7. fejezet

 

Hetedik fejezet – Fájdalom

Fordította: Aiden

Minden izmom megfeszült és ugrásra készen állt, mintha megsejtették volna, hogy itt hamarosan küzdenem kell majd.

Ebben az érzésben volt valami más is, és amikor rájöttem, hogy az izmaim a menekülésre, nem pedig a harcra vannak felkészülve, nem tudtam, mit kezdjek ezzel. A természetes reakcióm mindig is a harc volt – soha életemben nem futamodtam meg semmi elől. Mi lehetett ebben az aprócska leányzóban, amitől annyira berezeltem? Ha egyszer minden kiderül, meggyűlöl majd, és ez a gondolat rendkívül idegesítő volt. Nem akartam, hogy gyűlöljön.

Csendben vártam, és óvatosan figyeltem Raine-t. Talán szavakba sem tudtam volna önteni az összes érzelmet, ami átsuhant az arcán, ahogy apránként minden információ, akár a kirakósjáték egy-egy darabja a helyére kerül, és rájött, hogy valójában mekkora fasz vagyok. A szája egy kissé elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem szólt egy szót sem, sőt, még csak rám sem nézett.

Ott voltam, amikor az apját kivégezték. Hallottam, ahogy a halálért könyörgött, miközben kínozták. Hallottam, ahogy zokogott a lányáért. Hallottam, ahogy könyörgött, hagyják meg az életét, aztán láttam, ahogy a fegyver csöve a fejéhez szegeződik. Ezen a ponton már úgyis mindegy volt – nem élhette volna túl azt, amit műveltek vele. Ettől függetlenül csak ültem a helyemen, és nem mozdultam, amikor meghúzták a ravaszt, és az agya szétfröccsent a mögötte lévő falon. Meg se moccantam. Nem tiltakoztam. Csak végignéztem, ahogy megtörténik. Hárman közülük már halottak voltak, mielőtt felálltam volna és elindultam volna feléjük. Ekkor John Paul megfogta az egyik karomat, Landon pedig a másikat, és nem engedték, hogy odamenjek. Még akkor sem szóltam egy árva szót sem, még azt sem, hogy ne csinálják. Gayle-t és a társát kínozták meg a legjobban, ők ketten zsaruk voltak, de mindannyian meghaltak.

Egymás után ölték meg őket, miközben én csak álltam és néztem.

Az emlékezésből egy fülsiketítő ordítás szakított ki, amivel Raine hirtelen rám vetette magát. Apró öklei a mellkasomat ütötték, miközben könnyek gördültek végig az arcán.

– Muszáj elmondanod, mi történt vele! – ordított rám. – El kell mondanod! Mondd el, de rögtön, Bastian Stark, a kurva anyádat!

Még mindig annyira be voltam feszülve, hogy először nem is értettem, mit művel. Amikor felfogtam, hogy bántani akar, nem tudtam, mit tegyek. Engedhettem volna, hogy folytassa, hiszen a legnagyobb kár, amit okozott volna, legfeljebb egy kis zúzódás lett volna. Bár ez nem lett volna jó ötlet, mert rengeteg energiájába került – az ő energiájába, amit nem engedhetett meg magának, hogy elpazaroljon. Egyetlen ütéssel kiüthettem volna úgy, hogy elájul – talán mikor magához térne, addigra megjönne az esze. De nem, ez sem volt járható út. A picsába, egyszer már így is megütöttem. Nem akartam megismételni, bármi legyen is az oka. Meg kellett találnom a módját, hogy leállítsam... erőszak nélkül.

Lehetséges volt ez egyáltalán?

– Raine, a kurva életbe, hagyd már ezt abba! – fogtam le a kezét, de továbbra is hadakozott ellenem, sikítva és bőgve.

Amikor elengedtem, újra ütlegelni kezdett, ami nem igazán fájt, de kezdett kibaszottul idegesítő lenni. Végül szorosan megöleltem, és a mellkasomra vontam, így nagyjából moccanni sem bírt.

Egy darabig még vergődött a karjaim között, de végül megadta magát a kimerültségnek. Súlyos zokogásától mindketten rázkódtunk, miközben ugyanúgy a mellkasomnak dőlve zokogott, mint az első éjszakán, a tutajon. Néhány percenként még mondogatta, hogy el kell árulnom neki, mi történt az apjával. Én azonban nem feleltem. Tisztában voltam vele, hogy épeszű ember nem igazán szeretné tudni, hogyan halt meg valaki, akit szeretett – nem, ha az történt vele, ami.

Végül lecsillapodott, én pedig hátradőltem, magamhoz húztam, és a karjaimban tartottam továbbra is. Egy utolsó remegő sóhaj hagyta el az ajkait, és úgy tűnt, feladja. A szemei lecsukódtak, de nem hittem, hogy elaludt volna. Megsimogattam a feje tetejét, és lenyűgözött, mennyire puha a haja. Amikor ő ért a hajamhoz nemrég, úgy tűnt, hogy attól kicsit én is megnyugodtam, ezért úgy gondoltam, talán én is megtehetném ugyanezt vele.

– Elárulod nekem? – dünnyögte fáradtan, miután már jó ideje feküdtünk ott.

– Nem – feleltem.

– Miért nem?

– Mert nem akarok emlékezni rá.

– De nekem muszáj tudnom – erősködött Raine.

– Nem, csak tudni szeretnéd – javítottam ki. – A probléma ezzel csak annyi, hogy ha elárulom, már soha nem tudod meg nem történtté tenni a dolgot. Ha elárulom, mi történt az apáddal, és neked nem fog tetszeni a dolog, amit mondok, nem leszek képes kitörölni az agyadból. Hidd már el, hogy nem szeretnéd tudni.

– Áruld el, kérlek – emelte fel Raine a fejét a mellkasomról, és mély, sötét szempillákkal keretezett, kisírt piros szemekkel nézett rám. Nem voltam benne biztos, hogy a pillantása, vagy ahogyan megkért, vagy egyszerűen csak az, ahogyan kimondta, hogy ,,kérlek”, rombolta le az elhatározásomat. Bármi is volt az, győzött. Talán ekkor már bármit kérhetett volna tőlem a világon, és én képtelen lettem volna nemet mondani. Ezt azonban nem mondhattam el neki.

– Rendben – feleltem és vettem egy nagy levegőt –, de nem most, és nem mondok el mindent. Én csak... egyszerűen nem tehetem.

Raine bólintott, és arcát ismét a mellkasomra simította.

Néhány percig csendben simogattam a hátát.

– Rád gondolt, amikor meghalt – feleltem végül. – Az utolsó dolog, amit mondott, az volt, hogy van egy Raine nevű lánya. Aztán lelőtték.

Éreztem, ahogy a könnyei ismét a mellkasomra potyognak, és a teste ismét rándult egyet, aztán az ölelése szorosabbá vált.

– Köszönöm, Bastian.

– Ugyan mit köszönnél – mordultam rá. – Nekem ne köszönj semmit ebből a baromságból.

– Mesélj még valamit – mondta.

– De ne erről – kértem. Könyörögtem neki, ha kellett.

– Mesélnél valami másról?

Éreztem, hogy a testem azonnal elkezd ellazulni. Ezen a ponton már szinte bármiről hajlandó lettem volna beszélgetni vele. Mesélnék neki Theresáról vagy Jillianről, vagy az elcseszett életem bármely más részéről, csak kerüljük az apja halálának körülményeit.

– Mint például? – kérdeztem.

– Nem tudom – mondhatnál még valamit magadról.

– Ki vagy éhezve a sírós történetekre, mi?

– Többet szeretnék tudni rólad.

– Baj lehet a toronyban – gúnyolódtam. Mély levegőt vettem, és egy sóhajtva kifújtam. – Mire vagy kíváncsi?

– Meséld el, hogyan szerezted azt a heget a hátadon.

– Már mondtam – feleltem. – Megszúrtak.

– Meséld el a teljes történetet – nyaggatott Raine.

– Jó – egyeztem bele –, de akkor neked is mondanod kell valamit magadról.

– Áll az alku – bólintott, és mintha éreztem volna, hogy elmosolyodik.

– Volt ez a David nevű fószer – kezdtem. – Magas fickó volt, rengeteget ivott, régóta játszott már, és sokkal többet kaszált, mint én. Nem tudom, mennyit, csak azt tudom, hogy a bukmékerek sokkal jobb esélyeket adtak neki, mint nekem vagy bármelyik másik játékosnak. Mindannyian tudtuk, hogy nem játszott tisztességesen – már ha egy szabályok nélküli játékban valakiről ezt el lehetett mondani. Rávett valakit, hogy árulja el, hol találja a pályán a fegyvereket, hogy ő kaparintsa meg először, vagy, hogy becsempésszen neki valamit – nem tudom, hogy történt. De határozottan nem játszott tisztességesen.

– A játszma a sivatagban volt, valahol Afrikában, a szavannában vagy miben. Nem tudom, de kurva meleg volt. Már vagy három napja bujkáltunk egymás elől, azt hiszem. Az elején két tucatnyian voltunk, de aztán a létszám háromra csökkent: Davidra, egy csajra, aki Honey-nak hívatta magát, és rám. Nem vihettünk be fegyvert, de azért volt egy csomó cucc, amit használni lehetett. Órák óta egy kupac szikla tetején rejtőzködtem. A földről nem vettek észre.

– Mekkora volt az a terület? – kérdezte Raine.

– Olyan két-három négyzetmérföld, körbekerítve, hogy tudd, hol vannak a határok. Nem volt túl nagy, ne hidd. A levegőből dobtak le minket. A nézőket egy előkelő kairói szállodában helyezték el. Legalábbis úgy hiszem, az volt. Igazából fogalmam sincs, hol lehettünk.

– Fogadok, hogy a nézőknek légkondicionált szobáik voltak – álmodozott Raine. – Az most nekünk is jól jönne.

– Jah, ne viccelj – nevettem. Hatásszünetet tartottam, és eszembe jutott, mikor kiugrottam a helikopterből, meg az az óriási elefántszar kupac is, amibe majdnem landoltam, amikor földet értem. Raine hátrafordította a fejét, hogy rám nézzen, a szeme várakozóan meredt rám. – Szeretnéd, ha folytatnám?

– Igen.

– Rendben – vettem még egy levegőt, és folytattam. – Meglestem Honey-t, ahogy felmászott a parton túlra, folyton nézegetett mindenfelé, engem vagy Davidet keresett. Volt egy fojtóhurkom, amit az ingem aljából csináltam. Már két másik játékost is sikerült kiiktatnom vele. Levetettem magam a szikla tetejéről, és ő lett a harmadik áldozatom.

– Megfojtottad?

– Jah – mondtam halkan. Vártam, hogy Raine menekülni próbál előlem, vagy legalább a tutaj másik felére húzódik majd, de nem moccant. Éreztem, hogy megrándul a keze a hasamon ahol nyugodott, de nem tett egy lépést sem, hogy távozzon. Még egy percig hallgattam, mielőtt folytattam volna a sztorit.

– Éppen végeztem a nővel, amikor David mögém lopózott. Nem tudom, honnan szerezhette a kést – ebben a játékban egyáltalán nem szabadott volna fegyvereket használni, kivéve azokat, amiket te magad barkácsoltál. Hallottam, hogy mögöttem van, még mielőtt végigvágott volna a karomon és a hátamon. Sikerült megpördülnöm, így az első szúrás nem volt halálos, ahogy illett volna.

– Azt hiszem, elöntötte a szar az agyamat. Nem emlékszem, hogy akkor fájt volna. Csak arra emlékszem, hogy dühített, hogy egyáltalán nála volt az az izé. Elég késpárbajban vettem már részt ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell játszani. Kitértem előle, amikor megint rám támadt, és egy darabig ment az adok-kapok. Bevittem pár jó ütést az arcába, de nem tudtam olyan közel kerülni hozzá, mint szerettem volna, ráadásul hadonászott azzal a kibaszott késsel, és éreztem, hogy a vér folyik végig a hátamon.

– David remek harcos volt – jelentettem ki. – Azt meg kell hagyni. Tudta, hogyan kell küzdeni, akár fegyverrel, akár anélkül. Talán ha nem szúrt volna meg, akkor nyert is volna. De mivel megbökött, ráadásul elég mélyen, hogy összevérezzem a földet, végül megcsúszott a vértócsában. Ráálltam a kezére, hogy elengedje a kést, és elvágtam a torkát.

Csöndben maradtam, és Raine is hallgatott egy ideig. Egy pillanatra azt hittem, hogy elaludt, de végül megszólalt.

– Neked ez tényleg csak játék volt?

– Igen, így fogtam fel.

– Tudod, ez tényleg kurva gáz.

– Nem mondod – feleltem keserűen nevetve. – Nem emlékszem, hogy bármikor is azt állítottam volna, hogy normális lennék.

Raine ujja lassan elindult a hasam egy pontjára, ahol egy másik apró heg volt. Már nem is emlékeztem, hogyan szereztem, de az biztos, hogy kellemes érzés volt, ahogy megcirógatta. Persze rögtön eszembe jutott, milyen érzés lenne, ha az ujjai valahol másfelé kalandoznának el. Nem ártott valami figyelemelterelés, mielőtt a nadrágom eleje szétreped.

– Most te jössz – mondtam neki.

– Mit szeretnél tudni?

– Mesélj nekem az utolsó barátodról.

– Ez komoly? – kérdezte. – Tényleg a szerelmi életem érdekel?

– Aha – feleltem vigyorogva. Aztán rájöttem, hogy ez nem is annyira jó ötlet, figyelembe véve a helyzetünket. – De talán jobb lenne, ha lemásznál rólam, mert a mocskos részletektől biztosan kanos leszek.

Játékosan a mellkasomra csapott, de azért felült. Én is így tettem, és a szemem sarkából figyeltem, és úgy tűnt, összeszedi a gondolatait.

– Az arckifejezésedből arra következtetek, hogy már nem találkozol vele.

– Nem, már nem találkozunk – ismerte el Raine. – Ő tényleg csak egy jó barát volt. Segített nekem, miután apám meghalt. Bizonyos értelemben szerettem, de nem úgy, ahogy ő akarta.

– Hogy hívták?

– Andrewnak – felelte. – Az apja apám legjobb barátja volt, és együtt nőttünk fel. Miután apám meghalt, gyakran átjött hozzánk, és csak... és segített átvészelni mindent. Elvitt a bíróságra, és megvárt, amíg a bírák elé járultam, majd vigasztalt, amikor elutasítottak – meg akkor is, amikor megint nemet mondtak. Azt hiszem, akkoriban csak arra volt szükségem, hogy valaki a közelemben legyen, akiben megbíztam, de ő ennél többre vágyott. Így hát megadtam neki.

– Hagytad magad megbaszni?

– Te mindig ilyen nyers vagy?

– Jah, asszem.

– Hát, erről nem fogok mesélni – jelentette ki határozottan.

– Megdugott – mondtam nevetve.

Ismét játékosan rám csapott, és rohadjak meg, ha nem az jutott eszembe, amikor bőre az enyémhez ért, hogy a bőrünk más módon is érintkezhetne.

– Na, ki vele – győzködtem, mert úgy gondoltam, hogy ha ő rá tudott venni, hogy meséljek olyan szarságokról, amikről nincs kedvem, akkor ez oda-vissza működik. – Mondd el.

– Ő volt nekem az első – vallotta be halkan –, és én is neki. Az apja kisbuszának hátsó ülésén történt, ami egy elhagyatott úton parkolt. Egyikünk sem tudta pontosan, mit kéne csinálnunk. Őszintén szólva, az egész egy katasztrófa volt.

– Szóval szar volt az első menet – pontosítottam. Nem ő lenne az egyetlen csaj, aki ezt mondja. – De azért másodjára is beengedted a lábad közé?

– Párszor még rápróbáltunk – felelte Raine kuncogva –, de az az igazság, hogy nem lett sokkal jobb. Nem fájt, vagy ilyesmi, de még mindig nem értem, miért van a szex körül az a nagy felhajtás.

– Felhajtás? – ismételtem meg, kicsit hátradőlve, hogy más szemszögből is megnézhessem. – A felhajtás az amiatt van, mert az egész kurva jó érzés, bébi. Neked nem tűnt fel? – kacagtam fel röviden.

– Jó, hát az... oké volt.

– Oké? Csak ennyi? Úgy értem, én nem vagyok csaj, de akikkel együtt voltam, azoknak szerintem jobb volt, mint oké.

– Hát, én nem így éreztem – dünnyögte Raine.

– Azta kurva – mondtam, amikor leesett. – Nem is mentél el, igaz? Fogalmatok sem volt, mit kéne tennetek, és nem tudott elélveztetni.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Vagyis, egy idő után kellemes volt, de...

– Kellemes? Csak kellemes? Hát, egy dolgot biztosan állíthatok: neked nem volt orgazmusod, ha csak kellemes volt.

– Hagyjuk.

– Komolyan, Raine? – fordultam vele szembe, hogy a szemébe nézhessek. – Neked még sosem volt orgazmusod, igaz?

Nem tehettem róla; megint kibuggyant belőlem a nevetés. Nem csoda, hogy olyan feszültnek tűnt emiatt. Fogalma sem volt róla, hogy mit hagyott ki.

– Ne nevess már rajtam!

– De tényleg, babám – próbáltam abbahagyni a röhögést, bár nem sok sikerrel. Egyszerűen túl hihetetlen volt. – Isten ments, hogy nevessek rajtad. Csak képtelen vagyok elhinni, hogy egy ilyen kibaszottul gyönyörű lánynak, mint te, még nem könyörgött egy csapat fickó legalább, hogy orgazmushoz juttassa.

Láttam, hogy az arca elpirul, ahogy félrenéz és lesüti a szemét. Biztosan kapott ajánlatokat – azt állította, hogy egy ideig egyetemre járt, ugye? Kizárt, hogy egy ilyen dögös csajt, aki a campuson jön-megy, ne hívtak volna el a város összes diákszövetségi bulijára. Ha csak egyetlenegy buliba is elment, kizárt, hogy valamelyik srác ne próbálkozott volna be nála.

Egy pillanatra Theresa képe villant át az agyamon, és hirtelen eszembe jutott, hogy valami hasonló történhetett Raine-nel is. Úgy értem, ez nem egy olyan bűntett volt, amiből hátránya származhatott volna, vagy ilyesmi. A randin elkövetett nemi erőszak az egyetemen inkább csak egy kibaszott járvány volt.

Ökölbe szorult a kezem. Ha valaki ilyet tett volna Raine-nel, eleveznék ezzel a kurva csónakkal odáig, ahová járt, és kinyírnám azt a rohadékot.

– Raine... – köszörültem meg a torkomat, hogy folytatni tudjam. – Zaklatott már valaki... téged? Úgy?

– Hogy? – pillantott rám Raine értetlenül. Ebből rögtön vágtam, hogy biztosan tévedtem, és egy kicsit megnyugodtam.

– Hála Istennek – dünnyögtem.

– Ó! – kerekedtek el Raine szemei, és hevesen rázni kezdte a fejét. – Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak Andy után soha nem randiztam igazán.

Tehát vagy visszautasította a meghívást, hogy bulizni járjon, vagy eltaszította magától a srácokat. Miért tenne ilyet? Mert gyászolta az apját? Vagy zabos volt az exbarátjára, akit nem tudott lekoptatni? Vagy egyszerűen csak nem gondolta, hogy valaha is élvezni fogja a szexet?

Ez a gondolat egyszerűen idegesített. Persze a szám hajlamos volt arra, hogy gondolkodás nélkül eljárjon, és gyakran a testemet is magával húzta, így a következő pillanatban arra eszméltem, hogy máris teszek neki egy ajánlatot.

– Tudod, én képes lennék rá –  hallottam, ahogy kimondom e szavakat. A hangom halk lett, de tudtam, hogy ő még hallja.

Hallottam, ahogy a csónak széléhez csapódó hullámok lágy csobogása mellett egyre jobban kapkodja a levegőt. Csak egy kicsit hajoltam előre, hogy a szám közelebb legyen a füléhez. – El tudnálak élveztetni anélkül, hogy hozzád érnék.

Hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt, majd mozdulatlanná dermedt, és egyáltalán nem vesz levegőt. Lassan forró levegőt fújtam a nyakának bőrére. Libabőrös lett a karja.

– Igazából nem is akartam erről beszélni – jelentette ki, és borzongva fordult el tőlem. A kezével megsimította a karját. – És most már tényleg maradjunk ennyiben.

Lezártnak tekintette a beszélgetést, de az én agyam még mindig ezen kattogott, sőt, jóval többön.

* * * * *

Még csak fél órája volt ébren, de esküdni mertem volna, hogy Raine igyekszik megdönteni a legtovább mozdulatlanul ücsörgő ember világrekordját.

Fogalmam sem volt, mi a baja, és haragudtam magamra, amiért előző este beleegyeztem, hogy szóba kerüljön az apja. Ugyanilyen zabos voltam magamra amiatt is, hogy képes voltam felajánlani neki, hogy orgazmushoz juttatom. Ő nem az a fajta lány volt, mint amilyenekhez én szoktam, és őszintén szólva nem tudtam, hogy hogyan viselkedjek vele anélkül, hogy hülyét csinálnék magamból, ezért megpróbáltam egyáltalán nem szóbahozni a dolgot. Ha ilyenkor bármit is mondanék, azzal csak kurvapecérnek tűnnék.

Összegyűjtöttem a takarófóliáról azt az elenyésző reggeli harmatot, ami még maradt rajta, a víztartályba töltöttem, és jól lezártam. Alig maradt, több mint fél csésze vizünk. Fél napra sem volt elég, és mostanában halraj sem úszott a közelünkben. Az egyetlen, amit észrevettem, egy kölyökcápa volt, a porcos halak pedig használhatatlanok voltak a vízben.

Raine végre megmoccant, és ezúttal megfigyeltem, hogy grimaszol.

– Mi bajod van? – érdeklődtem.

– Hogy érted ezt?

– Mintha fájna valahol, vagy ilyesmi – állapítottam meg. – Mid fáj?

– Jól vagyok – mondta, és gyorsan félrenézett, és megfeszült az arca.

– Hülyeség – Végig néztem rajta, és észrevettem, ahogy fészkelődik a fürdőruhájában. Aztán rájöttem, hogy mi a baja. Sóhajtottam egyet, és lassan kifújtam. – Kidörzsöli a bőröd a fürdőruha, igaz? És az a rövidnadrág, az a szűk szar, abban nem is tud szellőzni a bőröd.

Rám nézett, és összeszorította az ajkait, válaszra sem méltatva. Muszáj volt levennie azt a szart, mielőtt komolyabb probléma lehet belőle.

– Na jól van, Raine – jelentettem ki szigorúan. – Csak egyszer mondom el. Le kell venned a fürdőruhát és a rövidnadrágot. Kurvára zavaró tud lenni, ha épp egy tengerparti nyaraláson veszel részt. Itt a nyílt tengeren ez egy kicsit komolyabb veszélyekkel jár.

– Egyáltalán nem zavar.

– Figyelj rám – morogtam –, ahol kidörzsölődik a bőr, kimarja a sós víz, és a végén még ki is sebesedhet, sőt kelések lesznek rajtad. Ha az elfertőződik, halott vagy – érted? Ígérem, hogy rád sem fogok nézni, amíg meg nem gyógyulsz, bakker, de meg kell szabadulnod attól a kurva gönctől.

– Mintha képes lennél ilyesmire – horkant fel Raine. – Nem vészes – majd vigyázok. Kizárt, hogy ne nézz rám ebben a pöttöm csónakban.

Persze igaza volt, és ha teljesen őszinte akartam lenni magamhoz, ki sem bírtam volna, hogy ne bámuljam. Tetszett az ötlet, hogy ruha nélkül fekszik előttem.

– Nos, mit szólnál hozzá, ha én is pucérra vetkőznék? – javasoltam vigyorogva. – Akkor kvittek lennénk.

– Közel sem lennénk azok – vigyorgott vissza. A levegőben gesztikulálva a kezével, főképp rám mutatott. – Valószínűleg csak azért eszelted ki ezt az egészet, hogy levetkőzzem.

– Hogyne – mosolyogtam vissza rá. – Igazából én tehetek arról is, hogy kipállott a lábad köze. Alattomos szemétláda vagyok, nem igaz?

– Belőled kinézném azt is – acsargott rám, haragja miattam és a helyzet miatt most már teljesen nyilvánvaló volt. Rám meredt.

Meglepődtem, hogy szembetámadott. Őrületes módon felállt tőle a farkam, ami egyáltalán nem segített az ügyemen. Muszáj volt vele megértetnem, hogy milyen veszélyes tud lenni a baja, és nem voltam benne biztos, hogy el fogja nekem hinni, ha a farkam rászegeződik, és gyakorlatilag meg-megrándul a gondolatra, hogy talán levetkőztetem.

Ideje volt abbahagynom a róla való fantáziálást.

– Nézd, Raine – kezdtem, próbáltam nyugodtnak és összeszedettnek tűnni. – Tényleg le kell venned azokat a holmikat. Halál komolyan mondom. Ha kimar a só, az majdnem ugyanolyan rossz, mintha leégnél, és nem kockáztathatjuk, hogy ilyesmi történjen velünk. Túl kevés a vizünk ahhoz, hogy bármilyen kockázatot vállaljunk. Lehet, hogy egy kicsit... kényelmetlennek fog tűnni a dolog, de még mindig jobb, mintha meghalnál itt nekem.

– Nem fogok meghalni azért, mert melegem van – gúnyolódott a lány.

– Otthon a csapból sem fogy ki soha a víz. Itt, a nyílt vízen mások a szabályok.

Rám nézett, és láttam a szemében, hogy kezd elbizonytalanodni. Először a frusztráció váltotta fel az elszántságot, majd valami, ami az összeomlás és az abszolút pánik elegyének tűnt.

– Raine – mondtam, és igyekeztem nyugodtságot erőltetni a hangomba. Eszembe jutott valami. – Nézd, a pólóm és a boxeralsóm pamutból van, ami sokkal jobb, mint a te fürdőruhád. A boxer nagy lesz ugyan rád, de legalább szellőzik benne a bőröd, ami kell is, hogy a kidörzsölés begyógyuljon. Még ki is mosom neked. Én meg majd leszek rövidnadrágban. Úgy megfelelne?

Felnézett rám, és pillantása végigtáncolt az arcomon. Gondoltam, valószínűleg azt találgatja, hogy megpróbálom-e valamilyen módon átverni. Végül lesütötte a szemét, és bólintott.

Nem volt bennem sok szemérmesség, így csak felpattantam és vetkőzni kezdtem, észrevettem, hogy Raine tapintatosan elfordul és eltakarja a szemét. Kuncogtam, és visszahúztam a nadrágomat. Nem volt a legkényelmesebb öltözék alsógatya nélkül, de túl fogom élni. Képes lennék akár meztelenre is vetkőzni, mielőtt engedném, hogy valamim is kipálljon. A boxert és a pólómat is kimostam a tengerben, amennyire csak tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy számít-e ez valamit, de legalább a lelkem megnyugodott. Kicsavartam az anyagot, hogy gyorsabban megszáradjon, és átnyújtottam neki.

– Győződj meg róla, hogy a boxer teljesen megszáradt, mielőtt felveszed – szólítottam fel. – Most pedig vedd le a ruhát, mielőtt még jobban fájni fog. Én most szundítok egy kicsit, rendben?

A hátamra dőltem, és az egyik törölközővel eltakartam az arcom. Meleg volt és kényelmetlen, de muszáj volt levennie a gönceit, különben kurva nagy bajba került volna. Lassan és egyenletesen szívtam be a levegőt, ügyelve arra, hogy az emelkedő és süllyedő mellkasomon kívül mindenem mozdulatlan legyen. Néhány perc múlva hallottam, hogy toporog, de még mindig nem öltözött át.

– Bassza meg, Raine!

Újra felsikított. Kurvára utáltam ezt. Felültem, és ránéztem.

– Vedd már le azt a kibaszott ruhát, vagy Istenre esküszöm, letépem rólad!

– Jól van már! – üvöltött vissza rám, és meg tudott volna ölni egyetlen pillantással.

– Gyerünk már! Csináld!

– Úgy nem megy, ha közben bámulsz – sikította, a hangja egyre magasabbra emelkedett, és úgy hangzott, mintha megint össze akarna törni.

– Kurvára nem fogok bámulni – acsarogtam vissza –, de adok neked tíz másodpercet, hogy levedd azt a szart.

Magamban elszámoltam tízig, majd feltérdeltem és elkezdtem felé mászni. Sikkantott egyet, és a csónak hátsó részébe húzódott, hátát a sátornak szorítva.

– Igyekszem – rikoltotta. Megtorpantam, és őt figyelve a sarkamra ültem.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte Raine, és már nem sikítozott. Könnyek csillantak a szemében, de tántoríthatatlan voltam ebben a kérdésben.

– Már elmondtam – villantottam rá a szemem. – Ez kurvára veszélyes.

– Mit számít az neked, ha túlélem?

Éreztem, hogy gyűlik bennem a düh, de volt ott még valami más is. Láttam már embereket meghalni – rengeteg embert. Némelyik magának kereste a bajt. Néhányan még meg is érdemelték. A legtöbben csak a pénz miatt játszottak, ahogy én is, de volt olyan is, akit láttam meghalni, akinek nem lett volna szabad. Néhányuknak nem kellett volna kimúlnia, és nem akartam hagyni, hogy ez vele is ez történjen. Az elszántság, amit igazából évek óta nem éreztem, elhatalmasodott rajtam és elborította a bensőmet, mint az a rózsaszín lötty, amit Alejandro másnaposság ellen próbált itatni velem. Teljesen elnyelt, az érveim kristálytisztává váltak, és pontosan tudtam, mit teszek majd a következő pillanatban.

Felé nyúltam, és a tenyerembe fogtam az arcát. Közel húztam magamhoz, hogy egyenesen a szemébe nézhessek. Homlokomat az övének támasztottam, és éreztem, ahogy kilégzése elhagyja résnyire nyílt száját, és végigsöpör az alsó ajkamon és az államon. Nem akartam, hogy ezúttal bármiféle félreértés legyen, ezért lassan és megfontoltan beszéltem.

– Raine, nem tudtam megmenteni az apádat, de nem számít, bármi is lesz, nem számít, meddig vagyunk itt kint, nem számít, mit mér ránk az Isten vagy a Sátán vagy bárki más, akkor is azon leszek, hogy megmentselek téged.

Azt hiszem, mégsem kellett volna ennyi apátiát belevinnem.