magam vele, füstbe ment.

Rápillantottam, végigmértem a testét, aztán a lábujjaitól kezdve vissza fel, de most az egyszer kivételesen nem arra gondoltam, hogy levetkőztetem. Igazából azon gondolkodtam, vajon felháborodna-e, ha a súlyát használnám.

– Hány kiló vagy?

– Tessék?

– Hallottad, amit mondtam.

– Ez eléggé személyes kérdés – nyikkant Raine, és az arca elvörösödött.

– Talán negyvenöt kiló lehetsz? – találgattam.

– Ötvenkettő, ha tényleg tudni akarod.

– Talán amikor idejöttél, annyi voltál – feleltem. – Fogadni mernék, hogy most nem vagy több 45-nél. De azért az is bőven elég. Pont elég leszel.

– Te meg mi a francról beszélsz most?

– Fekvenyomással szeretnék kezdeni, aztán megnézem, mi más működhetne még. Meg kell szabadulnom ettől az energiától, különben meg fogok őrülni.

– Kizárt dolog, hogy hagynám, hogy engem használj súlyzónak – jelentette ki Raine határozottan.

Jó, elismerem, ott volt a pont. Bár mondhatni biztos voltam benne, hogy össze tudnám hozni egy felfújt gumicsónakon belül is, miközben az a tengeren lebeg, kissé nehezen lenne kivitelezhető. Megdugni őt viszont nagyon felemelő lenne. Minden akciónak megvan az interakciója is. Felettébb érdekes lehet az elképzelés is

Abba kellett hagynom ezt agymenést.

– Majd talán legközelebb – vontam meg a vállam, megfordultam, és fejest ugrottam a vízbe, szinte azt kívánva, bárcsak lefelejtettem volna a kötelet. Elmerültem a hullámokban, és eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen elengedem azt az átkozottat, bár valójában soha nem tenném meg. Eltekintve attól a ténytől, hogy a halálom nagyjából megpecsételte volna Raine sorsát, a feladás egyszerűen nem volt olyasmi, ami rám vallt volna. Bármi is történt, ha csak tovább harcoltam, valamilyen formában kitartottam. A francba, azok után, amin keresztülmentem, ha ki akartam volna végezni magamat, már megtettem volna.

Úsztam a hullámokkal szemben, többnyire siklottam a vízen, és dühösen tapostam magam mögött. Nem foglalkoztam azzal, hogy hogy úszom sem bármi olyasmivel, amit növelte volna a tempót – csak a lehető legtöbb energiát akartam leadni a testemből, mielőtt felrobban, vagy a mérgemtől durran szerteszét, vagy valami sokkal rosszabban.

Tempó, tempó, rúgás, rúgás, lélegezz...

Arra koncentráltam, hogy utasítsam a testemet, mit tegyen, lélegezzen, és ne gondolkodjon, amíg a tejsav felhalmozódása az izmaimban nem jelezte, hogy valószínűleg elég volt. Felemeltem a fejem, és tapostam a vizet, miközben a hullámok a magasba dobtak, majd újra leengedtek. Visszanéztem a vállam fölött, és figyeltem, hogy a csónak fel-le billeg a hullámokon, mint egy élénk narancssárga paca a Karib-tenger közepén. A benne lévő nőre gondoltam, és a gondolataim az arcomhoz simuló kezének érzése körül forogtak.

Ne gondolkodj tovább!

Néhány percig próbáltam a hátamon lebegni és a felhőket bámulni, de a hullámok folyton összecsaptak felettem, és folyton megpróbáltak lehúzni. Azt sem jött össze, hogy ne gondoljak vissza Raine-re – hogy milyen okos volt, milyen bátor, és hogy nem volt hajlandó elviselni a szarságaimat. Egyszerre mosolyogtam és borzongtam tőle. A derekamhoz nyúltam, hogy megmarkoljam a kötelet, és annál fogva visszahúztam magam a csónakhoz, nem törődve a bicepszemben érzett égető fájdalommal.

Felkapaszkodtam a csónak szélére, és kiráztam a vizet a hajamból. Egy pillanatig csak ültem ott, és néztem, ahogy a hullámok nyalogatják a lábam, majd ismét visszahúzódnak. Fájt a fejem, és a lemenő nap fénye csak felerősítette ezt a fájdalmat. Az úszás talán jót tett a stressz oldására, de a bőrömet áztató sós víz nem sokat segített a fejfájásomon.

Miután hivatalosan is eleget vesztegettem az időmet a tenger bámulásával, újra kiráztam a hajamat, megfordultam, és átcsúsztam a csónak peremén. Raine a másik oldalon állt, oldalra fordult, és lenézett az ölében tartott kezére. Megtörölköztem, és magamra kaptam a rövidnadrágomat, mert ha nem vettem volna fel, azzal csak idegesíteném őt, és azt már tényleg nem akartam. Mindenképpen meg kellett volna tennem, mert Raine felbosszantása csakis az ő érdekét szolgálta. Az úszás ellenére rögtön rájöttem, hogy még mindig feszült vagyok, és őszintén szólva, még mindig meg szerettem volna dugni.

Pár korty után a hátamra feküdtem, pont oda, ahol kimásztam a csónakba, anélkül, hogy Raine felé néztem volna, vagy szóltam volna hozzá. Az ujjammal a csónak padlóján kopogtam, és a takarófóliát bámultam. Nem voltam benne biztos, hogy mennyi ideig feküdtem ott némán, de már jóval több, mint kétszáz koppanást számoltam a padlón, és nem kezdtem el rögtön számolni.

– Most már tudomást sem veszel rólam? – kérdezte Raine, a hangja halk volt és remegett, mintha azt hitte volna, hogy megharapom vagy hasonló. Valószínűleg nem volt alaptalan a feltételezése.

– Lehetséges – válaszoltam. Úgy döntöttem, nem részletezem, így egy ideig még nagyobb volt a csend.

– Bolyhos Uraság el szokta rágni a pórázt, ha túl sokáig hagyják odakint – közölte Raine, minden előzmény nélkül. Azonnal éreztem, hogy visszatér az izomfeszültség. – Elbújik a ház alatti üregbe, és nekem kellett bemásznom oda, hogy kihozzam. Apa úgy vélte, ha túl sokáig van egyedül, elfelejti, hogy van családja, és megint megrémül, mint amikor először hozták a menhelyre. Mindig azon tűnődtem, hogy nem azért csinálta-e, mert túl sokat agyalt. Tényleg nagyon okos volt.

– Már megint a kurva kutyádhoz hasonlítasz? – emeltem fel a hangom.

– Nem feltétlenül – felelte Raine. – De miért ne hasonlítanálak? Éppen elbújtál előlem.

– Kapd be – morogtam. Legszívesebben bocsánatot akartam kérni tőle, de aztán szimplán elutasító lettem. A bocsánatkérés értelmetlen lett volna, és én nem sajnáltam. Pajzsot felhúzni teljes erővel. Támadás! – A hasonlatod nem csak sértő, de kibaszott hülye is, és kurvára elegem van már abból, hogy ezt hallgassam.

Újra elkezdett remegni a kezem, ami vagy az úszás eredményességét jelezte, vagy a szegycsontom alatt kialakuló görcstől volt. Megpróbáltam nyelni, de nem tudtam. Bántani akartam a lányt, de csak a saját érdekében. Ha most nem bántanám, később biztosan megteszem. Jobb volt gyorsan csinálni – letépni azt a sebtapaszt.

– Nem akartalak megsérteni – suttogta. – Kérlek, ne zárj ki a szívedből.

– Soha nem engedtelek be, bébi – feleseltem. Ezúttal sikerült nyelnem, bár fájt a torkom. Talán sok sós vizet nyelhettem, vagy hasonló. – Be kellett volna előbb jutnod, azelőtt, hogy kizárnálak.

– Direkt csinálod ezt. – Sejtette meg Raine.

– Nézd, az az igazság, hogy kurvára elegem van a szarságaidból! – egyenesedtem fel, majd visszatoltam magam ülő helyzetbe, remélve, hogy ez segít a remegésemen. Kurvára elegem volt abból, hogy remegnek a lábaim, és lehetőleg most azonnal szerettem volna egy kibaszott italt. – Nem vagyok a kutyád, és nincs közöm hozzád sem.

– Bastian, én soha nem mondtam olyat...

– Fogd már be a szád!

Hagyd ezt abba, hagyd abba, fejezd be...

Nem tudtam, hogyan fejezzem be. A testem minden porcikája belefeszült – annyira kemény lett –, hogy még akkor sem tudtam volna abbahagyni, ha akartam volna – teljes, robotpilótába kapcsoltam. Sikerült átkarolnom a térdeimet, és egy kicsit előredőlnöm, de másra nem voltam képes. Nem tudtam ránézni, mert ha megtettem volna, a reakcióm – kétségtelenül –, erőszakos lett volna. Vagy ami még valószínűbb, különféle válogatott sértéseket vágnék a fejéhez, vagy megfognám és... könyörögnék neki, hogy öleljen meg. A picsába.

Közelebb húzódott hozzám. Miért csinálta ezt?

– Ne érj hozzám, a kurva életbe! – ugrottam hátra, és elkerültem, hogy egy ujjal is hozzám ért volna. Nem akartam, hogy megérintsen, még ha a fejem erre is vágyott. Mégsem akartam, hogy hozzám érjen a keze. Kurvára utáltam a bizalmaskodást – kérdezz csak meg bármelyik nőt, aki ismert engem. Vagy akár kérdezd meg azt, aki valaha is dolgom volt.

Vagy ne azokat kérdezd.

Az agyam régi emlékeken pörgött, irányíthatatlanul és tudatosság nélkül.

– Tudod, mi a te bajod, Bastian? – mondta Landon, egyik lábát a másik fölé helyezve a cseresznyefából készült dohányzóasztalom tetején, és belekortyolt a whiskyjébe.

– Azt hittem, már mondtad egyszer: faszfej vagyok – feleltem.

– Az a csaj az egyik tünet – javította ki Landon. – A valódi problémád az, hogy fogalmad sincs, hogy mire vagy képes, és az önsajnáló természeted miatt valószínűleg soha nem fogsz belőle semmit sem hasznosítani azon túl, hogy életben maradsz a versenyeken.

– Én nem sajnálom magam – mordultam vissza rá.

– Kurvára ne vétózd meg a szavaimat – közölte Landon, a hangja lágy és hűvös lett, mint aki ölni készül. Mozdulatlanul ültem, és igyekeztem egyenletesen szedni a levegőt. – Ha előhívod, ami benned van, az megmenthet téged. De ha nem hívod elő, az elpusztít.

– Mit akar ez jelenteni?

– Azt jelenti, hogy ha soha nem engeded meg magadnak, hogy az legyél, aki valójában lehetnél, akkor megdöglesz – mondta Landon. – Lehet, hogy még mindig bolyongani fogsz majd, és ugyanaz a mocsok fog kijönni a szádon, de mindenki számára halott leszel, akit ismersz. Ülhetsz ott, és szívhatod a szivarodat, akárcsak egy fotó is lehetsz egy kibaszott keretben. Nem lesz benned élet. Sem lélek. Nem kell így élned, Bastian, de ha bármin is szívesen változtatnál, akkor egy nap újra be kell engedned valakit a szívedbe.

– Baszódj meg – feleltem. Lepillantottam a fekete szaténdobozra, az asztalra Landon lába mellett, és nehezteltem rá, amiért átkutatta a szobámat, és idehozta, csak azért, hogy leszóljon a gondolataimért. Kinyújtottam a kezem, és az ujjaim megfeszültek a dobozon, amit a lángok közé hajítottam, mielőtt kiviharzottam a szobából.

– Ez egy drága hiszti volt, te önsajnáló faszfej.

– Ne... – suttogtam, és nem is sejtettem, hogy a saját hangom az, ami szinte néma könyörgésként kiáltott, amíg el nem hagyta a szám. Egy részem még mindig különvált, és hallgatta, ahogy Landon Szent Tamás evangéliumát fújja, miközben a testem billegett előre-hátra. Nem tudtam, mit akartam mondani neki.

– Mit ne, Bastian? – kérdezte Raine.

– Ne is figyelj rám – mondtam alig hallhatóan, ahogy a szemébe néztem, és akkor pontosan tudtam, mit akarok. Azt akartam, hogy hozzámérjen. Annyira szükségem volt rá, hogy megérintsen, mint amennyire valaha az életemben szükségem lett volna egy italra. Úgy éreztem, hogy valójában itt, a csónakban képes lennék meghalni, ha nem érzem az érintését. Megérezhette ez, mert mozdulatlanul figyeltem, hogy kinyújtja felém a kezét. Legszívesebben meg sem moccantam volna, de a testem egyszerűen nem hallgatott rám.

– Azt szeretnéd, hogy megérintselek? – kérdezte Raine. Nem lettem volna képes eldönteni, hogy azt akarta-e elérni, hogy elismerjem, vagy talán attól félt, hogy meg fogom ütni megint. Képtelen voltam kimondani, csak bólintottam. Raine hezitálva nézett rám, de nem mozdult. Kipréseltem a tüdőmből egy nyikkanást.

– Néha... – kezdtem, de nem igazán tudtam, mit mondhatnék, ezért csak motyogtam. – Amikor olyasmit mondok, hogy... nem, úgy értem... bakker!

– Nem értem, mit próbálsz kinyögni – ismerte el a lány. Igyekeztem nem kiabálni vele, és kényszerítenem kellett magam, hogy vegyek egy mély lélegzetet, mielőtt újra megszólalok.

– Raine, én soha nem kérek bocsánatot – jegyeztem meg. – Fölösleges, és nem változtat semmin.

– Bastian, légyszi, ne próbálj meg magyarázkodni.

– Nem is tudok – feleltem. – Nem tudom, mit mondhatnék. Csak azt akarom, hogy...

Nem tudtam befejezni, de nem is kellett. Éreztem, ahogy a keze végigsiklik a kézfejemen, majd fel a karomon, aztán megsimítja a hajamat.

– Későre jár, és fáradt vagyok. Lefeküdnél mellém, kérlek? – kérdezte Raine. Hátradőlt. Aztán az egyik kezét az arcomon nyugtatta, a másikkal a hajamba túrt, én pedig átöleltem. Raine addig húzott, amíg mindketten a csónak aljában feküdtünk, Raine a hátán, én pedig a fejemet a vállára hajtottam. A remegés megszűnt, de még mindig éreztem, hogy gyűlik bennem a pánik. Nem szabadna ezt akarnom. Ennek fájnia kellett volna, méghozzá nagyon.

– Nem foglak bántani, Bastian.

Felemeltem a fejem a válláról, éreztem, ahogy az arca enyémhez ér. Felnéztem, kavarogtak bennem a szavai, a hanglejtése, a tettei – minden, amit tett.

– Honnan tudod, hogy mit kéne csinálnod? – kérdeztem.

– Nem értem – felelte Raine. – Honnan tudjam, hogy mit kell tennem?

– Hogy megnyugtass – szóltam halkan –, vagy legalábbis, hogy nyugodtabbá tegyél. Honnan tudod, hogyan kell ezt csinálni? Ahogy hozzám érsz, ahogy rám nézel... nem tudom, mit művelsz velem.

Egy pillanatig csak néztünk egymásra, amíg észre nem vettem, hogy egy könnycsepp gördül lefelé a szempillájáról. Letöröltem az arcáról a könnyet.

– Ne sírj már!

– Még soha senki nem tette ezt meg neked, igaz? – kérdezte Raine, hangja szomorú volt, de harag is vegyült benne.

– Hogy mit csinált?

– Hogy bármiféle törődést is mutatott volna feléd.

– Törődést? – gondolkodtam el a szó jelentésén, és azon, hogy mit jelent számomra, és gyorsan megállapítottam, hogy valójában semmit. – Nem értem, mire gondolsz.

– Soha senki nem törődött veled – magyarázta Raine. –, vagy gondoskodott rólad.

– De. Landon...

– Ő sem gondoskodott rólad. – Gyakorlatilag morogta Raine. Mély levegőt vett, és lassan kifújta, majd megint végighúzta a kezét az arcomon. – Legalábbis nem úgy, ahogy én gondoltam.

– Ő szedett fel az utcáról – feleltem, és azon tűnődtem, hogy pontosan mit is próbálok ezzel megmagyarázni. Vajon védtem őt? Ő legalább célt adott nekem, bár maga a cél kissé szokatlan volt. – Nem mintha bárki másnak is hasznára lehettem volna. Egy erőszakos, elbaszott seggfej voltam. Még mindig az vagyok. Miért bánna velem bárki is úgy, mint egy olyannal, aki nem vagyok?

– Megérdemelted a szeretetet, Bastian – jelentette ki Raine határozottan. – Megérdemelted gyerekként is, és most is megérdemled.

– Senki sem akart engem – hallottam a saját hangomat. Felnéztem rá, és a szavak csak úgy ömlöttek a számból, anélkül, hogy tudatos gondolat lett volna mögöttük. – Valami baj volt velem, és egyikük sem akarta, hogy maradjak. A többi gyereket megtartották.

Újabb könnycsepp gördült le az arcán.

– Ne sírj, Raine. Miattam ne.

– Valakinek muszáj – felelte. A lelkem egy része ellent akart mondani neki, egy másik részem pedig vele sírt volna. Egy darabig csak néztük egymást, és próbáltam felfogni, mit jelent mindez. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, mire megtaláltam a hangom.

– Annyira szeretném, Raine – vallottam be csendesen. – Be szeretnélek engedni. Csak sejtésem nincs, hogy képes vagyok-e rá.

Letöröltem még több könnycseppet az arcáról, mielőtt visszahajtottam volna a fejem a vállára, és kicsit közelebb húztam magamhoz őt. Lehunytam a szemem, és átadtam magam a kimerültségnek.

...Van egy takaróm is, bár rongyos, és egy mackóm, Snuffy. Előhúzok néhány dobozt a szekrény hátuljából, és a takaróval a fejemen bekúszom mögéjük, hogy ne is lássanak a zárt ajtón keresztül. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem talál rám, hiszen teljesen be vagyok bugyolálva. Hallom a lépteit, a cipője kopogását. Az ajtó kinyílik – még több fényt szűrődik be a takarón keresztül –, majd még világosabb lesz, ahogy a takarót letépi rólam, fájdalmasan karomnál fogva kirángat. Próbálom visszadobni Snuffyt a sarokba, ahol biztonságban lenne, de kikapja a mackót a kezemből...

Zihálva és izzadva térek magamhoz.

Raine még mindig a karjaimban van... vagy én vagyok az övéiben. Mindegy. A karom a derekára tekeredett, a fejem még mindig a vállán fekszik, a keze pedig lassan mintákat rajzolt a hajamba.

– Shhh... – hallom, ahogy Raine csendesen csitítgat. Elfordítom a fejem, hogy felnézzek rá, és észreveszem, hogy néz. Egy percig én is bámulom őt, miközben a keze a hajamról az állkapcsomra vándorolt, és lassan végigsimított rajta. Az ajkai a legapróbb mosolyra húzódtak.

– Most már megvagy.

* * * * *

A hullámok finoman ringatják a csónakot, és a reggeli levegő ugyan hűvös, amikor mozdulatlanul ülök a csónak szélén.

A korábban fürdőruhából készített háló mozdulatlanul hevert az ujjaim között, és egyenesen a három nagy barna pelikánra szegeztem a szemem, amelyek úgy húszlábnyira előttem lebegtek a vízen. Úgy látszik, hogy ők is felhagytak a halászattal, és csak megpihentek a vízen. Alig vettek tudomást rólam vagy a mellettük lebegő csónakról.

Lassan szétfeszítettem az ujjaimat a combomon, majd csak épphogy egy centivel feljebb emeltem a kezemet, és ismét csendesen és mozdulatlanul tartottam. Akárcsak a halászat, a madarak elfogása is a türelemről szól. A pelikánok nem voltak túl gyorsak, ha a vízből való felszállást nézzük, ami további előnyt jelentett számomra, bármilyen csekély is volt az.

Magam alá húztam a lábam, bizonytalanul egyensúlyoztam a csónak peremén, és próbáltam nem engedni, hogy a jármű imbolygása elriassza a madarakat. Sajnos, felkeltettem a figyelmüket, és egy percig mozdulatlanul kellett maradnom ebben a cudar pozícióban, amíg szemezgettek velem. Szerencsére ez az egy perc elég volt ahhoz, hogy a csónak egy kicsit közelebb sodródjon hozzájuk.

A csónaktól elrugaszkodva, a hálót széttárva mindhármuk fölött a vízben landoltam, és az egyiknek a csőre átbújt a hálón. A másik kettő megijedt, de gyorsan felbukott, majd a levegőbe emelkedtek, otthagyva egyedül a társukat. Kitörtem a nyakát, és addig cibáltam a kötelet, amíg oda nem húztam magam a csónakhoz.

Egy keveset locsoltam a madárra az ivóvizünkből, hogy lemossam a húst a törékeny csontokról. A madárhúst nem túl jó nyersen enni, mert hajlamosak a parazitákra, ezért óvatosan lemostam. Megérte azt a kevés vizet, hogy viszonylag biztonságosan fogyasztható legyen. A húst csíkokra vágtam, és kiterítettem a csónak ponyvájára, hogy kiszáradjon a napon. Ettől legalább egy kicsit finomabb lesz.

Amikor becsúsztam a sátor alá, Raine már ébren volt, és ivott egy korty vizet.

– Ma teljes vízadagot jut – közöltem vele. – Holnap rámegyünk a kétharmadra.

– Neked is jó reggelt – felelte Raine szárazon. Egy percig bámultam őt, aztán tucatnyi sértést tudtam volna hozzávágni. Ekkor eszembe jutott, hogy úgy ébredtem, hogy a keze még mindig a hajamba volt, és a fejem a hasát használta párnának. Meleg volt és puha és...

A picsába.

– Jó reggelt – morogtam. – Későn fogunk ebédelni, de enni fogunk.

– Találtál halat?

– Nem – mondtam. – Pelikánt fogtam. Az is biztosan csemege valahol.

Raine kuncogott, én pedig elmosolyodtam a ragyogó szeme láttán, és attól, hogy nevet. A délelőtt folyamát és a délután nagy részét hülyeségekkel töltöttük el. Ő a barátairól és azok őrült vásárlási szokásairól beszélt, én pedig arról, hogy mennyire gáz a fiatalkorúak büntetése. Amikor újra ellenőriztem a húst, legalább elég száraznak tűnt ahhoz, hogy meg lehessen enni, úgyhogy behúztam a fejem a tető alá, átadtam Raine-nek egy darabot, és megmutattam neki, hogyan kell kisebb darabokra tépni, hogy megehesse.

– Most te jössz – közöltem vele.

– Miről szeretnéd, hogy meséljek? – kérdezte Raine.

– Mesélj az anyukádról – javasoltam, és némán reméltem, hogy nem térek olyan talajra, amiről nem beszélni. Aztán azon agyaltam, honnan a csudából jött ez az ötlet. Mióta érdekel ez engem? Ó, igen, úgy tűnik, mostantól. – Sosem mesélsz róla.

– Nincs sok mondanivalóm – felelte Raine. Egy kis darab pelikánhúst tett a szájába, és fintorogni kezdett, miközben rágta. Nem voltam biztos benne, hogy az hús íze vagy a kérdésem miatt. – Amikor négyéves voltam, meghalt egy autóbalesetben. A hátsó ülésen ültem, de nem emlékszem semmire. Jeges utak, csúnya kanyar, amit biztosan túl gyorsan vett be az útviszonyokhoz képest. Apa alig akarta megengedni, hogy megtanuljak vezetni, amikor tizenhat éves lettem. Soha nem tette magát túl rajta.

– Emlékszel rá egyáltalán?

– Persze, néhány dologra emlékszem – nézett fel rám Raine, aztán lesütötte a szemét. – Tipikus hatvanas évek utáni excentrikus hippi volt. Emlékszem, hogy mindig elvitt magával ide-oda fát ültetni, meg papírt szedni az út mentéről, hogy újrahasznosíthassuk. Egyszer még saját papírt is készítettünk a talált hulladékból, aztán rajzoltam rá képeket és kitettem apám íróasztalára. Részmunkaidőben dolgozott a kórházban, így már mindig otthon volt, amikor hazaértem az iskolából. Amikor kicsi voltam, apa azt mondta, hogy elvisz engem a közeli park játszóterére, hogy körhintázhassak. Úgy látszik, addig-addig szerettem forogni körbe, amíg el nem hánytam magam.

Raine halkan kuncogott.

– Ez úgy hangzik, mintha közel álltál volna hozzá – feleltem. Már régóta nem éreztem féltékenységet a szülőkkel való jó kapcsolat iránt, de még mindig feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon az anyám csinált-e velem valaha is valami hasonlót.

– Így van – ismerte el Raine. – Anyám halála valószínűleg sokkal közelebb hozott apámhoz, mint amilyen egyébként a kapcsolatunk lehetett volna. Nehéz volt neki egyedülálló szülőnek lenni, különösen, amikor idősebb lettem, és neki kellett elmagyaráznia nekem az élet dolgait. Azt hiszem, még el is pirult, amikor a női higiéniáról kellett mesélnie!

Ezúttal Raine hangosan nevetni kezdett. A megjegyzésére újabb kérdés merült fel bennem.

– Hm, ha már ilyen dolgoknál tartunk... – húztam fel a szemöldökömet. – Már két hete vagyunk itt a tengeren, és... nos... fel fog merülni ez a gond?

Raine egy pillanatra rám hunyorított, majd szeme elkerekedett.

– Ó! – kiáltott fel. – Nem, nem... ne aggódj emiatt. Őrült ciklusaim vannak, és hihetetlen görcseim, ezért fogamzásgátló injekciót kapok. Mostanra már egyáltalán nincsenek ciklusaim. Pont azelőtt kaptam egy injekciót, mielőtt elmentem a hajóútra, és három hónapig kitart, talán tovább is.

– Hát, ez átkozottul praktikus a körülményekhez képest.

– Ne viccelj ezzel!

Ahogy az ilyen témák általában kifogynak, a beszélgetés elhalt. Hátradőltünk, én pedig kiosztottam a vizet és még egy kis madárhúst. Úgy tettem, mintha nem figyeltem volna, ahogy elveszi a pohár vizet, megnyalja a száját, iszik, újra megnyalja a száját, majd megtörli az ajkait. Pár perc elteltével abba kellett hagynom a nézelődést, különben elég nyilvánvalóvá vált volna, hogy valójában mire gondolok, amikor arról a szájról és azokról az ajkakról van szó.

– Miért nem mondod, hogy szívjam ki a gerincvelőt a madarakból?

Raine a sarkára ült, és újabb fancsali képet vágott, miközben gyorsan megrágta és lenyelte a vékony pelikáncafatot.

– Még megfontolom – feleltem. – Egy madár gerincvelejében sok egyéb dolog is lehet – paraziták, vírusok és mindenféle más kórokozók is. A madarak sokkal mocskosabbak, mint a halak. Én magam nem is ennék belőle, de már mindenhol kutattam egy átkozott aranydurbincs után, de nem találtam egyet sem.

Raine kuncogott, és belebokszolt a karomba. Elhajoltam előle, és engedtem, hogy hátracsússzak, amíg a vállam az övéhez nem ért. Félmosolyt villantottam rá, amit már néhányszor elsütöttem korábban, és figyeltem, ahogy az ajkába harap, és ahogy a szeme elsötétül. Megnyaltam az számat és önkéntelenül nyeltem egyet.

– Ezért mentél korábban halért?

– Azért mentem halért, mert találtam madarat – feleltem. – Ha nyersen kell ennem valamit, akkor inkább halat eszem. Ez így azért ez elég szívás.

Raine megint felnevetett, és ráeszméltem, hogy kezdek csak azért mondani dolgokat, hogy megnevettessem. Egy újabb női nevetés töltötte meg a fülemet, de ezúttal sikerült ellöknöm magamtól.

Amit persze nem meséltem Raine-nek, mert nem szerettem volna reményeket ébreszteni benne, az az volt, hogy a pelikánok sosem repülnek túl messze a szárazföldtől. A puszta jelenlétük azt jelentette, hogy közel vagyunk, de anélkül, hogy az egyik vagy a másik irányba irányíthatnánk magunkat, teljesen ki voltunk szolgáltatva az áramlatoknak. A fából készült evezőre pillantottam, ahol az a csónak egyik oldalához szíjazva lógott, és az áramlatok elleni hatástalanságával incselkedett velem.

Amikor felnéztem, Raine arcán nagyon furcsa mosoly ült ki, ami lassan még szélesebb mosolyba, majd kuncogásba csapott át.

– Mit nevetsz? – bámultam rá.

– Neked van... eeegy... – Még jobban röhögni kezdett.

– Mondd már! Mi a fasz van, Raine?

– Pelikánhús van a szakálladban! – közölte Raine, lecsukta a szemét, és az oldalára fordult, a hasát fogta, és úgy vihogott, mint a falu bolondja. A borostámhoz nyúltam, és leszedtem egy darab pelikánhúst az államról, majd kidobtam a csónakból. Raine továbbra is hisztérikusan nyerített. Igyekeztem bepöccenni emiatt, de nem igazán sikerült.

– Miért tartod te ezt olyan viccesnek? – kérdeztem. Raine megpróbált – némileg sikeresen –, felelni két kuncogás között.

– Neked... egy... pelikán... volt... a... szakálladban! – visított fel, és még jobban nevetett – a... szakálladban!

Nos, még mindig nem értettem, de nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Rávetettem magam, megragadtam, és elkezdtem csiklandozni az oldalát. A csónak billegett és ringatózott, mindkettőnket ide-oda dobálta. Raine sikított, és megpróbált elfordulni, de én fél kézzel a mellkasomhoz szorítottam, a másik kezemmel pedig jól megcsiklandoztam. Rácsapott az őt leszorító karomra, majd megfogta és megpróbálta odébb tolni a csiklandozó kezemet. Ebben a merényletben a legkevésbé sem volt sikeres, mert még ha meg is fogott, közel sem volt elég erős ahhoz, hogy visszatartson.

– Hagyd abba, Bastian... kérlek! – könyörgött. Egy időre abbahagytam a csiklandozást, hogy hagyjam levegőhöz jutni, de továbbra is szorosan tartottam. Gyorsan megpördítettem, hogy velem szemben álljon, és mindkét karomat a dereka köré tekertem, a lábait pedig a combomra tettem.

– Abbahagyom, ha megcsókolsz – ajánlottam alkut.

– Rendben! – jajdult fel, és felhúzta rám a szemöldökét.

– Meg kell csókolnod... itt... – mutattam egyik ujjammal az államon lévő pontra, ahol a pelikándarabka fennakadt. Raine elvesztette a fejét, újra röhögni kezdett, és továbbra is próbált kibújni a szorításomból. Végül a csónak másik oldalára gurultunk, míg végül megálltunk, miközben a hátamon feküdtem, Raine pedig rajtam ült.

– Meguntad már? – kérdeztem.

– Igen!

– Akkor most megcsókolsz?

– Ne ott már!

– Ha ott nem csókolsz meg – szívtam a vérét. – Akkor ott kell megcsókolnod, ahol én mondom.

– Szó sem lehet róla! – felelte Raine. – Ki tudja, mit választana a perverz agyad!

– Valójában, szerintem elég nyilvánvaló – vigyorogtam, és felhúztam a szemöldökömet. – Különösképpen kedvelem a...

– Ki ne mondd!

Raine kitépte az egyik kezét a szorításomból, és igyekezett megcsiklandozni. Amúgy sem voltam különösebben csiklandós, úgyhogy nem járt sikerrel. Megfordítottam mindkettőnket, amitől a csónak ismét megingott, megfogtam a kezét, és a feje fölé szegeztem. Megpróbált kapálózni, de én átkulcsoltam a lábaimat az övét, lecsúsztattam a lábam a vádliján, és a bokáját az enyémmel szorítottam össze.

Teljesen mozdulatlan volt alattam, amit a farkam nagyon, nagyon díjazott.

– Engedj fel! – rimánkodott Raine kacagva. Egy pillanatig vergődött a szorításomban, mielőtt feladta, és mozdulatlanul feküdt. Felpillantott rám, a mellkasa szapora lélegzetvétellel emelkedett és süllyedt. Összehúztam a csuklóját, egy kezemmel megragadtam, a másikkal pedig az államra mutattam.

– Pontosan itt – utasítottam.

Raine csak egy pillanatig hezitált, mielőtt felemelte volna a fejét, épp csak annyira, hogy egy puszit nyomjon az államra, aztán ismét féktelenül vihogni kezdett. Megcsóváltam a fejem, elengedtem, oldalra gurultam, és a csípőjénél fogva magamra húztam, hogy még mindig fekve, de velem szemben legyen. Igyekeztem csúnyán nézni rá, de a nevetése mosolyt csalt az arcomra, így annyira nem jött össze. Miután megnyugodott, kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa az arcomat, majd kicsit közelebb húzódott, és az ajkait az enyémhez nyomta.

Éreztem, ahogy szétnyílik a szája, és a nyelvével végigsimít az ajkaimon. Lassan nyíltam meg neki, bár nem tudtam megmagyarázni, miért is ódzkodtam annyira, hiszen amint a nyelve az enyémhez ért, nem tudtam megállni, hogy vissza ne csókoljam, és ne keressem a száját. Jó érzés volt, jó íze volt, és csak azt akartam, hogy ő is úgy érezze magát, mint én, amikor hozzáértem.

Aztán eszembe jutott, hogy talán valami mást is kellett volna tennem, ezért sokkal hamarabb visszavonulót fújtam, mint szerettem volna. Raine kérdő szemekkel nézett rám, amelyek még mindig sötétek voltak a vágytól. Igen, most azonnal tennem kellett valamit.

– Azt hiszem, kész vagy – mondtam csendesen.

– Készen? Mire is?

– Az orgazmusra – feleltem, felhúzva a szemöldököm, ezzel is provokálva. Egy pillanatig rám bámult, aztán lassan bólintott. Elengedtem a csípőjét.

– Feküdj a hátadra – kértem, ügyelve, hogy a hangom halk és mély legyen. Raine azt tette, amit mondtam neki, és hallottam, hogy a légzése máris kissé rendszertelenné vált.

Tudtam, hogyan kell elbűvölni, és tudtam, mit kell tenni, hogy egy nő jól érezze magát. Amikor először meséltem neki, hogy képes vagyok elérni, hogy elélvezzen anélkül, hogy egy ujjal is hozzáérnék, az nem blöff volt – már korábban is megtettem, és egészen biztos voltam benne, hogy újra kivitelezhető a tettem.

Miután elhelyezkedett, felpillantott rám, a szemei tágra nyíltak és várakozóan nézett rám. Egy pillanatig csak bámultam ebbe a szempárba, aztán nagyon-nagyon lassan hajoltam közelebb, az egyik karomon egyensúlyozva, míg a másikkal átnyúltam a testén, vigyázva, hogy ne érintsem meg egyetlen részét sem. A fejem is mozdult fölötte, és a szemébe néztem. Kicsit közelebb bújtam hozzá, a szám csak néhány milliméterre volt az övétől. A háta meggörbült, előre jelezve, hogy szándékában áll felém nyúlni. Elhúzódtam tőle, amikor megpróbálta összeérinteni az ajkainkat, és féloldalas mosolyt villantottam rá.

– Semmi érintés – emlékeztettem rá finoman. Felvontam a szemöldökömet, amikor válaszként halkan felnyögött, és visszafeküdt a helyére. Megnyalta a száját, és nagy önuralomra kényszerítettem magam, hogy nehogy a számat az övére nyomjam, és mindent és mindenkit elvegyek, amit csak tudok. Így figyelni rá, több mint elég volt ahhoz, hogy a farkam még keményebbé váljon.

Hátrébb dőltem, ajkaimat ismét közel vittem az övéhez, majd lassan végigsimítottam az állkapcsa szélén vele, meleg levegőt fújva a bőréhez, miközben a füle felé haladtam.

– Nyújtsd ki a kezed, és érintsd meg az állkapcsod széle alatt magad – utasítottam. A szemei kissé kérdőn rám hunyorogtak. Elvigyorodtam. – Azt állítottam, hogy nem fogok hozzád érni – ez nem jelenti azt, hogy te sem érhetsz magadhoz.

Raine szája mosolyra húzódott, majd felnyúlt, és gyorsan végigsimította a kezével az arcát.

– Ne így – javítottam ki. – Mindig nagyon lassan mozogj, az ujjaid hegyével könnyedén érintve. Alig érintse a bőröd. Úgy fogod érezni, mintha csak az apró szőrszálakat érintenéd, és kicsit csiklandozni fog.

Raine újra megpróbálta.

– Úgy... ez az – néztem a szemébe. – Húzd végig az ujjaidat az állkapocsvonaladon, és érintsd meg az ajkaidat is. Ez az... hunyd be a szemed, és emlékezz arra, milyen volt, ahogy a szám a tiédre tapadt. Forró... puha...

Ismét meleg levegőt fújtam a fülére, és figyeltem, ahogy kicsit megborzong.

– Fogd a másik kezed, és tedd a... pólód szegélyére – éreztem, hogy mosolygok. Áthelyeztem a súlyomat, és végigsimítottam az arcán, az orrom majdnem súrolta a bőrét, de nem egészen, amíg el nem értem a másik füléig. – Jó látni téged a ruháimban. Tudod, a puncidat ugyanaz a ruha takarja, ami a farkamhoz ért. Annyira beindít, ha erre gondolok. Te szoktál erre gondolni, Raine? Gondoltál már arra, hogy a farkam ugyanabban a boxeralsóban volt? Ugyanabban a boxerban, amit most is viselsz?

– Igen – suttogta Raine.

– Megfeszültek az izmok a lábaid között, amikor eszedbe jutott, hogy a farkam közel van a puncidhoz? Nedves lettél a gondolattól, hogy ott vagyok?

A lány csak a levegőt kapkodta, és az ujjai megragadták a pólóm szélét.

– Azt hiszem, így történt – doromboltam a fülébe. – Érintsd meg a hasadat, Raine. Húzd fel a pólót, és zongorázz végig ujjaiddal a hasadon. De finoman... ahogy a többi részeddel is csináltad. Úgy... a középső ujjadat vidd a köldököd köré. Istenem, bárcsak és csinálnám ugyanezt a nyelvemmel.

– Megtehetnéd... – kezdte Raine.

– Nem, nem – feleltem mosolyogva. Végigfújtam a nyakán, és figyeltem, ahogy megremeg. – Nem ez volt az egyezségben, igaz? Bár ez nem jelenti azt, hogy nem szeretném, hogy az én nyelvem legyen. Végignyalni az édes bőrödön, megkóstolni téged... Nyúlj be a póló alá is, bébi. Úgy... futtasd végig az ujjaidat a melleden. Most csukd be a szemed, és csak érezz.

Raine követte az utasításaimat, fogai az alsó ajkába mélyedtek, és keze mozgott a póló alatt, hogy végigsimítson a saját mellét. Figyeltem az ujjait, ahogy elkezdtek a mellbimbója köré záródni.

– Ne nyúlj ahhoz a mellbimbóhoz, bébi. Nem mondtam, hogy érintsd meg... azt... csak futtasd rajta körül a hüvelykujjadat... Várd meg, amíg teljesen megkeményedik és megfeszül. Ó igen, most már látom a pólón keresztül... olyan kurva dögös....

Raine szemei csukva maradtak, és figyeltem, ahogy a mellkasa most egy kicsit gyorsabban emelkedik és süllyed. A fogai, mintha végleg az ajkába vájtak volna, de az akadály ellenére apró, nyöszörgő jajdulások szöktek ki a száján.

– Vedd ki a kezed a póló alól, Raine – figyelmeztettem. – Nyúlj át, és futtasd végig az ujjaidat – most már könnyedén –, a másik karodon, ugyanúgy, ahogy az előbb megérintetted magad... ez az... nagyon könnyedén... a válladhoz, fel a nyakadon és az álladon át... lassan... most tedd az első két ujjadat a szádba.

Raine szemei kinyíltak, és a fejét megdöntve rám nézett.

– Shhh – szóltam, mielőtt még elkezdett volna vitatkozni. – Tedd a szádba az ujjaidat, és szívogasd meg.

Lassan, vonakodva Raine mégis engedelmeskedett.

– Jó kislány – suttogtam. A karom kezdett fáradni a törzsem egy részét tartva, ezért hátrébb húzódtam a testén, az orromat rendkívül közel vittem a nyakához és a vállához, miközben a másik füléhez hajoltam a számmal

– Húzd végig az ujjad az oldaladon – utasítottam. – Most dugd vissza a kezed a póló alá, és dörzsöld a nedves ujjaiddal a mellbimbódat.

Figyeltem a kezét a póló alatt, és kénytelen voltam egy kicsit távolabb dönteni a csípőmet tőle.

– Ez akár lehetne a nyelvem is – közöltem, és ismét forró levegőt fújtam a fülébe. Raine zihált, és lehunyta a szemét. – Most csippentsd a mellbimbódat a hüvelyk- és mutatóujjad közé és tekerd meg. Húzd meg egy kicsit, mintha szívnám. Ó, úgy... most a másik felét.

Fél kézzel feltoltam magam, egyensúlyoztam a lány fölött, és a másik kezemmel árnyékoltam a mozdulatait póló felső részén, majdnem – bár nem egészen –, megérintettem az anyagot. Figyeltem, ahogy a kezem az övével együtt mozog, és kicsit felnyögtem, amikor Raine a mellbimbóját húzta.

A szemhéjai megrebbentek, és sötét szemekkel, szétnyílt ajkakkal nézett rám.

– Annyira kurva dögös vagy így – közöltem vele. – Tedd a másik kezed a hasadra... finoman húzd végig az ujjaddal a rövidnadrág szélét. Csúsztasd az ujjaid hegyét a széle alá...

Figyelni, ahogy az ujjaival a boxeralsóm szegélye alá nyúl – még akkor is, amikor nincs is rajtam –, valamiféle meghatározó pillanatnak tűnt. Szinte vártam, hogy egy zenekar bújik ki a csónakból, és drámai zenét kezd játszani. Amikor az ujjai a szövet alá kerültek, csak egy apró pillantást vetettem a sötét fürtökre közvetlenül a szegély mellett. Majdnem annyira akartam az ujjaimat beletúrni, mint amennyire a farkamat szerettem volna benne érezni.

– Told lejjebb az ujjaidat – suttogtam a fülébe. – Csúsztasd lefelé a klitoriszodon, az ajkaid között... találd meg azt a helyet, ahol annyira szeretnék lenni. Érzed ezt? Tedd bele az egyik ujjadat, Raine. Csúsztasd be oda...

Raine háta meggörbült, és kicsit hátrébb kellett húzódnom, hogy ne érintsem meg, miközben oldalra fordította a fejét. Hosszú, lágy nyögést adott ki, amitől a farkam kész volt átverekedni magát a rövidnadrágom anyagán. A farkamnak teljesen vége volt, hogy éppen abban a pillanatban nem abban a boxeralsóban van.

– Olyan kibaszottul szexi vagy – mormoltam, és ismét közel merészkedtem a füléhez. – Nedves vagy, Raine?

– Igen...

– Mesélj, mennyire vagy nedves.

– Ó, Istenem... Bastian...

– Csippents össze megint a mellbimbódat – ajánlottam. – Dörzsöld végig a hüvelykujjaddal a csiklót. Ez az, körkörösen.

Izzadságcsepp jelent meg a homlokán, és bár az agyam egy része fontosnak tartotta a vízveszteséget, látni, ahogy ujjazza magát, egyszerűen túl hihetetlen volt ahhoz, hogy még csak arra is gondoljak, hogy közöljem vele, hogy hagyja abba. Megkaphatta volna az én vízadagomat. Megkaphatta az összes kibaszott vizet. Amíg ezt nézhetem, akár most azonnal el is borulhatok, hogy hálát adjak ezért a látványért, és tökéletesen elégedett lehetek.

– Ujjazd magad, Raine – folytattam. Biztos voltam benne, hogy már közel járt. – Görgesd a mellbimbódat a hüvelykujjad és az ujjad között... jó... pontosan... olyan dögös... Csak arra tudok gondolni, hogy a farkam elmerül benned. Szinte érzem, ahogy felcsúszik beléd, ahogy most az ujjaid is. Told fel őket, Raine. Görbítsd az ujjaidat a csikló irányába –mintha a hüvelykujjaddal próbálnád megérinteni az ujjadat a testeden keresztül –, és nyomd lefelé a hüvelykujjadat....

Raine halkan felnyögött, én pedig még egyszer a fülébe fújtam.

– Forgasd körbe a hüvelykujjadat... ez az. Azt akarom, hogy elélvezz értem, bébi... engedd el magad.

A feje még jobban hátrafeszült, és a haja a számat súrolta, mielőtt megmozdulhattam volna. A szája elnyílt, a szemei becsukódtak, és összefüggéstelen szavakat kiáltott fel, ahogy az orgazmus átcsapott rajta. Újra és újra a nevemet lihegte, miközben elélvezett, ami majdnem elég volt ahhoz, hogy ott helyben elmenjek én is.

Raine lassan kinyitotta a szemét, és azonnal találkozott pillantásommal.

– Olyan kibaszottul szexi voltál – suttogtam újra, és előrehajoltam, mintha az ajkaimat enyhén az övéhez akartam volna nyomni, de még mindig nem értem hozzá. Ziháló lélegzete forró levegőt fújt a számba. Felemeltem a fejem, és figyeltem a szemét, amikor végre újra megérintettem, és a kezemet végigcsúsztattam a karja külső oldalán. Amikor elértem a karja alsó részéhez, amely lágyan a csípőcsontján pihent, megmozdult, és gyorsan kihúzta a kezét a boxerből. Elkaptam a csuklóját, és lazán feljebb vittem a kezét, amíg a csúszós ujjai közvetlenül az arcom előtt voltak. Raine szeme egy pillanatra kitágult, és a bőre kissé elvörösödött, amin elmosolyodtam. A számhoz vittem az ujjait, és lassan a számba vettem őket.

Ahogy belekóstoltam, csak arra tudtam gondolni, hogy ez nedvesség nem is a forrásból származik, hanem csak az ujjaiból. Annyira sokkal többet akartam. Szememet rajta tartottam, miközben lassan kivettem az ujjait a számból, és megnyaltam a szám. Raine nyöszörgött egy kicsit.

– Bastian...

– Hihetetlen ízed van – közöltem, és ez volt a teljes igazság. Raine arca bíborvörösre változott, ahogy a tekintete elhagyta a pillantásomat, és láttam, hogy nagyot nyel, miközben a szíve továbbra is hevesen kalapált.

– Oké – mondta végül Raine, amikor a légzése kezdett lecsillapodni. – Most már értem. Tudom, mi ez a felhajtás.

Kuncogtam, miközben megöleltem a karjaimmal a vállát. Nem tudtam megállni, hogy ne csókoljam tovább, és ezúttal, amikor föléje hajoltam, az ajkaimat az övére illesztettem. Először gyengéden csókoltam, de aztán egyre erősebben. A saját szívverésem is felgyorsult, ahogy egyik kezemet az arca oldalára helyeztem, hogy magamhoz szorítsam, a nyelvem az ajkát érintette, majd a száját kutatta. Többet akartam kapni belőle, de haboztam, mert nem akartam még tovább feszegetni a húrt, mint amennyire már eddig megtettem. Ha sokkal többször érnék hozzá, lehet, hogy nem tudnám abbahagyni. A gondolatra felegyenesedtem, és még egyszer lágyan megcsókoltam, mielőtt visszaültem mellé.

– Akarod, hogy... ööö...? – Raine lenézett, és rájöttem, hogy a farkam még mindig jól láthatóan ágaskodik. Nem voltam benne biztos, hogy pontosan mit a terve, ha ez valóban terv volt, de az arckifejezése és a továbbra is bizonytalan tekintete mindent elmondott, amit tudnom kellett. Nem állt készen erre.

– Nem – mondtam, majd vigyorogtam rá. – Talán később. Ez most csak rólas szólt.

Raine felemelkedett, és újra megtalálta az ajkaimat, lágyan és szeretettel megcsókolt.

– Köszönöm, Bastian.

– Bármikor – feleltem. – És ezt komolyan gondolom!

– Tudom – mondta Raine egy újabb kuncogással –, de azt hiszem, ezen a ponton már teljesen kicsináltál.

– Nem én voltam – tagadtam. – Hozzád sem értem.

Nevetett, átkarolta a vállam, és magához húzott. Újra megcsókoltuk egymást, mielőtt nagyot sóhajtott, majd lassan kiengedte, és a fejemet a vállára vezette. Egy darabig ott maradtam, de a melleinek látványa, amelyeknek mellbimbói még mindig meredeztek, látszottak a rajta lévő pólón keresztül, megőrjített. Felültem, és lehajtottam a fejemet vissza a hasára. Igaz, ebben a pozícióban a farkam szerint közelebb voltam a létezés Tádzs Mahaljához, de ez már nem zavart annyira. Különben is, szerettem ott lenni; még mindig éreztem az orgazmusa illatát.

Azóta a reggel óta az arcomat Raine hasához simítva a kedvenc helyemmé vált. Onnan hallottam a szívének egyenletes dobbanását. Megölelhettem a derekát, és megérinthettem az arcát, ha akartam, és ami a legfontosabb, Raine könnyen elérhette a hajamat, hogy játszadozzon vele, miközben én lehunytam a szemem, és szinte békésen éreztem magam.

Ha sikerülne több ehető ételt találnom, és meg tudnám hívni az időjárás isteneit, hogy nagyjából háromnaponta esőt varázsoljanak, tökéletesen boldogan maradtam volna ott, ahol voltam, nomád életünk hátralévő részére. Kíváncsi voltam, Raine mit szólna ehhez, és eszembe jutott, hogy még mindig tartozom neki egy sztorival.

– Azt hiszem, most már kötelességem elmesélni neked egy másik történetet – nyikkantam, és azonnal azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. Mit is akartam mondani? Képtelen voltam beszélni róla. Nem volt lehetséges.

– Nem kell elmondanod, Bastian – közölte Raine. Ujjai továbbra is mintákat rajzoltak a fejbőrömön. Amikor végigfuttatta az ujjait a szálakon, tovább tartott, mint kellett volna, hogy elérje a hajszálak végeit. Le kellett volna vágatni a hajamat. És megborotválkozni. És zuhanyozni. Valószínűleg még egy tucat más dologra is szükségem lett volna.

– Megegyeztünk – emlékeztettem rá. – Még mindig úgy gondolom, hogy az én részemről szar bolt volt, de én soha nem hátrálok meg egy üzletből.

– Mondtam neked...

– Igazából ezt vissza kell vonnom – szakítottam félbe. Kétségtelenül húztam az időt. – Tényleg sok üzletet kihagytam már. A játék része – szövetséget kötni, és amint hátat fordítanak –, kiiktatni őket.

– Ez nem hangzik túl sportszerűen.

– Nem mintha egy bíróra tartozott volna sportszerűtlen viselkedés – feleltem. – Ölj vagy megölnek. Ha nem basztam volna át azokat az embereket, most halott lennék.

– Ezzel nem szállhatok vitába – ismerte el Raine, a hangja egyszerre volt puha és kemény. Úgy gondoltam, hogy ez a pont most kiváló alkalom lenne arra, hogy abbahagyjam a beszélgetést, ezért hallgattam a szívverését, amely csak egy kicsit a fülem fölött helyezkedett el. Az ujjaim a csípőjéhez értek, én pedig üres tekintettel néztem végig a csónak hosszában.

Raine el akart engedni, ami rohadtul jó dolog volt. Nem akartam beszélni arról az öt hónapról, amit vele töltöttem. Valahogy nevetséges volt, valóban. Hogyan is beszélhettem volna róla, amikor nem bírtam kimondani – vagy akár csak gondolni sem –, a nevére?

Kellemesebb dolgokra koncentráltam, például Raine gyönyörű arcára, amikor hátrahajtotta a fejét, és az ujjaira, vagy ahogy a nevemet nyöszörögve elélvezett. Eszembe jutott, milyen íze volt az ujjainak, amikor utána megnyaltam őket.

Akartam őt, és nem csak a testet, hogy felizguljak. Jólesett, hogy ilyen közel van hozzám – megérintette a hajamat, és csak simogatott, még akkor is, amikor nem csináltunk semmit. Határozottan akartam őt, de hogyan is gondolhattam volna erre azok után, ami az első és egyetlen alkalommal történt, amikor valaha is hagytam, hogy valaki közeledjen hozzám? Nem, nem tudtam megtenni. Legalábbis egyetlen okból nem engedhettem be – el kellett volna mesélnem neki, mi történt korábban, és erre semmiképp sem voltam hajlandó.

– Egy verseny után találkoztam Jilliannel – nyögtem ki végül.

Azt hiszem, mégiscsak el szerettem volna mesélni.