11. fejezet

 

Tizenegyedik fejezet – Föld

Fordította: Aiden

A csónak orrában ültem, bámultam ki a sötétségbe, és próbáltam rájönni, mi a fene történik velem. Egyáltalán nem tudtam aludni, még akkor sem, amikor Raine végigsimította az ujjaival a hajamat. Miután végül elaludt, kiszabadultam a szorításából, és idejöttem, hogy leüljek és elmélkedjek... a semmin.

Nem tudtam, mit fogok érezni, vagy hogyan kellene éreznem magam, amikor mindent elárultam Jillianről és a babáról, és valahogy meglepett, hogy leginkább üresnek éreztem magam belül. Talán csak újra átéltem azt a sok szart – emlékeztem mindarra, amit olyan keményen próbáltam elfelejteni, amíg részeg voltam. Lehet, hogy valójában csak az önmagam iránti gyűlöletet éreztem, ami annyira ismerős érzés volt, hogy az agyam nem is vett észre semmit. Ez lehetett az. Ha maradtam volna a szokásos, nőgyűlölő attitűdömnél, soha nem dőltem volna be Jillian ármányának, és most egészen más ember lennék.

Nem igaz?

Próbáltam elképzelni, hol tartanék most, ha soha nem találkoztam volna vele, vagy ha nem lépett volna le Iannel. Ismét a semmivel szembesültem. Még mindig harcolnék? Egy kicsit idős voltam már ehhez a cirkuszhoz. Idén nyáron leszek harminc éves. Talán más harcosokat edzenék, vagy talán már visszavonultam volna, és bordélyházat nyitok, vagy valami hasonlót, hogy elüssem az időt. Talán egy penthouse-ban élnénk – Jillian, én és a baba. Talán önvédelemre tanítottam volna a gyereket, vagy minden este meséket olvasnék fel neki. Talán mindannyian együtt laktunk volna a hajón, és felvettünk volna egy babyszittert, aki velünk él. Én nem lennék itt; az biztos.

Nem lennék itt Raine-nel. Bassza meg.

Már nem lennék szerelmes Jillianbe, és ha teljesen őszinte akartam lenni, nem voltam benne biztos, hogy valaha is szerettem volna. Talán csak azt szerettem a kapcsolatunkban, hogy volt valaki, akiről azt hittem, hogy állandó az életemben. Talán a szerelem gondolatába voltam szerelmes. De boldog voltam vele – erre emlékeztem. Boldogabb voltam, mint valaha is azelőtt.

– Miatta érzem úgy, hogy tényleg érek valamit – mondtam John Paulnak. Letettem a súlyzókat a pad mellé, és felültem. – Landonon kívül senkinek sem kellett egy ilyen hülye punk kölyök, mint én. Landonnak megvoltak a maga céljai, és azoknak nem sok közük volt hozzám. Különben is – egy rakás pénzt keresek neki.

– Landon is törődik veled – mondta John Paul. – Kretén módon mutatja ki ugyan, de mindkettőnkkel törődik, és nem csak a veszekedés miatt. Ő is lát benned valami pluszt. Ha elkúrnám, egy pillanat alatt kirúgna. Szerintem te bármit is csinálnál, ő akkor is visszafogadna, mint a tékozló fiút vagy hasonló.

– Hát, nem tudom – feleltem. – Néha apaként gondolok rá, mert ő állt a legközelebb a szerephez, de az biztos, hogy nem egyszer fenyegetett már azzal, hogy szétlövi az agyamat, amikor elbasztam valamit.

– De azért mégsem tette.

– Valóban nem, de megtehette volna. Nem hiszem, hogy nagyon kedvelné Jilliant, de nem árulja el, miért. Nem mintha egy aranyásó lenne. Jilliannek nincs szüksége a pénzemre. Jó tudni, hogy csak engem akar, és nem valami más miatt.

– Az jó érzés – értett egyet John Paul. – Jól néztek ki együtt – az biztos.

– Nem erről van szó – mondtam, és megráztam a fejem. – Szeretem őt, John Paul, és ő is szeret engem. Tényleg azon gondolkodom, hogy visszavonulok, és veszek neki egy baszott nagy gyűrűt.

– Hibbant vagy – röhögött fel. – Nekem kéne előbb nyugdíjba mennem – én már régebb csinálom ezt.

– Ja, és talán egyszer majd jól csinálod!

Beleboxolt a vállamba, és röhögve tértünk vissza a súlyzókhoz.

Nem tudtam, hogy most mi vagyok. Boldog voltam? Szomorú? Üres? Semmilyen? Igen, valószínűleg így lehetett a legpontosabban jellemezni engem. Semmilyen. Egy pillanatra átlestem a vállam felett a mögöttem lévő csónak alján alvó, sötét hajú nőre. Amikor ránéztem, az üresség gyorsabban elpárolgott, mint a harmat a sátortetőről.

Többet mondtam neki, mint valaha bárkinek. Olyan dolgokat tudott, amiket soha nem mondtam el Jilliannek, John Paulnak vagy akár Landonnak. Ismert engem, és én nem tudtam, mit kellene most csinálnom.

Amikor ránéztem, átöleltem, és éreztem a kezét magamon, mit éreztem akkor? Nem volt rá szó. A boldogság nem tudta leírni azt, ami volt. Ez lehetett az egyik része, de volt benne valami más is, és nem minden volt jó. Pánikot is éreztem magamban, amikor rá gondoltam, és nem voltam biztos benne, hogy miért.

Mert tudtad, hogy beléd fúrta a szöges horgát, és ha most kihúzza, akkor egy darab húst ki fog tépni, vagy még többet is.

Többet akartam mesélni neki. Mindent el akartam mesélni neki. Azt akartam, hogy mindent megtudjon rólam, John Paulról, a börtönben történt dolgokról. Még arról az éjszakáról is el akartam neki mesélni mindent, amikor az apját megkínozták és kivégezték, tizenöt másik emberrel együtt a szemem láttára, miközben én csak álltam ott, és csak lestem. Persze, mit gondolna akkor rólam, ha rájönne, hogy egy szót sem szóltam? Amikor megtudná, hogy nem tettem semmit, hogy megállítsam őket?

Forgattam a fejemet egyik oldalról a másikra, próbáltam a látványt és a hangokat visszafogni, miközben megpróbáltak kitörni a tudatomba. Hallottam a sikoltozást, láttam az arcukat, ahogy mindegyikük rájött, hogy ők következnek, éreztem a vér fröccsenését a bőrömön, és éreztem a halál émelyítő bűzét. Nagyot nyeltem, próbáltam visszaszorítani az epét a torkomon.

Inni akartam. Annyira akartam egy italt, hogy az már fájt.

Felnéztem a keleti égboltra, ahogy a nap sugarai lassan áttörtek a horizonton, és újra és újra győzködtem magamat, hogy ne gondolkodjak. Egy pillanatig csak bámultam, összehúzott szemmel, és próbáltam rájönni, hogy a fény milyen trükkel okozza a nap sugarainak megtörését az egyik oldalon. Egy kis gomolyfelhősáv arany és narancssárga árnyalatokkal világította meg az eget. A legközelebbi felhők alján zöldes árnyalat volt.

Négy pelikán húzott el a fejem felett nyugat felé.

Észrevettem, hogy a légzésem szaporább lesz, és bár uralkodtam a hiperventillációmon, örömmel fogadtam, hogy szétárad bennem az adrenalin.

– Raine, ébredj fel!

– Hmm? – forgolódott, és megdörzsölte a szemét. A tekintete találkozott az enyémmel, és ez volt az egyetlen dolog, amit szebbnek találtam volna, mint a látképet a horizonton. – Mi az?

– Föld.

* * * * *

– Tessék – figyeltem, ahogy Raine odacsomózza a vitorlává alakított takaró-törülköző szélét a sátortetőhöz közel. – Csak kapaszkodj bele – nem akarunk a szél felőli oldalon landolni.

– Miért nem?

– Nagyobb a valószínűsége, hogy arra zátonyok és sziklák lehetnek. A sziget szél felőli oldala – ha ez egy sziget –, nagyobb valószínűséggel homokos. A zátonyok jelentik most az igazi veszélyt – szétszakíthatják a csónakot. Ha partot érünk, mindenre szükségünk lesz, amink van, amíg ki nem derül, hol vagyunk.

– Szerinted lehetnek ott emberek?

– Kurvára fogalmam sincs – dünnyögtem. – Most ne kezdj el kérdezősködni. Csak markolj bele abba a vitorlába.

Megigazítottam a két úszó horgonyt, amelyek segíteni fognak abban, hogy ne borítsanak fel a hullámok, amikor közel érünk a parthoz. Bár a szárazföldön sokkal nagyobb volt a valószínűsége, hogy túléljük, mint a vízen, a partra siklani egy felfújt csónakon a legjobb esetben is veszélyes volt. Felemeltem az evezőt, és elkezdtem húzni magunkat a bal oldali, kis szigetnek tűnő félsziget körül.

A napnak a nagy része csak abból állt, hogy ilyen közel kerüljünk. Az általunk készített ,,vitorlák” nem sokat segítettek, de jobbak voltak a semminél, és Raine-nek adtak valamit, amire az energiáját összpontosítani tudta. Máskülönben elkezdte volna feltenni a szokásos ötezer ,,ideges vagyok, ezért fecsegek” értelmetlen kérdését, és én elvesztettem volna a fejem. Az evezés csak kevéssé volt hasznos, bár reméltem, hogy működni fog, ha közelebb kerülünk a parthoz. Újabb egy óra telt el, és a nap kezdett nyugaton a horizont felé közelíteni, és a csónaktól keletre feltűnt egy kis, homokkal borított part is. Erősebben eveztem, próbáltam valamiféle haladást elérni, és a part közelebbi széléhez közel egy kis zátonyszakaszt vettem észre.

– Tovább kell mennünk – közöltem, és a zátony felé mutattam. – Ha nekimegyünk a zátonynak, az szétszakítja a csónakot. Húzd a vitorla rúdját jobbra húsz fokkal, aztán hagyd, hogy a szél újra belekapjon a vitorlába.

– Túl messzire sodródunk – morogtam, miközben Raine elmozdította a vitorlát, de úgy harminc fokkal. Le kellett küzdenem a késztetést, hogy rákiabáljak, ami egyre nehezebben ment, ahogy a fáradtság kezdett eluralkodni rajtam. – Told vissza tíz fokkal.

– Tudod, itt fenn nincs iránytűm! – morgott vissza Raine. Ő is fáradt volt, tudtam. Emellett sovány is volt, és nem volt hozzászokva az efféle fizikai megterheléshez. Ezt bizonygattam magamnak, hogy együtt érezzek vele, de nem sikerült.

– Nem tanultál geometriát a középiskolában? – ugattam oda. – Tíz kurva diplomát ér. Nem olyan nehéz.

Raine mondott valamit az orra alatt, de a szél annyira fújt, hogy meg sem hallottam, ami lehet, jobb is volt. Újra megigazította a vitorlát, és a csónak irányban fordult. Újra evezni kezdtem, és figyeltem a zátonyra, ahogy elhaladtunk mellette. Még mindig túl közel voltunk, hogy megnyugodjak – nem lehetett tudni, mikor bukkan fel hirtelen egy mellékzátony a víz alatt, és húz le minket. Visszatértem a kemény evezéshez, hogy minél távolabb tartsam magunkat.

Még két óra telt el.

Nem számított, milyen keményen eveztem, egyszerűen nem haladtunk odébb. A dagály egyre messzebbre sodort minket, és még mindig túl messze voltunk a parttól ahhoz, hogy megpróbáljuk átúszni. Ez amúgy is rossz lett volna, mert mindenre szükségem volt a csónakon – semmi sem volt feláldozható.

– Döntsd oldalra a botot! – kiáltottam Raine-nek. – A part másik oldalát kell megcéloznunk!

– Miért? – kiabált vissza Raine a hullámok hangja fölött. – Az messzebb van!

– Ne kérdőjelezz meg, baszod! – morogtam. – Csak csináld!

Raine elhúzta a száját, és kissé megmozgatta a vitorlát. Fodrozódott és elvesztette a szelet, majd azonnal újra felpuffadt, félrehúzta a tutajt, és Raine majdnem elvesztette az egyensúlyát.

– Légy óvatos! – kiabáltam rá.

– Próbálok az lenni! – felelte. Közel állt a síráshoz, de egyszerűen nem volt időm mással foglalkozni, mint a közvetlen helyzettel. Éreztem, ahogy kikapcsolok – mindent kikapcsoltam, kivéve azt, amire most szükségem volt. Ha tovább tudnánk haladni a part felé, talán kikerülhetnénk a hullámtörésből, és ki tudnánk jutni a partra.

Több mint egy órán át tartott a nehéz evezés és a vitorla beállítása, mire végre túljutottunk a dagályon, és vissza tudtunk fordulni a part felé. Fájt a karom, de elnyomtam a fájdalmat, nem voltam hajlandó tudomásul venni. A horgonyok kezdtek belekapni a homokba, ami egyszerre volt jó és rossz. Jó, mert azt jelentette, hogy valószínűleg most már ki tudok szállni, és rossz, mert lelassított minket. Úgy döntöttem, hogy még mindig túl hamar lenne, ezért a horgonyok vonszolása ellen eveztem, és arra kényszerítettem az agyamat, hogy ne vegyen tudomást, a hátamat és a vállamat érő, egyre erősödő fájdalomról.

Végre megpillantottam a homokpadot a hullámok alatt, és átdobtam magam a fedélzeten, magam mögött húzva az ólmot. Hallottam, hogy Raine rám kiált, de nem törődtem vele, miközben a lábamat a fenékhez nyomtam, és a kötélnél fogva elkezdtem közelebb húzni a csónakot a parthoz. A vitorla már nem volt hatékony, és ha megpróbáltam volna visszakiabálni neki, az csak az elhatározásomat veszélyeztette volna, ezért csak továbblendültem. Vak elszántságomban nem vettem észre, hogy túl korán ugrottam ki – még mindig túl messze voltunk a parttól. A lábam hirtelen megadta magát, amikor a homokpad eltűnt alólam.

Elmerültem, fuldokolva a tengervíztől, és éreztem, ahogy a kötél belevág a hasam körüli bőrbe. Rángattam, és még jobban megszorította a hasamat, de legalább tudtam, hogy nem engedtem el. Ha elengedem, a csónakot könnyen visszahúzhatta volna az áramlat. Raine-nek nem lett volna módja arra, hogy egyedül a partra vigye, én pedig valószínűleg nem tudtam volna elég gyorsan úszni ahhoz, hogy visszamenjek hozzá. Át kellett jutnom a következő partra, és ehhez ki kellett engednem a kötél egy részét.

Tüdőmből vizet fröcskölve, köhögve és levegőért kapkodva jöttem fel, közvetlenül azelőtt, hogy egy újabb hullám ért volna el. Szerencsére legalább előre taszított – közelebb a parthoz. Amíg lenn voltam a víz alatt, lenyúltam, leoldottam a derekamról az ólmot, és a karom köré csavartam a kötelét. Az ujjaim ráfeszültek – képtelen voltam elengedni. Bármi is történt, nem tudtam elengedni.

Elég ideig úsztam felfelé, hogy újabb levegőhöz jussak, és hallottam, ahogy Raine a nevemet kiáltja. Amikor újra alámerültem, olyan erősen úsztam, ahogy csak tudtam, éreztem a csónak súlyát és a hullámok sodrását körülöttem. A végtagjaim már annyira fáradtak voltak, hogy mozdulni sem akartak, és az alsó ajkamba haraptam, csak hogy valami másra koncentráljak, mint a karomban érzett fájdalomra. Levegőre volt szükségem, ezért újra a felszínre úsztam, vettem egy gyors levegőt, és folytattam a tempózást.

Nem törődtem a fájdalommal. Keményen úsztam. Újabb lélegzetvétel. Hallgattam, hogy sikítozik, ami legalább tudatta velem, hogy jól van, aztán még jobban erőt vettem a testembe vájó fájdalmon.

Amikor a lábam végre homokra ért, majdnem pánikba estem, mert azt hittem, hogy visszafelé mentem, és ismét a külső homokpadon vagyok. Amikor felúsztam, és a fejem a víz fölé bukott, láttam magam előtt a partot. A lábam beásta magát a homokba, előrerugaszkodtam, és magam után húztam a csónakot. Raine még mindig kiabált, bár a kiáltás hangszíne határozottan megváltozott. Még egy húzás, és meghúztam a csónak ólmát, hogy átrántsam a homokon. Most már erősen húzott, és nem voltam biztos benne, hogy mi az akadály, ezért csak erősebben húztam, az izmaim megfeszültek és sajogtam a megerőltetéstől. A testem nagy része kint volt a vízből, de ebből mit sem éreztem. Csak húztam tovább a kötelet. Még akkor sem voltam egészen biztos benne, hogy mi történik, amikor csobbanást hallottam magam mögött, és Raine kezét éreztem a vállamon.

– Bastian, megcsináltad!– kiáltotta. A karja a nyakam köré fonódott, de én megráztam a fejem, és újra cibálni kezdtem a kötelet. Raine rám kapaszkodott, kezét az arcomra tette, és próbálta elfordítani a fejemet, hogy ránézzek. – Bastian – hagyd abba. A parton vagyunk!

A lábam nyilván meghallotta őt, mert megálltam, és megfordultam, hogy a csónakra nézzek. Az félig benne volt a vízben, félig kint, és még mindig emelkedett és süllyedt egy kicsit a maradék hullámokkal, ahogy azok a partnak csapódtak. Megfordultam, újra a derekam köré tekertem a kötelet, és erősen húztam, aztán még egyszer, és még egyszer, amíg a csónak teljesen partra nem ért. Körülnéztem, próbáltam megállapítani, hogy dagály vagy apály van-e. Úgy tűnt, hogy a dagály éppen magasan állt, és valószínűleg kifelé tartott, de nem tudtam biztosan megmondani. Az agyam elkezdte kipipálni a fontos dolgokat, amiket figyelembe kellett vennem.

Raine a parton volt, egyelőre biztonságban.

A csónak is kint volt a vízből, és a dagály miatt ki sem kellett volna húzni.

A csónakban még mindig maradt két liter víz, ami elég lesz egy vagy akár két napra is, ha beosztjuk.

Szárazföldön voltunk, és a túlélési esélyeink most exponenciálisan nagyobbra nőttek, mint egy órával ezelőtt.

Voltak fák, ami menedéket jelentett, és remélhetőleg vízforrás is.

A nap már lebukott, így a menedékre való azonnali szükségünket elhalasztottuk, amíg a nap újra fel nem kelt.

Valószínűleg ehető növények is voltak a környéken, és a part túloldalán lévő zátony miatt könnyű lenne halászni.

Volt egy szikla, ami szintén nagy valószínűséggel jelentett vízforrást, valamint helyet egy jelzőtűznek.

Sikerülni fog. Meg tudtam menteni őt.

Halványan érzékeltem, ahogy a testem a homokba dől, mielőtt elájultam.

*****

– Fáj? He? He? Fáj?

Mániákus nevetés töltötte be a szobát. Gunter felemelt egy hosszú, véres, fogazott kést, és megmutatta az utolsónak... a tizenhatodiknak. Az utolsó idősebb volt, és már majdnem nyugodt, vagy talán csak az agya kapcsolt le ezen a ponton. Gunter előző áldozata még rángatózott egy kicsit, de nem gondoltam, hogy még életben van. Reméltem, hogy nem. Landon szorította a karomat.

– Még egy utolsó menet, Gunter! – nevetett Franks. – Mindjárt itt az ideje az előételnek. Nem szeretnénk elkésni a vacsoráról.

– Fordulj felém.

Elindultam előre, de egy kéz megállított. Amikor ránéztem a vállamra, Landon keze volt az.

– Ne mozdulj, Bastian, a picsába! Azt hiszed, hezitálna, ha téged is el kéne tennie láb alól?

Összezavarodtam, amikor felébredtem. Fény alig volt, és a hullámok ringásának megszokott érzése furcsamód hiányzott. A felület textúrája, ahol feküdtem, szintén nem volt megfelelő, bár Raine ismerős és megnyugtató súlya a mellkasomon volt, és ez teljesen és tökéletesen rendben volt.

Minden bizonnyal rémálomból ébredtem, de szerencsére sok részletre nem emlékeztem. Azt hittem, Theresáról szólt, mivel emlékeztem valamire egy madárról a vállamon. Néhányszor nagyot nyeltem, és feltűnt, mennyire kiszáradt a torkom. Kinyitottam a szemem, és felnéztem a tiszta égre és a fényes csillagokra. Kényelmetlen volt, hogy vizes rövidnadrágban feküdtem a tengerparton.

A szárazföldön.

Annak ellenére, hogy Raine súlya a felsőtestemen nyugodott, máris megkönnyebbültem. Itt túlélhettem és biztonságban tudtam őt. Mindenünk meglenne itt, amire szükségünk van. Mély levegőt vettem, és felemeltem a fejem, hogy szétnézzek. A lábam közelében a homokban vonszolás nyomok voltak, és feltételeztem, hogy Raine megpróbált feljebb húzni a parton, de nem járt túl nagy sikerrel. Biztosan nagyon elájultam. Elég messze voltunk a parton ahhoz, hogy amúgy is távol maradjunk a dagálytól, és a csónakot, amely még mindig a jobb csuklómhoz volt rögzítve, nem fenyegette az elúszás veszélye. Meglazítottam a kötelet a csuklómról, és éreztem, hogy a vérkeringésem megindul benne, mielőtt visszahanyatlott a fejem a nedves homokra, átöleltem Raine-t, és elaludtam.

Arra ébredtem, hogy Raine gyengéden lesöpri a homokot a hasamról. Virradt, de nem sok fény volt. A mögöttünk lévő szikla még legalább egy óráig eltakarta volna a napfelkeltét. Szorítottam a fogásomon a dereka körül, egy pillanatra magamhoz húztam, mielőtt újra elernyedtem.

– Most már minden rendben lesz, ugye? – kérdezte.

– Igen – feleltem. – Mindennek jól kell alakulnia. Majd körülnézek, ha kicsit világosabb lesz.

– Ez a kötéltől van? – kérdezte Raine, miközben ujjai egy centivel a köldököm alá siklottak, ahol egy randa piros csík csúfította a bőrömet. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint amilyennek éreztem.

– Azt hiszem, attól – feleltem.

– Megijesztettél – közölte Raine, a homlokát a nyakam és a vállam közé fúrva. – Amikor elájultál, nem bírtalak felébreszteni. Nem tudtam, hogy jön-e a dagály, vagy sem, de nem bírtalak mozdítani sem.

– Nézd csak a partot – mondtam. Raine tekintete követte a kinyújtott kezemet. – Látod a törmelékek sorát? Az a dagályvonal.

– Nem tudtam.

– A következő pár napban még sokat fogsz tanulni – mosolyodtam el, amikor felpillantott rám. – Ma rengeteg a dolgunk.

– Tényleg? – kérdezte Raine, és oldalra hajtotta a fejét. – Pontosan mit kell csinálnunk?

–  Először is, muszáj lesz menedéket készítenünk – közöltem. Felmutattam egy pálmafacsoportra és a tetején lévő kókuszdióra. – Aztán elkezdjük összegyűjteni azokat.

– Kókuszdiót?

– Igen – feleltem. – Élelem és víz egyszerre.

– Egy csomó van belőlük a földön – vette észre Raine.

– Igen, de azok szárazak. A zöldekben még van víz. Lehet, hogy fent a sziklán van víz, de a kókuszdióban biztosan van. Menjünk a biztosra. Ma reggel barkácsolhatunk egy napelemes lepárlót, és később kereshetünk egy megfelelőbb vízforrást.

– Egy micsodát?

– Majd én megmutatom.

– Te vagy a főnök – felelte Raine, vállat vonva.

– Most már az vagyok? – húztam fel a szemöldökömet, de inkább tetszett a gondolat, hogy én vagyok a főnök, ha arról van szó. Végiggondoltam a dolgok hosszú listáját, amiket kérhetnék tőle.

– Ne szállj el magadtól! – nevetett Raine.

– A picsába – morogtam. – Muszáj elszúrnod a remek napomat?

Elvigyorodtam, és ő megint elnevette magát. Felálltunk, lesöpörtük a bőrünkről és a ruhánkról a homokot, aztán kézenfogtam, és elvezettem egy kisebb facsoporthoz, amelynek a törzse megfelelő méretű volt ahhoz, hogy megépítsük első hajlékunkat. A túlélőkészletből származó késsel kivágtam a fát – élesen akartam tartani a bicskámat a vadászathoz –, majd mélyen a homokba süllyesztettem őket a parthoz közeli dűne tetején. Hat hosszú, egymástól körülbelül két méter távolságra lévő gallyat akasztottam össze a végüknél fogva, és egy hosszabb, vastagabb ágat tettem a tetejük fölé. Bár Raine láthatóan elfáradt, és valószínűleg kisebb izomláza is lett, segített nekem annyi egyenes, hosszú ágat hordani az egyik oldal fölé, amennyit csak találtunk, majd az egész oldalt pálmalevelekkel borította be.

– Egyáltalán nem úgy néz ki, mint a Gilligan szigetének kunyhói – jegyezte meg Raine.

– Majd holnap kipofozom – horkantottam. – Majd meglátom, talán csinálok egy olyan biciklis kiskocsit is, amin pálmaágakkal legyezgetheted magad, amíg körbekerekezem a szigeten. Kapsz egy pár bambusz golfütőt is.

Raine kuncogott, és néhány újabb pálmaágat helyezett a kalyiba tetejére. Kihúztam egyet, és megmutattam neki, hogyan kell összefűzni a felső réteget, hogy vízhatlanabb legyen a tető.

– Lehet, hogy nem tűnik soknak – mondtam –, de egyelőre megteszi, amire szükségünk van. Idővel majd építek neked valami jobbat.

– Csak vicceltem – felelte Raine, egy pillanatra lesütötte a szemét, aztán a szempillái árnyékából visszapillantott rám. Egy lépést tettem előre, és megemeltem az állát.

– Tudom – mondtam neki. – Akkor is csinálok neked valami jobbat.

Egy pillanatra a szám az övére tapasztottam, és a ragyogó mosollyal jutalmazott, amikor végül elhúzódtam. Eljátszottam a gondolattal, hogy a csókot valami többre fordítom, de a tiltakozó farkamtól függetlenül az ő alapvető szükségleteit kellett kielégítenem, mielőtt fontolóra vehetném, hogy az alantasabb szükségleteimnek engedjek.

– Most pedig keressünk vizet – mondtam. – Én felmászom oda. Te pedig elkezdesz itt ásni.

– Ásni?

– Aha, a csónak evezőjével tudsz ásni a homokban. Elég gyorsan fog menni a dolog. Körülbelül három láb széles és két láb mély gödörre van szükségünk. Keress egy olyan helyet a parton, ami a nap nagy részében verőfényes.

– O...ké...

Rákacsintottam, majd odagyalogoltam az első kókuszdiófához. Vettem egy nagy levegőt, remélve, hogy emlékszem, hogyan is kell ezt csinálni. Az egyik kezemmel megkapaszkodtam a törzs túlsó oldalán, a másikat pedig pont magam elé helyeztem, a mellkasom magasságába. Megtaláltam az egyensúlyi középpontomat, majd ugrottam egyet, hogy a lábamat a fa két oldalára helyezzem. A lábaimmal felfelé toltam magam, és vittem a kezem is felfelé, majd megkapaszkodtam, és ismét ugrottam. Ezzel a módszerrel gyorsan feljutottam a fa tetejére, és elkezdtem a zöld kókuszdiókat ledobálni a földre.

Mire három fát is leszüreteltem, Raine már elég jól kiásta a gödröt. Odamentem a csónakhoz, és lehúztam az esővízgyűjtő fólia felső részét a tetőről. Ez átlátszó műanyagból készült, és pontosan az volt, amire nekem kellett. Összeszedtem annyi zöld levelet, amennyit csak tudtam a dzsungel széléről, és odahordtam Raine-nek. Miután elkészültünk a gödörrel, az egyik víztartályt a gödör aljára helyeztem, és köréje raktam a zöld növényzetet. Ezután a műanyag fólia került a tetejére, és néhány kővel lehorgonyoztam. Végül egy utolsó, kisebb kő került a műanyag közepére – közvetlenül a víztartály fölé.

– A zöld növények tele vannak vízzel – magyaráztam Raine-nek. – Amint a napsugarak reakcióba lépnek velük, kondenzvíz képződik a műanyagon, ami aztán a víztartályba folyik. Nem lesz sok, de ez és a kókuszok együtt elegek lesznek, amíg nem találunk egy jobb forrást.

– Te tényleg hihetetlen vagy – mondta Raine, miközben átkarolta a nyakamat, és az ajkát az enyémhez tapasztotta.

– Te pedig túl sokáig voltál a napon – feleltem, és kényszerítettem magam, hogy elhúzódjak tőle. Végigsimítottam a meleg arcán. – Menjünk a menedék alá. Innod kell, és enned is muszáj.

Raine tiltakozott, de emlékeztettem, hogy már kinevezett főnöknek, így azt kell tennie, amit mondok. Feltörtem két kókuszt, és megosztottuk a benne lévő vizet, mielőtt megettük a dió húsát. Miután falatoztunk, úgy döntöttem, hogy megnézem, mit találok a zátonyon, amíg Raine a naptól védve pihen.

A part déli oldalán találtam egy tisztességes méretű sziklafelszínt, amely számos lehetséges élelemnek – köztük rákoknak és kagylóknak – adott otthont. A kagylók könnyűek voltak – csak lehúztam őket a sziklákról, és bedobtam az egyik műanyag zacskóba, amelyben korábban a tutaj túlélőkészletének egy része volt. Amikor lehajoltam, hogy kiszedjek néhányat a sziklák között kialakult egyik árapály medencéből, a nap belesütött a vízbe, így szembesülhettem a tükörképemmel. A fenébe is, durván néztem ki.

Amikor már volt egy megfelelő számú kagylóm, hátradőltem, és újra a vízbe néztem, miközben végigsimítottam a tömött szakállamon, ami olyan volt, mint a sportolóké. lecsatoltam a bicskámat az övemről, bevizeztem az arcom, és elkezdtem leborotválni. Eltartott egy darabig, mivel a prém már elég hosszú volt, de a késem élességének köszönhetően sikerült úgy végeznem vele, hogy nem vágtam meg magam. Visszanéztem a medencébe, és forgattam a fejem, hogy különböző szögekből lássam. Az ujjaimmal is ellenőriztem, hogy sima lett e, találtam egy apró részt, amit kihagytam, és kijavítottam. Végigsimítottam az arcomon és a nyakamon, majdnem lehidaltam, hogy ilyen körülmények között is ilyen hatásfokkal tudtam borotválkozni. A tükörképem azt mutatta, hogy legalább elfogadható voltam, így hát megpusziltam a penge élét, összehajtottam a kést, és eltettem.

Felkaptam két rákot a sziklákról, és agyoncsaptam őket, mielőtt a zacskóba tettem volna. Az egyik végül megcsípett közben, de nem serkent fel a bőröm. Ezzel óvatosnak kell lennem – az antibiotikum hiánya volt talán a legnagyobb gondunk most. Összeszedtem a vacsorának valót, és elindultam a part szélén lévő zöld területre, ahol olyan fadarabokat szedtem össze, amelyek jól jöttek a főzéshez, hiszen remekül égtek, aztán hazafelé vettem az irányt. Raine nem volt a menedéknél, amikor visszaértem, amitől mérges lettem, amíg meg nem láttam, hol van.

Kinéztem a vízre, és láttam, hogy a válláig ér, de nem merészkedett beljebb. Biztosan ült a homokban, ahol csak a combjáig ért a víz, ha felállt. A kezével locsolta magát a tengervízzel és a homokdarabkákkal is, nyilvánvalóan fürödni próbált.

Rajta tartottam a szemem, miközben a fát a korábban épített tűzrakóhelybe raktam, alig néhány méterre a menedéktől. Raine kicsavarta a haját és próbálta eltávolítani belőle a homokot. Amikor felemelte a karját, hogy minden egyes tincsből egyenesen kihúzogassa, hátulról jól megszemléltem az egyik melle ívét. Ekkor megakadt a szemem a ruháin, amelyek egy kupacban hevertek a homokban, nem messze a vízparttól, és rájöttem, hogy teljesen meztelenül van a tengerben. Nem meglepő módon a farkam nagyon is értékelte ezt a kis információmorzsát, és felugrott, hogy jobban megnézze, miközben a hullámok a lány körül csobogtak.

Szerencsés hullámok.

El kellett volna fordítanom a fejem, amint rájöttem erre az egészre, de valahogy nem volt kedvem hozzá. Végső soron még mindig egy seggfej voltam. Ahelyett, hogy úriemberként viselkedtem volna, meggyőződtem róla, hogy a tűz jól ég, és lesétáltam a partra, igyekezve a lehető leghalkabban viselkedni. Nem volt nehéz úgy a víz széléhez érni, hogy ne halljon meg, hiszen a hullámok elég hangosak voltak. Sajnos még mindig javarészt takarta a víz, de valamikor ki kellett jönnie, így hát leültem a homokra, alig egy méterre az eldobott ruháitól, és figyeltem. Körülbelül öt perc elteltével Raine úgy tűnt, hogy befejezte a mosakodást, és felállni készült, s közben megfordult. Elég jól ráláttam két gyönyörű cicijére, mielőtt megpillantott volna engem.

– Jaj, Istenem! – sikította, és hasra vetette magát, bele a vízbe.

Tudtam, hogy bolond vagyok, de nem tehettem róla. Hangosan röhögni kezdtem.

– Kéne egy kis segítség? – ajánlottam fel pimasz vigyorral.

– Halálra ijesztettél! – kiabált vissza. – Menj innen!

– Nem szabadott volna a napon maradnod – emlékeztettem.

– Meg akartam próbálni... egy kicsit megmosakodni – nézett rám hunyorogva, majd oldalra billentette a fejét. – Te meg megborotválkoztál.

– Gondoltam, jobb későn, mint soha – feleltem.

– Rád sem ismerek – közölte.

– Nincs itt senki más, csak én, bébi – nevettem fel újra, de az arca láttán elment a kedvem a röhögéstől. Beharapta az alsó ajkát, de nem azon a kíváncsi, félénk módon, ahogyan azt megszoktam. Néhányszor pislogott is.

– Akarom mondani… nem voltam biztos benne, hogy te vagy az – hallgatott el, és lehajtotta a fejét. A légzése felgyorsult. Az volt a sejtésem, hogy lehet, hogy a szívverése is meglódult.

– Nem akartalak megijeszteni – mondtam, és ez valahogy igaz is volt. Megijeszteni abban a reményben, hogy talán jobban megszemlélhetem a meztelen testét, igen, de valójában nem szerettem volna megijeszteni. – Mit gondoltál, mégis ki lehetek?

– Először fogalmam sem volt – vallotta meg, és hirtelen könnyek törtek elő belőle.

– Raine, ne csináld már – kértem, miközben felegyenesedtem, de aztán nem tudtam, mit csináljak. Ha bementem volna hozzá a vízbe... nos, még mindig meztelen volt, és nyilvánvalóan kicsit zavarban is volt emiatt. Ha odavinném hozzá a ruháit, azok vizesek lennének, ami szintén nem lett volna jó ötlet, és most, hogy sírt, csak meg szerettem volna ölelni. Magamban morogtam, tettem néhány lépést, majd hátat fordítottam a víznek.

– Gyere ki a vízből, és vedd fel a ruháidat – javasoltam neki. Hallottam a víz csobogását, ahogy sietett kifelé, még mindig zokogva. Végül azt mondta, oké, és úgy gondoltam, jó, ha megfordulok. Kb. hat lépést tettem meg, hogy elérjem, és átöleltem a derekát. – Miért sírsz?

– Először tényleg nem tudtam, ki vagy – szipogta. – Csak egy pillanatig, de... meztelen voltam... és aztán eszembe jutott, hogy nem tudom, hol lehetsz. Mit csinálnék, ha nem lennél a közelben? És megijedtem... aztán rájöttem, hogy te vagy az...

Újra sírva fakadt, én pedig szorosabban öleltem, nem tudtam, mi mást tehetnék.

– Gyere vissza a menedékhez – mondtam csendesen. – Komolyan ajánlatos neked kerülni a tűző napsugarakat.

Nem mozdult, így hát ölbe kaptam, a mellkasomhoz szorítottam, és visszakutyagoltam vele a dűnén át a menedékhez. Raine a nyakam köré fonta a karját, és szorosan belém kapaszkodott, még mindig sírt, és a vállam teljesen átnedvesedett. Szerettem volna dühös lenni emiatt, de nem voltam az. Csak nem akartam, hogy ennyire feldúlt legyen.

– Raine, kérlek, hagyd abba – parancsoltam rá, amikor elértem a hajlékunkhoz. Nem tudtam, hogy letegyem-e, vagy sem, úgyhogy csak tartottam őt, és álltam ott, mint egy idióta. – Amúgy sem értem, mi a faszért sírsz!

– Én sem tudom! – hüppögte.

Hogy a faszba kellett volna ezt feldolgoznom? Megfordultam, és kihátráltam a sátorból, majd Raine-nel az ölemben letelepedtem. A kezemet a tarkójára tettem, és a vállamra szorítottam. Ennél vizesebb már úgysem lehetett volna.

– Kérlek, hagyd abba – kértem halkan. – Lehet, hogy van még benned víz, de ez nem jelenti azt, hogy sírásra kellene pazarolnod.

– Én n-n-nem tehetek róla!

– Vegyél egy mély levegőt – mondtam neki. Éreztem, ahogy a mellkasa néhányszor emelkedik és süllyed. Lassan kezdett ellazulni, a sokk hatása elmúlt. – Jobban vagy?

– Egy kicsit – bólintott. – Nem kellett volna ezt tenned.

Talán, mintha direkt meg akartam volna ijeszteni. Mi a fasz van? Tényleg azt feltételezte, hogy ilyet tennék? Hát, igen, lehet, hogy így van. Nem, mintha mást mutattam volna neki, mint hogy milyen fasz tudok lenni. Vettem egy mély lélegzetet, és rögtön kifújtam.

– Csak mókáztam veled – dünnyögtem végül az orrom alatt. – Nem hittem, hogy meg fogsz ijedni. Valahogy kiment a fejemből, hogy egyáltalán megborotválkoztam, amikor rájöttem, hogy ott vagy meztelenül.

– Legalább azt mondhatnád, hogy bocsánat – morogta Raine.

– Sosem kérek bocsánatot – emlékeztettem. – Teljesen értelmetlen, és nem változtat semmin.

– Nekem jelentene valamit – hallottam, ahogy az orra alatt mormol.

Csóválni kezdtem a fejem, és fontolgattam, hogy elmesélem neki azt az ötezer okot, amiért a bocsánatkérés teljesen felesleges. Azok a szavak nem változtatnak semmin. Nem lehet visszavonni valamit, amit mondtál vagy tettél, azzal, hogy a végére odaveted, hogy bocsi, nem teszi meg nem történtté a dolgokat. Mondhattam neki, hogy sajnálom, de ez nem változtatott volna azon a tényen, hogy megijesztettem és megríkattam. Nem tudtam megakadályozni, hogy ez most megtörténjen, mert egyszerűen nem így működött.

Gondolatban összetört üveg hangját hallottam meg.

– Te hülye, hülye fasz! – kiáltott a magas, sötét hajú férfi, és én megpróbáltam gyorsabban felpattanni a konyhaszékről, mint ahogy ő odaért volna. Nem sikerült, és a bokámnál fogva elkapott, lerántott a székről, és hagyta, hogy a padlóra zuhanjak. Egy üvegdarab beleállt a tenyerembe.

– Ne ríkasd meg a kislányt! – ordította.

– Én... én... én... én... nagyon sajnálom!

– Kuss, te hülye kis szarházi! A bocsánatkérés nem változtat semmin! A bocsánatkérés kurvára értelmetlen! A bocsánatkéréstől az a pohár nem javul meg varázsütésre! Nem fog a levegőből előgurulni a pénz, hogy kicseréld, baszd meg! Soha többé ne kérj bocsánatot, te hülye, idióta...

Olyan emlékek villantak át az agyamon, amire sosem emlékeztem. Nem voltam benne biztos, hogy ki ez az ember... talán az apám? Egy nevelőszülő? Nem tudtam, ki volt, csak azt, hogy megijesztett, bántott, és gyűlöltem. Azt viszont sejtettem, hogy minden, ami Raine számára jelentőséggel bírt, többet jelentett számomra, mint bármi, amit korábban talán gondoltam. Leszartam, hogy más mit mondott róla, nem érdekelt. Raine gondolatai és véleménye többet jelentett, és bármit is szeretett volna Raine – ha az erőmből telt –, megadtam neki.

– Ne haragudj, Raine.

Azt hiszem, mégsem kellett volna ekkora pöcsnek lennem.