12. fejezet

 

Tizenkettedik fejezet – Az étel

Fordította: Aiden

Néhány méterre a kunyhótól Raine és én, hatalmas pálmaleveleken ücsörögtünk a tűz körül, és a hetek óta először elfogyasztott főtt ételt rágcsáltuk. A tűz már csak forrón, vörösen parázslott, és mivel gyakorlatilag a főzéssel már végeztünk, néhány zöld pálmaágat hajítottam rá, hadd füstöljön.

– Ezt meg miért csinálod? – érdeklődött Raine. Végre megnyugodott annyira, hogy már nem szipogott, és a légzése is egyenletes volt. Még mindig nem értettem, miért akadt ki annyira, de most legalább úgy tűnt, jól van.

– Segít távol tartani a bogarakat – magyaráztam. – Arra is jó, hogy más állatokat távol tartson, bár nem hiszem, hogy azokon az apró kis gyíkokon kívül sok minden van itt. Még ahhoz sem elég nagyok, hogy megegyük őket. Ettől függetlenül mindig égnie kell a tűznek, főleg éjszaka.

– Már azt hittem, soha többé nem eszem főtt ételt – mondta Raine teli szájjal. – El sem hiszem, hogy mennyivel jobb így az íze!

Igaza volt; valóban ezerszer jobb íze volt. Könnyebben emészthető, és talán egy kicsit vissza is fog hízni. Nem tetszett, hogy ennyire sovány, és azt kívántam, bárcsak jobban tudnék főzni, hogy többet egyen. Miután némi előrelépést tettünk a menedékkel és a vízzel, találnom kellett valami szénhidrátban gazdagabbat, amit ehet.

– Elég szarul főzök – mondtam egy vállrándítással. – Kár, hogy Alejandro nincs velünk. Ő a legtöbb dolgot ízletessé tudná tenni.

Elgondolkodtam azon, hogy milyen más lett volna az élet a csónakban, ha Alejandro is ott van, és úgy döntöttem, hogy inkább elviselem a saját főztömet. Először is, nem volt elég víz kettőnknek. Ha ő ott lett volna, már mindannyian halottak lennénk. Voltak önzőbb indokaim is, és rájöttem, hogy egyáltalán nem sajnálom, hogy egyedül kerültem ebbe a bizonyos szituációba Raine-nel.

– Mit gondolsz, mi lehet most velük? – kérdezte Raine halkan.

– Ki tudja? – feleltem. – A legjobb, ha azt feltételezzük, hogy felszálltak a mentőcsónakokra, és valaki felvette őket. Az összes csónakot vízre bocsátották – vagy odavesztek, gondoltam, de nem mondtam ki hangosan – mire felértem a fedélzetre. Nem volt senki más a hajón rajtam kívül. Legalábbis én nem találtam senkit.

– És most hogyan tovább? – kérdezte. – Úgy értem, van fogalmad arról, hogy hol lehetünk?

– Van egy tippem – feleltem. – Van egy tisztességes méretű szigetlánc Venezuelától északra. Szerintem valahol ott lehetünk, már csak az áramlatok és az alapján is, hogy mennyi ideig voltunk a nyílt vízen.

– Lakott valamelyik sziget?

– Rengeteg – bólintottam. – Ez a sziget ugyan elég kicsinek tűnik, de amint egy kicsit jobban belakjuk, felfedezhetem egy cseppet. Talán van itt egy település, vagy legalábbis valami bizonyíték arra, hogy néha megfordulnak itt emberek.

– Mi van, ha találsz valakit?

– Reménykedem benne, hogy beszélnek spanyolul – mondtam. – Nem ismerem a sziget egyik dialektusát sem.

– És ha nem találsz senkit?

– Itt minden rendben lesz – biztosítottam. – Azt hiszem, itt tisztességes választék van ételekből, és amint találunk egy megbízható vízforrást, egyáltalán nem lesz gondunk. Ha nincs friss víz, akkor is van elég választék az eső, a kókuszdió és a lepárlás között. Nem lesz nagyszerű, de annyi van, hogy megéljünk.

– Tudod, hogy milyen növényeket lehet fogyasztani? – kérdezte.

– Igen, sok ehető növényt ismerek. Van pár módszer arra is, hogy kiderítsük, hogy valami ehető-e, de a dolgok tesztelése nem mindig biztonságos. Amíg olyan növényeket találok, amelyeket felismerek, addig nem bajlódnék ilyesmivel.

– Akkor holnap megkereshetnénk őket?

– Nem – jelentettem ki a fejemet rázva. –, először a menedék és víz a fontos, aztán az élelem.

– Miért?

– Túlélés 101. szabály – feleltem. – Három percet élhetsz levegő nélkül, három órát menedék nélkül, három napot víz nélkül, és három hetet élelem nélkül. Ez nyilvánvalóan nem pontos, de meghatározza, hogy mit kell, hogy fontosnak tarts. Menedékünk ugyan már van, de nem fog sokáig tartani, ha kitör a vihar. Elég stabil ahhoz, hogy holnap keressünk egy vízforrást, és utána azon legyünk, hogy egy erősebb menedéket építsünk. Utána pedig jobb kajaforrás után kell majd néznünk.

– Lindsay mindig azt mondta, hogy nem tudna úgy élni, ha nem lenne öt kilométeres körzetben bevásárlóközpont – mondta Raine. – Elég vicces, milyen kevés kell az embernek valójában az élethez. Bárcsak lenne egy fogkefém.

– Azt mi is csinálhatunk – feleltem. Felpattantam, és egy fás szárú bokorhoz mentem. Letéptem egy viszonylag zöld gallyat, és leszedtem róla a leveleket, hogy csak a szár maradt. Levágtam belőle egy körülbelül tizenöt centis darabot, az egyik végét a számba dugtam, és rágni kezdtem. Egy másodikat átadtam Raine-nek. Egy perc múlva kihúztam, és megmutattam neki a foszlott végeket. – Tulajdonképpen egész jól működik.

Raine ugyanezt tette, és eléggé el volt ragadtatva attól, hogy milyen jól funkcionál.

– Van ilyenből menta ízű is? – nevette el magát.

– Kétlem – feleltem –, de tényleg nincs szükséged annyira a fogkrémre, mint ahogy azt a fogkrémgyártók elhitetik veled. A kefe rész az, amely a munka nagy részét végzi.

Ittam még egy kicsit a csónakon összegyűjtött vízből, és átadtam a tartályt Raine-nek. Ő is ivott, majd felnézett rám. Furcsa arckifejezés volt az arcán, amit egyáltalán nem értettem.

– Talán meg kellene néznünk, hogy bevált-e – mondta, majd gyorsan odalépett hozzám, és megcsókolt.

Leszartam, hogy működött-e a rögtönzött fogkefe vagy sem, mert Raine ajkai rajtam voltak, és ez volt minden, amit különösebben figyelemre méltónak találtam. Megragadtam a csípőjénél fogva, és közelebb húztam, a nyelvemmel felkutattam a száját. Annyira hozzászoktam az illatához és az ízéhez, hogy már szinte ugyanúgy beleivódtak az érzékeimbe, mint a sajátjaim. A fogainak megmosva még mindig olyan íze volt, mint az én Raine-emnek.

Az én Raine-em. Honnan a faszból szedtem ezt?

Raine az ölembe mászott, a kezét az arcom két oldalára tette, és mélyen megcsókolt. Egy perc múlva elhúzódott, ujjai végigsimítottak az arcom sima bőrén. Grimaszolva nézett rám.

– Nem tetszik? – kérdeztem.

– De igen – felelte –, csak nagyon másképp nézel ki tőle. Azon gondolkodtam, hogyan sikerült ilyen simává varázsolnod.

Elővettem a késemet, és kinyitottam.

– Nagyon, nagyon éles – jegyeztem meg.

– Bárcsak nekem is lenne egy – mondta Raine.

– Van valami, amit le szeretnél borotválni? – vigyorodtam el, képtelen voltam gátat szabni elkalandozó fantáziámnak.

– Szívesen leborotválnám a lábam – felelte, miközben hirtelen elpirult – és a... ööö... hónaljam.

Kuncogott, amin én is felnevettem.

– Mi a faszért vicces a hónalj?

– Nem vicces – ismerte el Raine. – Nagyon örülök, hogy most a te pólódban vagyok, nem pedig fürdőruhában.

– Tényleg nem zavar – mondtam neki őszintén.

–  Hát engem igen. Azt hiszem, ez belém ivódott. A népszerű női higiéniai kultúra veszélyei.

– Hadd csináljam én – kértem hirtelen. A farkam ágaskodni kezdett a gondolattól, bár nem tudtam volna megmagyarázni, miért, ha valaki kérdezte volna. A borotválkozás gondolata egyszerűen... dögös volt. A késem pengéjét végigcsúsztatni a bőrén... igen, ezt mindenképpen ki akartam próbálni.

– Mit? – Raine összehúzta a szemét.

– Hát megborotvállak – mondtam. Azonnal ingatni kezdte a fejét.

– Szó sem lehet róla! Add ide a kést, majd én magam csinálom!

– Borotválkoztál már valaha is ilyen késsel? – érveltem. – Kizárt, hogy a végén ne vágnád meg magad, és ha nem tűnt volna fel, itt nincs egy kibaszott elsősegélynyújtó állomás sem. Meg tudom csinálni anélkül, hogy megvágnálak.

– Komolyan beszélsz, igaz? – kérdezte, és nagy, kerek szemekkel, bámult rám.

– Nagyon is – feleltem. Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban meg szerettem volna tenni. Figyeltem a lábát, igazából csak annyit vettem észre, hogy tisztességes mennyiségű szőr van rajta. Nem érdekelt, ezért eddig nem is figyeltem rá. – Hadd csináljam én.

– Tényleg szeretnéd? – kérdezte újra, hitetlenkedve a javaslatomon.

– Raine, én komolyan, nagyon, nagyon akarom.

– Te beteg vagy! – csapott a vállamra nevetve.

– Hagyd rám – mondtam. Kezdett úgy hangzani, mintha könyörögnék, pedig igazából nem is érdekelt. Bár megérne egy misét, szóval könyörögni fogok, ha ez kell. Lehalkítottam a hangom, ahogy közelebb húzódtam hozzá. – Szeretném. Kérlek.

Raine belebámult a szemembe, és nyilvánvalóan eldöntötte, hogy teljesen komolyan beszélek. Egy pillanatra félrenéztem, mert azt hittem, hogy nemet fog mondani, és nem igazán akartam végighallgatni, ahogy visszautasít.

– Oké – bökte ki hirtelen –, ha tényleg úgy gondolod, hogy képes vagy rá – vagyis, anélkül, hogy megvágnál.

– Nem vágnálak meg. Esküszöm, hogy nem váglak meg.

– Rendben, de csak hogy tudd: ez ellenkezik az értékítéletemmel.

Elmosolyodtam, és intettem neki, hogy jöjjön közelebb. Kinyújtottam a kezem, és megfogtam a sarkát, majd az ölembe húztam a lábát. Éreztem, ahogy a nyelvem előbújik, és végigcsúszik az ajkaimon, miközben lepillantottam a gyönyörű lábára. Őszintén szólva, eszembe sem jutott, hogy borotválkozni akar, még akkor sem, amikor a szakállam már kezdett viszketni és idegesíteni a hőségben. A világ minden táján voltam már nőkkel, és rengetegen nem borotválkoztak, így ez nem igazán zavart. A gondolat azonban, hogy leborotválom Raine-t, kétségtelenül izgalmas ötlet volt.

Végigcsúsztattam az ujjamat a vádlija bőrén, végigsimítva a lábán lévő szőrszálakat, hogy mind egy irányba álljon. Hallottam, ahogy Raine nagy levegőt vesz, és egy félmosolyt küldtem felé, mielőtt ugyanígy tettem volna a vádlija másik oldalán. A lába bőre hamuszürke és száraz volt a sótól, és a darabok peregtek le az ujjaim alatt. Azon kaptam magam, hogy legszívesebben megnyalnám a bőrét, hátha a nedvességtől visszanyeri sima, karamell színét.

– Vízre lesz szükségünk – közöltem. – Nyújtsd ide a bal oldali edényt.

– Frisset akarsz használni?

– Nem, abban sós víz van – feleltem. – Arra az esetre hoztam fel ide, ha esetleg el kellene oltani a tüzet. Nincs szükségem olyan sokra, és nem kell kimenned a napra.

Átnyújtotta nekem, és én a kezemre löttyintettem egy keveset a vízből, aztán bevizeztem a tenyeremmel a lábát. Egyenesen ráönthettem volna, de hol volt abban a móka? A szín visszatért, ahogy lemostam a sót, kisimította a száraz bőrt, még ha csak rövid időre is. Miután átitattam a bőrét, hogy nedves legyen, és a szőrt könnyebb legyen eltávolítani, lassan a bokájához vezettem a kést, és a bőrének szegeztem a legélesebb oldalával felfelé fordítva.

– Ne mozdulj – mormoltam. – Rossz lenne, ha megmozdulnál.

– Nem fogok – suttogta, a szavai sóhajként értek le a farkamig. Egy kicsit oldalra toltam a lábát, hogy a farkam ne érjen hozzá a végén, miközben először a kezemmel, majd a pengémmel végigsimítottam a bőrén. A második simítás után sima és puha bőrt hagyott maga után a kés nyoma.

Nem tudtam, mennyi ideig tartott; csak azt tudtam, hogy minden percét élveztem. Amikor végeztem a második lábával is, igazán meglepett, milyen sima a bőre szőr nélkül, és mennyire szerettem volna végighúzni rajta a kezemet, amit meg is tettem.

– Gondolod, hogy a kezed segít a további szőrtelenítésben? – cicázott Raine.

– Csak megbizonyosodom róla, hogy nem hagytam ki egyetlen szálat sem – magyaráztam, miközben harmadszorra is végighúztam a kezemet a combja hátsó részén.

– Szerintem nagyon alapos voltál – közölte Raine. Kicsit hátrahúzta a lábát, hogy ne érjem el.

– Alapos – morogtam, mire Raine felnevetett. – És mi lesz a többivel?

– Milyen a többivel?

– A hónaljaddal? – húztam fel a szemöldökömet a lányra.

– Te bolond vagy – csóválta a fejét Raine. – El sem hiszem, hogy hagytam, hogy megcsináld a lábam.

– A többit is meg szeretném csinálni – feleltem még egyszer.

– Az nem lenne olyan egyszerű – mondta. – A póló ujja... útban lenne.

– Talán odébb húzhatnád, nem?

– Odébb húzni?

– Vedd már le azt a kurva pólót – parancsoltam rá. Kicsit közelebb léptem, és megragadtam a derekát. Raine felnevetett, és megpróbált elfordulni tőlem, de én visszahúztam, és a számat a nyakára és a vállára helyeztem. – Vedd le... ígérem, hogy nem foglak bámulni.

– Rettenetesen hazudsz! – sikította Raine, miközben megcsiklandoztam. – Csak egyszer ismerd be, hogy látni szeretnéd a melleimet!

Újra megcsókoltam, és a nyelvemmel végigsimítottam az ajkán. Amikor abbahagytam, végighúztam az orromat az állkapcsa vonalán, egészen a füléig. Nem tudom, hogy a borotválkozása miatt volt-e, vagy azért, mert korábban láttam már őt majdnem meztelenül, vagy csak azért vágytam rá, mert mindig is egy kanos faszfej voltam. Bármi is volt az, nem szerettem volna tovább titkolni.

– Látni akarom a melleidet – suttogtam a fülébe. – Meg akarom érinteni és meg akarom ízlelni őket, és nem szeretnék ezen a ponton megállni. Azt akarom, hogy újra elmenj.

– Épp ideje volt, hogy kimondd. – Visszhangzott Raine lágy hangja a fejemben. Ujjai a hajamba túrtak, és az ajkaimat a sajátjához húzta. Ahogy megcsókolt, rájöttem, hogy nem mondott nemet, és elgondolkodtam, vajon mennyire jó ötlet lenne megkísérteni a szerencsémet. A farkam nagyon, de nagyon szerette volna ezt.

Ujjaim a póló szegélye körül matattak, és lassan elkezdtem lehúzni róla. Olyan lassan haladtam, amennyire csak lehetett, minden esélyt megadva neki, hogy megállítson, de nem tette. Hagyta, hogy folytassam, amíg hirtelen le nem húztam róla teljesen.

A cickói teljesen szimmetrikusak, kerekek és puhák voltak, és abszolút, elképesztően, hihetetlenül gyönyörűek. Kicsit világosabbak voltak, mint a bőre színe, tejszínre emlékeztettek. A sötétebb mellbimbók csak úgy könyörögtek, hogy szopogassam őket, de én csak bámultam, és megnyaltam a szám.

– Szerintem azt sem tudod, merre keresd a hónaljamat – kuncogott Raine. – Kissé... megakadt egy dolgon a szemed.

– Kibaszott szép vagy – dünnyögtem, félig magamnak, félig neki. Raine oldalra biccentette a fejét, enyhe mosoly játszott az ajkain. Már mozdult, hogy eltakarja magát, de ezt semmiképp sem viseltem volna el, most nem.

Talán máskor sem.

– Így nem tudlak megborotválni – közöltem vele a fejemet ingatva. Gyengéden meghúztam a csuklóit, és a karját a feje fölé emeltem, egyik kezemmel mindkét csuklóját fogtam, míg a másikkal a hátát támasztottam. Lefektettem a tűz melletti fűre, a karjait a feje fölé emeltem. Úristen, de gyönyörű volt. A szemem nem hagyta el a melleit, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne temessem az arcom közéjük.

– Muszáj befejezned a bámészkodást, ha még mindig... ööö... le akarsz borotválni.

– Sajnos lehet, hogy igazad van. Bár nem kizárt, hogy eltarthat egy darabig, amíg megvizsgálom a munkámat, ha befejeztem.

Raine felkacagott, ami kizökkentett a cickó okozta transzból. Lemostam a kést, és benedvesítettem a hónalját. Kapkodta a levegőt a hideg löttytől, majd kuncogni kezdett, és azt állította, hogy csiklandozom. Nem igazán zavart, hiszen minél többet ficánkolt, annál jobban ringatóztak vele együtt a keblei is. Bizonyára rájött erre a tényre, és végül nyugton maradt, hogy munkához láthassak.

Nem tartott sokáig, és hamarosan leraktam a késemet, és csak az ujjaim hátával simítottam végig az immár sima bőrén, hagyva, hogy az ujjaim minden egyes alkalommal, amikor végighúztam rajta, egy kicsit lejjebb vándoroljanak. Az utolsó menetben a kezem majdnem a derekáig csúszott az oldalán, és megtalálta a csípőcsontját borító bőrt, közvetlenül a rajta lévő boxerem gumírozott anyaga felett. Finoman megcirógattam, mielőtt ujjaim felfelé és elöl is elkalandoztak volna. Lassan mozdultam, minden esélyt megadva neki, hogy megállítson, ha akarna, de nem tette. Megragadta a hajamat, és felemelte a fejem, hogy az ajkaink egymáshoz érjenek. A kezem azonban tovább vándorolt, felfelé haladt, és olyan bőrt keresett, amit eddig még nem érintettem. Amikor a kezem elérte a melle alját, éreztem, hogy az ujjai kicsit szorosabban markolják a hajamat, de nem húzódott el, és nem hagyta abba a csókot.

A mellének bőre hihetetlenül puha volt, és a farkamat az a veszély fenyegette, hogy egyenesen a rövidnadrágom gombjain keresztül fog előtörni, és talán magától is feltalálja magát. Az volt az gyanúm, hogy már üzent is, és valószínűleg megpróbált foglalni egy szobát magának Punciországban. Pontosan tudta, hogy hová akar eljutni, és azt is tudta, hogy milyen közel van a céljához. Ezt meg kellett akadályoznom, mert ha nem teszem... hát, a dolgok nagyon gyorsan egy bizonyos irányba indultak volna el, és nem voltam benne biztos, hogy ez volna a legjobb ötlet.

– Raine – húzódtam el a lánytól, s bár eszem ágában nem volt ténylegesen megszakítani köztünk a kapcsolatot. – Raine, abba kell ezt hagynod.

– Miért? – kérdezte, és ezzel egy időben a kezei elindultak a csupasz vállamon át a derekamhoz. Egy pillanatra szorosan megmarkolta a bőrömet, majd az egyik keze már a hasizmomon volt.

– Mert ha nem hagyod abba, akkor el fogok jutni addig a pontig, hogy nem leszek képes leállni – figyelmeztettem. Ez persze baromság volt. Bármikor abbahagyhatom, de el fogok jutni arra a pontra, amikor már nagyon kényelmetlen lesz abbahagyni, és el fogok jutni arra a pontra is, amikor már nagyon-nagyon nem akarom abbahagyni. Hacsak nem akartam belé hatolni, akkor tényleg nem számított, hol állunk meg. Basszus.

– Mi van, ha nem szeretném, hogy leállj? – suttogta Raine, forró lehelete a fülemhez ért, aztán a szájába vette a fülcimpámat, szopogatta és megrágcsálta.

– Úristen – morogtam. – Ne csináld ezt... csak... a picsába...

– Azt szeretnéd, hogy abbahagyjam? – kérdezte ártatlanul.

– Kurvára nem – feleltem. – Nem akarom, hogy abbahagyd, de van egy olyan sejtésem, hogy mégis abba kéne.

– Csak ha te mondod – közölte, és a keze lejjebb ereszkedett, a hasizmom mellett. Éreztem, ahogy az ujja végighalad a hasamon húzódó keskeny szőrcsíkon, amíg el nem érte a rövidnadrágom felső szélét, majd elkezdett beljebb nyomulni.

– Mi a fenét művelsz? – kérdeztem. A hangom sokkal könnyedebb volt, mint maguk a szavak.

– Tizenhatos pont a túlélő szabályzatban – válaszolta megvonva a vállát.

– Tizenhatos pont?

– Lépéseket teszek a morál fenntartására.

Két ujja utat talált a rövidnadrágom felső részébe. Még egy centi, és máris a farkam végéhez fog érni.

– Ne, Raine – állítottam meg, a kezemet az övére téve. – Kérlek, nem bírom tovább.

– Bastian, én akarom – közölte. Kihúzta a kezét a nadrágomból, én pedig hátradőltem, miközben ő egy kicsit lábujjhegyre állt, így szinte a szemembe bámult. Kezét az arcom oldalára tette. – Téged akarlak, Bastian. Kérlek.

Ó, Istenem, tényleg azt mondta nekem, hogy kérlek?

– Raine, én nem akarom...– dadogtam. Mit nem akarok? Megdugni őt? Az biztos, hogy akartam. Annyira meg akartam dugni, hogy az már fájt, és nem csak azért, mert a farkam beszorult a gatyámba. Mit nem akartam csinálni? Kihasználni? Megalázni? Csak egy hely, ahová a farkamat dughatom, ahogy a többiekkel is tettem? – Nem akarom, hogy olyat tegyél, amit nem szeretnél. Te... többet jelentesz nekem, mint egy... egy... egy gyors numera.

– Ez az lenne?

– Igen – mondtam, bár a torkom hirtelen kiszáradt, és a beszéd egyre nehezebben ment. Aztán meghallottam, amit az előbb mondtam. – Nem! Úgy értem... baszki, Raine! Nem tudom, mi van most! Nem tudom, mi ez az egész, mióta... mióta...

– Mióta?

– Amióta felébredtem, és te csak... hozzámértél – nyögtem ki. Egy percig csend volt, miközben Raine elgondolkodva nézett. Végül megszólalt.

– A roham után?

– Igen.

– Te kértél, hogy hagyjam abba.

– Csak azt akartam, hogy ne sírj tovább – feleltem. – Nem kéne sírnod egy olyan valaki miatt, mint én. Nem akartam, hogy ne érj hozzám többet.

– Meséltél nekem a nevelőotthonokról, ahol voltál – mondta halkan. – Te is sírtál. Nem én voltam az oka.

– Erre nem emlékszem – vallottam be. – Én... általában nem szoktam ilyet csinálni. Nem szoktam beszélni az életem összes szarjáról.

– A múltkor mégis megtetted – emlékeztetett.

Bólintottam, és elfordultam tőle, azzal a szándékkal, hogy egyszerűen eltűnök onnan, mielőtt valami olyasmi lenne belőle, amit nem tudok kezelni. Már megint.

– Bastian, semmi baj nincs azzal, ha sírsz.

Nevettem, de nem találtam különösebben szellemesnek.

– Igen, harcosként a sírás az arénában határozottan nagy becsben volt tartva.

– Hagyd abba – mondta Raine, a hangja kissé kemény volt. Visszanéztem rá, és hunyorogtam, de ő rögtön visszahunyorgott. – Nincs itt senki, akit le kellene nyűgöznöd, csak engem. Engem nem nyűgöz le a bátorságod vagy a macsó eszméid.

Raine tenyerébe fogta az arcomat, és úgy fordította a fejem, hogy a szemébe nézzek. Lenyűgözött, amit ott láttam – még mindig nem tudtam, mi az, csak azt tudtam, hogy szükségem van rá.

– Nem mutattam meg neked nemrég, hogy mekkora fasz vagyok? – kérdeztem tőle. – Megijesztettelek, mert szerettelek volna meztelenül meglesni. Egy seggfej vagyok, és elképzelésem sincs, miért engedted, hogy hozzád érjek.

– Nem vagy az – mondott ellent Raine. Majdnem kijavítottam volna, de ő csendre intett. – Majdnem három hete alszom melletted, Bastian. Tudod, hogy beszélsz álmodban?

– Én... mit? – Szent szar. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt csinálom.

– Rémálmodban beszélsz. Velem is álmodtál, hallottam, nem is egyszer.

– Ezek csak álmok – mondtam halkan, a számra szorított kezén keresztül. – Nem jelentenek semmit.

– Láttalak, Bastian. – Raine hangja mély volt, lágy és félreérthetetlenül magabiztos. — Láttalak téged. Nem azt, akinek tetteted magad, nem azt, aki mögé rejtőzni próbálsz, nem a részeges hímringyót, aki a piával és a nőkkel próbál elfeledni mindent az életében. Láttam az igazi énedet. Kérlek, Bastian. Kérlek, ne rejtőzködj többé előlem.

– Nem tudom, hogy lehetnék más – feleltem. – Ha lehetnék... valami... valaki más... a kedvedért, megtenném.

– Tudom, hogy megtennéd – mondta, és az ajkai ismét az enyémre borultak, miközben a kezem a csípőjére tapadt, és közelebb húztam magamhoz. Nem tudtam, hogy igaza van-e, és nem tudtam, hogy van-e különbség aközött, akit látni vélt, és aközött, aki valójában vagyok. Nem tudtam, hogy lehetek-e más, mint aki mindig is voltam, de most ő akart engem, és nem számított, hogy ki voltam korábban.

– Az akarok lenni – dünnyögtem a szájába, a szavak csak úgy ömlöttek ki belőlem, anélkül, hogy valódi, tudatos gondolat lett volna mögöttük. – Én szeretnék lenni az... neked...

– Tudom – dünnyögte vissza.

Átkaroltam a hátát, és feltornáztam magam, így térdeltem előtte, ahogy ő is térdelt velem szemben. Egymáshoz simult a felsőtestünk, éreztem a csupasz bőrének melegét a mellkasomon. A kezeim az oldalára kalandoztak, majd lassan elindultak, amíg végül mindkét mellét a markomban nem tartottam.

Raine ujjai a hajamba túrtak, és a szám az övére simult. Ezúttal, amikor a tenyerét megéreztem a hasamnál, nem próbáltam megállítani. Ujjai ügyesen meglazították az övemet, majd könnyedén kihúzták a rövidnadrág tartójából. Egy kicsit megcibálta a gombokat, aztán éreztem, hogy a szövet meglazul a derekam körül.

Felszisszentem, amikor ujjai eltűntek a nadrágom szegélyében, és végigsimítottak a farkamon. Hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt, és figyeltem, ahogy a szemei elkerekednek, amikor az ujjait végigfuttatta a hegyétől a tövéig, majd megpróbálta körém kulcsolni az kezét. Az ujjai nem értek össze a túloldalon, és amikor felnézett rám azokkal a nagy barna szemeivel, nem tudtam megállni, hogy fel ne vonjam a szemöldökömet, és ne villantsak rá egy féloldalas, szemtelen mosolyt.

– Ó, istenem... um....hűha, Bastian – habogott Raine, majd vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta. –  Nem tudom, hogy ez... ööö... illek-e hozzád.

Elvigyorodtam, és ő meg vállat vont.

– Csak egyféleképpen derülhet ki – jelentettem ki. Nem szerettem volna elmondani neki, hogy több olyan nő is volt már, aki túl szűk volt ahhoz, hogy teljesen beléjük férjek. Már így is kissé idegesnek tűnt, és az aggodalmaskodás semmit sem változtatott volna a mi anatómiánkon. – Raine... nem muszáj…

– De akarom – suttogta. A fejét felszegte, és a pillantása találkozott az enyémmel. Láttam benne a vágyat – a kéjt – és valami mást is. Valamit, amit előtte még egyetlen nőben sem láttam. Kihúzta a kezét, és letolta a csípőmről a rövidnadrágot. Az lecsúszott a lábamról, és a homokban landolt, gyorsan követte a boxeralsóm, amely eddig Raine-t takarta el a szemem elől. Amint a rövidnadrágom a földön volt, az ujjai ismét a farkamra kulcsolódtak. Ez rendkívül zavaró lett volna, csakhogy most ő is meztelenül állt előttem.

A kezemet végigsimítottam a combja külső oldalán, majd végig a hasán, a durva szőrszálakon, amelyeket találtam, mielőtt finoman megmarkoltam. Nem haboztam, hogy a lábai közé nyúljak, annyira meg akartam érinteni, hogy talán bele is halok, ha nem teszem. Amint ujjaim végigsimítottak rajta, éreztem, mennyire nedves már.

– Jézusom, Raine...

– Mi van? – kérdezte szinte pánikolva, mintha talán valami szörnyűségre leltem volna.

– Annyira nedves vagy, annyira készen állsz... a francba... annyira benned akarok lenni.

A szám a nyakára siklott, nyalogatni és szívogatni kezdtem a vékony bőrt. Az ujjam hegye megtalálta a bejáratát, és lassan toltam belé.

Olyan kibaszottul szűk volt, hogy alig tudtam beletuszkolni az ujjam, és amikor rájöttem, milyen erősen markolja a farkamat, majdnem teljesen elvesztettem a fejem. Homlokomat a vállának támasztottam, és próbáltam lassabban venni a levegőt.

– Baszdmeg, Raine, olyan vagy, mintha még szűz lennél!

– Pedig nem vagyok – felelte csendesen, bár egy pillanatra komolyan fennakadtam ezen. Eszembe jutott a név, amit mondott – Andrew –, és legszívesebben egy küzdőtérre csaltam volna, hogy letéphessem a kurva fejét, amiért hozzá mert érni. Aztán eszembe jutott, hogy még csak el sem tudta élveztetni a lányt; én voltam az egyetlen, aki ezt tette vele, és még csak meg sem kellett érintenem, hogy megtegyem.

– Nem adott neked semmit – szűrtem a fogaim közt. – Ha engem kérdezel, ez nem sok vizet zavar. Sikítani fogsz, amikor elmész.

– Jézusom... Bastian – markolta meg Raine keze kicsit erősebben a farkamat, és elkezdte fel-le simogatni. Kurva kellemes volt, de én nem erre vágytam. A forró nedves ölébe vágytam – azt akartam, hogy a farkam körülvegye, de ehhez még fel kellett készítenem.

Az egyetlen ujjamat, ami benne volt, egészen felnyomtam, majd kihúztam, miközben a hüvelykujjam a csiklóját ingerelte. Felfelé hajlítottam az ujjamat, és éreztem, hogy a lábai remegni kezdenek, amikor kihúztam, majd egy második ujjal próbáltam tágítani őt. Elhalmoztam csókokkal a vállán át a kulcscsontjáig, majd a másik kezemmel átfogtam a keblét, végül a mellbimbóját a számba szívtam.

– Úristen! – jajdult fel Raine, és ismét megmarkolta a farkamat.

– Bassza meg! Raine, ha még egyszer ezt csinálod, el fogok élvezni.

– Sajnálom!

– Ne sajnáld – morogtam, és ajkaimmal a mellbimbójához simultam. – Nagyon jó érzés... a csöpp kezed, ahogy próbál belém kapaszkodni.

– Még mindig nem tudom, hogy fogsz beférni – suttogta, és újra végighúzta rajtam a kezét.

– El fogsz élvezni tőlem – ígértem neki. – Aztán olyan nedves leszel és készen állsz majd rám, hogy csak úgy beléd csúszom.

Raine nyöszörgött, és én kiengedtem a bimbóját az ajkaim közül, de még mindig markoltam. Ujjaim játszani kezdtek a nedves bimbón, miközben rábuktam a másikra, finoman megcibálva a fogaimmal, amíg Raine ujjai majdnem kitépték a hajamat. Örültem, hogy a hajamat markolta erősebben a farkam helyett, mert ha még egyszer ezt csinálná, valószínűleg a hasára élveznék.

Nem volt szabad tovább gondolnom erre, különben biztosan így történik.

A szám és az ujjaim a mellbimbóin munkálkodott, miközben a hüvelykujjam a csiklóját ingerelte, és még egy harmadik ujjat is sikerült bejuttatnom a hüvelyébe, amikor elkezdett ringatózni a kezem ritmusára és sóhajtozott. Felpillantva láttam, hogy hátravetett fejjel, és szabadon hagyott nyakkal olyan meseszépen fest, hogy órákig tudtam volna csak bámulni. Meggörbítettem az ujjaimat, és ráharaptam a mellbimbójára – nem túl erősen, csak annyira, hogy elindítsak benne egy kéjhullámot.

Működött, és komolyan a nevemet sikoltotta, amitől csak újra és újra meg akartam ismételni a mozdulatot. Elhúztam a kezét a farkamtól, és a hátára fektettem, mielőtt a lábai megadták volna magukat. Alig kapott levegőt, és a mellkasának emelkedése és süllyedése elég ok volt arra, hogy jobban figyeljek a melleire. Kicsúsztattam belőle az ujjaimat, lassan felfelé, a csiklója fölé húztam őket. Meg akartam kóstolni, de a farkam már nem tudott tovább várni.

– Készen állsz, bébi?

– Igen... Bastian, kérlek!

Kurvára imádtam, hogy azt mondta, kérlek.

Megmarkoltam a farkam, és úgy tartottam a fejét, hogy a punciját dörzsölje. Lassan fel-le mozgattam, hogy csúszós legyen, és mosolyogva figyeltem, ahogy fejét ide-oda dobálta, és felfelé billentette a csípőjét, készen állt rám. Ráhajoltam, csak annyi ideig vártam, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy nem gondolja meg magát, majd lassan elkezdtem belécsúszni.

Mivel már a makkom is jobban feszítette, mint az ujjaim, és egy percre megálltam, amikor még alig voltam benne, megvárva, hogy mindketten hozzászokjunk az érzéshez. A hüvelye körém szorult, és én abban a pillanatban el tudtam volna élvezni, ezért kényszerítenem kellett magamat, hogy megnyugodjak annyira, hogy folytassam az utat befelé. Összeszorítottam a szemem... még egy centi... aztán még egy. Ó, bassza meg, annyira szoros volt. Éreztem, hogy körme belevág a vállamba és ez olyan jó volt, hogy alig bírtam elviselni. Megálltam, kihúztam a farkam egy centire, majd újra előre lendítettem a csípőm, és hallottam magam, felnyögni, ahogy lassan elkezdett befogadni. Visszahúzódás – előre nyomulás... csak egy kicsit mélyebbre. Ó... a picsába... lepillantottam... már majdnem teljesen elmerültem benne. Még egyszer utoljára visszahúztam, aztán lazán előrenyomultam, amíg haza nem értem.

– Annyira jó benned – dünnyögtem, a fejemet a vállához hajtva.

Közel három hete nem voltam asszonyban, és évek óta nem voltam nőben valamilyen akadály nélkül. Igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy ezért éreztem magam olyan mérhetetlenül másképp, amikor Raine-ben találtam magam eltemetve. Fizikailag feszes, meleg, nedves volt, és az izmai a legkellemesebb módon feszültek meg körülöttem, de mindezt már éreztem korábban is. Dugtam én már harmincéves veterán kurvákat is, és alig érettségizett szűzlányokat. Néhányat jobban éreztem, mint másokat, de nem a testük volt a különbség. Amikor fizikailag összekapcsolódtam Raine-nel, éreztem a lelkének minden rezdülését a sajátomban.

Korábban még csak eszembe sem jutott, hogy nekem is lehet lelkem.

– Istenem... Raine...– suttogtam a vállán lévő bőrébe. Egy kicsit visszahúzódtam, majd újra előre nyomultam. Akkor éreztem magam a legjobban összekapcsolódva, amikor teljesen benne voltam. Elmondtam egy néma imát, megköszönve a puncik istenének, hogy képes volt befogadni tövig engem. Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem, a sarkában megpillantottam egy apró könnycseppet. Ó bakker! – Fájt?

– Nem – rázta meg Raine a fejét. – Úgy érzem... tökéletes volt.

A szemei csillogtak, és a fejemet a sajátjához húzta egy csókra. Csodáltam őt – a szépségét, az erejét, a bátorságát, a... mindenét. Talán az, hogy benne voltam, hozta mindezt felszínre belőlem, de nem voltam benne biztos. Egy dolgot azonban tudtam – ha valamilyen okból elveszíteném ezt a lányt, ha soha többé nem lehet ez az enyém, ha valami bármilyen módon veszélybe kerülne –, akkor belehalnék.

A szám a füléhez ért, finoman nyalogattam és szopogattam a fülcimpáját, miközben ki-be jártattam benne a farkam – soha nem húzódtam ki teljesen, mert annak a gondolatától is rosszul voltam. Lassan toltam magam előre, mert azt szerettem volna, hogy örökké tartson, és amiatt is, hogy Raine-nek legyen esélye hozzám alkalmazkodni. Csak úgy belecsaphattam volna a lecsóba, ahogy már számtalan csajjal is tettem, de nem akartam – lassan akartam csinálni, és a lehető legtovább akartam benne lenni, és akartam... akartam... akartam... akartam... akartam... akartam...

Szeretkezni vele.

Újra és újra vele szerettem volna lenni. Még nem is volt vége, és tudtam, hogy a mostani soha, de soha nem lesz elég. Száz különböző hely és póz táncolt a fejemben – mindet vele akartam megélni. Addig szerettem volna kísérletezni, amíg rá nem jövök, hogyan tudnám a lehető leggyorsabban elélveztetni, és azt is, hogy én meddig bírom ki. Mindent szerettem volna vele egyszerre.

Gyorsítottam a tempón, de csak kicsit, és csakis Raine csípőjének sürgetésére. Éreztem az ütemet, amit a teste diktált, amikor felemelte a csípőjét, hogy illeszkedjen a lökéseimhez, és én is igazodtam hozzá. Hamarosan már nyögdécselt alattam, és ide-oda ringatta a csípőjét. Lenyúltam, hüvelykujjammal végigsimítottam a csiklóján, amikor felsikoltott, és a hüvelye görcsösen rángatózni kezdett a farkam körül.

Megremegett alattam, és körülöttem. A vállamba mart, ahogy a háta megfeszült, és oldalra fordította a fejét, szabad utat adva nekem, hogy a nyakánál lévő pulzuspontot szívogassam, miközben az izmai a farkamra szorultak. Elképesztő volt. Isteni volt. Tökéletes volt, és hirtelen és intenzíven tört rám is az orgazmus tőle. Magamhoz szorítottam – majdnem felkaptam az alattunk lévő homokos földről –, és a vállába sikoltottam, a számat a bőréhez szorítva próbáltam visszatartani a ordításom erejét.

Elélveztem benne, éreztem, hogy teljesen kitöltöm őt mindennel, amim volt, az intenzív szükségemmel, hogy érezzem a bőrét az enyémen, és a puszta, nyers érzelemmel, amit iránta éreztem, amikor újra és újra a nevemet kiáltotta.

Ráomlottam, s hagytam levegőhöz jutni. A vállamat markoló ujjai elindultak a hajamba, és felé húzta a fejemet. Addig simultam hozzá, amíg a légzésem lassulni nem kezdett, és az érzéseim intenzitása szűnni kezdett, de nem tűnt el. Még mindig szorosan magamhoz szorítottam, attól féltem, ha megmoccanok, elmúlik a varázslat, legszívesebben ezért maradtam volna. Talán örökre. Kíváncsi voltam, mit szólna ehhez.

– Itt akarok maradni benned – súgtam a fülébe, miközben megmozgattam a csípőmet. Raine kurtán felnevetett, és kicsit megriszálta a fenekét.

– Nekem jó így – felelte. – Ha neked jó odabenn. Komolyan nem hittem, hogy be fog férni!

– Ennek igazán örülök – közöltem –, mert itt maradok, ameddig csak lehet.

Csókolni kezdtem a nyakát, majd az állát, végül az ajkait. Nem kellett sokat várnia, újra elkezdtem ki-be mozogni benne, a benne való elmenetelemtől kapott síkosság lehetővé tette, hogy könnyedén mozogjak, még akkor is, ha már nem voltam igazán kőkemény. Elengedtem az ajkait, és célba vettem a melleit, sorban beszívtam mindkét mellbimbót a számba, miközben a kezem a másikkal foglalkozott. Nem tartott sokáig, mire újra kemény lettem, és gyorsabban nyomultam belé, hallgatva a nyögéseit, és átlendítettem őt a gyönyör határán.

A nevemet kiáltotta, és én már nem tudtam tovább visszafogni magam. Ha valami, akkor a második orgazmus benne még jobb volt, mint az első. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Utána még mindig nem akartam kihúzódni, ezért a kezemet a feneke alá tettem, magamhoz húztam, és úgy fordultam, hogy a mellkasomon feküdt, de én benne maradtam.

Sokáig nem szóltunk semmit, meg sem mozdultunk. Ahogy azután, mikor elmeséltem neki az életem baklövéseit, nem tudnám megmondani, hogy mit éreztem akkor. Tudtam, hogy ezt akarom – azt szerettem volna, hogy örökké rajtam feküdjön. Át akartam ölelni őt, és ott akartam maradni, ahol voltam, amíg újra fel nem állok. Akkor kezdhetném elölről az egészet. Persze ez nem igazán volt opció, és végül Raine azt motyogta, hogy muszáj felkelnie, és engedjem el.

A csillagok fényénél elsétáltunk a vízhez, csendben megmosakodtunk, majd visszasétáltunk a sátorhoz. Én feküdtem le először, és kitártam a karjaimat, hogy ő mellém kucorodhasson. Amint lefeküdt, éreztem, ahogy megborzong, mert még nedves volt a bőre. Felkaptam a csónakból a takaró-törülközőket, és köré tekertem, azokkal és a testem melegét is bevetve melegen tartottam.

Raine halkan felsóhajtott, és hallgattam, ahogy a légzése egyenletessé válik. Végigsimítottam az arccsontján, és láttam, ahogy a szája sarka felfelé kunkorodik a holdfényben. Annyira gyönyörű volt, hogy szinte fájt néznem. Éreztem, ahogy a teste ernyedten a mellkasomhoz simul, és tudtam, hogy elaludt. Egy darabig csak feküdtem ott, néztem a karjaimban tartott szépséget, és próbáltam rendet rakni a gondolataim között. Sóhajtottam, és néztem a sátor plafonját.

– Nem értem ezt az egészet – állapítottam meg halkan. – Az első éjszakán a csónakban meg akartalak dugni, de csak azért, mert ki akartam élvezni, hogy nő van a hajón. Még mindig meg akarlak dugni, de az okok mind mások. Soha nem éreztem még így, miután lefeküdtem valakivel... vagy közben... a francba. Ez nem olyan érzés volt, mintha dugnék veled... ez valami más volt. Nem tudom, mi lehet ez. Veled akarok lenni, és hozzád érni, és átölelni. Van ez a mindent elsöprő vágyam, hogy megvédjelek, és hogy biztonságban legyél. Minden alkalommal, amikor rád nézek, olyan, mintha kiszorulna a levegő a tüdőmből, és csak téged akarlak nézni, beléd karolni, és azt mondani, hogy minden rendben lesz. Nem tudom, mi ez, Raine. Nem értem, hogy mit művelsz velem.

Megéreztem az ujjait az államon, és megláttam, hogy nyitva van a szeme. Bassza meg! Mégsem aludt el. A szája gyönyörű mosolyra húzódott, és a válaszára végem volt.

– Én is szeretlek, Bastian.

A szavai úgy borítottak be, mint az olvadt karamell, és azonnal betakart a rövid, egyszerű, őrülten bonyolult mondata mögötti jelentés. Ő meg tudta fogalmazni, amit éreztem, még akkor is, amikor én nem. Azt hittem, amit Jillian iránt éreztem, az szerelem, de az semmi volt ahhoz képest, amit Raine hozott felszínre bennem. Bármit megtennék, hogy biztonságban tudjam, és bármit megtennék azért, hogy bármi is volt ez köztünk, maradjon így. Vele akartam lenni, mellette, alatta, rajta, mellette, benne – mindent vele akartam.

– Erről lehet szó? Ezt nevezik szerelemnek? – csuklott el a hangom, a hirtelen jött érzelem egyenesen a mellkasomba vágott. Ha nem lettem volna már vízszintes helyzetben, biztos vagyok benne, hogy kidől alólam a lábam.

– Igen, Bastian, ez az – felelte. A keze lehanyatlott a vállamról, és a szemei ismét lecsukódtak.

Életemben először éreztem úgy, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és azt teszem, amit tennem kell. Teljesnek éreztem magam, amikor egyesültünk, és a létezésem oka hirtelen feltárult előttem – azért voltam itt, hogy megmentsem őt, és hogy szeressem.

– Szeretlek – mondtam ki egyszerűen, és éreztem, hogy mosolygó ajkai még utoljára a mellkasomra nyomódnak, aztán álomba szenderedett.

*****

Amióta csak vissza tudok emlékezni, először ébredtem úgy, hogy nem volt a fejemben egy rémálom maradványa.

Álmomban a szkúnerem kormánya mögött ültem, Raine pedig előttem foglalt helyet, a fedélzeti korlátnak támaszkodva, a haját oldalra fújta a szél, miközben a Karib-tenger hullámait szeltük. Mosolyogtam, gyönyörű volt, és amikor hátrafordult, hogy rám nézzen, egy pillanatra a szájára tette a kezét, és egy csókot dobott felém. Egy bögre kávé volt a kezemben, és amikor belekortyoltam, csak sima, feketekávé volt.

Oldalra fordultam, és puszit nyomtam Raine arcára, aztán rávettem magam, hogy felálljak. Sok mindent el akartam ma intézni, és ha elég sokáig fekszem mellette és felébred, akkor úgyis csak benne szerettem volna lenni. És ha így teszek, a délelőttnek vége lenne, mielőtt még észrevennénk.

Az elmúlt négy nap összehasonlíthatatlan boldogság volt, ami engem illet. A sziklafal tetején egy kis patak formájában találtunk vizet – igazából alig csordogált a sziklából, de bőven elég volt ahhoz, hogy a végtelenségig megéljünk belőle. A lepárló és a kókuszdió vize lehetővé tette, hogy ne kelljen minden nap a patakhoz kutyagolnunk, és az ezekből származó víz egy kicsit frissebb is volt, mint a sziklából kijövő víz, melynek kissé kénszaga volt. Raine panaszkodás nélkül megitta, de az igazság az volt, hogy nem sok mindenre panaszkodott, de folyton ráncolta az orrát. A pár pohár vízért, amit naponta adott, tovább üzemeltettem a lepárlót, és gondoskodtam róla, hogy mindet megkapja, mert nem igazán érdekelt a szaga. Hal és más tengeri herkentyűk bőségesen és könnyen fellelhetők és kifoghatóak voltak errefelé, és a kókusz is legalább egy kis pluszt adott az ételeinkhez.

Mindez a túlélő dolog elképesztő volt, de ami engem a legjobban érdekelt, az naplemente után történt. Mindig is kielégíthetetlen vágyam volt, de Raine-nel úgy festett, hogy ugyanolyan kielégítő volt, ha mellettem kuporodott össze, mint mikor aludtunk. Nem számított soha, hogy előtte szexeltünk-e vagy sem, mert az, hogy ő ott volt, jelentett mindent, ami igazán érdekelt. Még mindig minden este megdugtam, és már nem éreztem úgy, hogy muszájból teszem. Egyszerűen mindig a kefélés járt a fejemben, ezért napközben is legalább egyszer megdugtam, általában a vízpart közelében, miután a ,,kötelező” fürdés és borotválkozás befejeződött. Folyton azt mondogattam neki, hogy nekem kell megborotválnom, mert ő nem tud annyira ügyesen bánni a késsel, de ez hülyeség volt. A borotválás annyiból állt, hogy lefektettem a homokba, és hallgattam, ahogy a nevemet sikoltja, amikor elélvezett. Folyton azt mondta, hogy szeretkezünk, de én csak dugásnak hívtam, és ez bosszantotta, és az arckifejezése, amikor ezt mondogattam, megnevettetett.

Pedig tisztában voltam vele, hogy ez szeretkezés volt. Nem tudtam volna megmagyarázni miért volt más, de az volt. Még ha keményen pumpáltam is, akkor is szeretkezés volt. Nem volt ugyan értelme, ha belegondoltam, de a testem érezte a különbséget.

A tengerparti szexkalandok és a vízforráshoz tett kirándulások között elkezdtem neki egy olyan helyet is kialakítani, ahol ellehet napközben, ami egy kicsivel kényelmesebb volt, mint az a sátor, amit jelenleg alvásra használtunk. A hajléknak padlója is volt, amit először is én készítettem. Csak körülbelül tizenkét négyzetméter alapterületű, viszont magas, és esőben nem fog megázni. A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy egy csomó egyforma hosszúságú ágat vágtam le, amíg elég nem lett, aztán kötelet csavartam belőle, hogy az egészet összesodorjam. Raine néhány órán át figyelt, mielőtt ő maga is elkezdett belejönni a kötélkészítésbe, és végül a szövésbe is. Nagyon gyorsan megértett mindent, és ezért nagyon büszke voltam rá.

Raine már ébren volt, mire visszaértem egy kis reggelivel, ami a tenger ajándéka volt, a vízpart közelében találtam rá, és tengervízzel és homokkal mosakodott. Meglepően jól ki tudta mosni a szennyeződéseket, és Raine szerint ez jobb hámlasztószer volt, mint néhány olyan cucc, amire Lindsay egy kisebb vagyont költött. Természetesen póló nélkül volt, és ekkor már nem tudtam megállni, hogy ne ajánljam fel, hogy megborotválom, ha szeretné. A reggeli feledésbe merült, amikor lefektettem a homokba, és újra magamévá tettem, miközben a reggeli hullámok végiggördültek a lábunkon.

– Egy újabb napot töltünk semmittevéssel? – kuncogott Raine.

– Nem, ma nem henyélünk – feleltem, nem szívesen, de kihúzódtam belőle, és bevittem magammal a vízbe, hogy megmosakodjunk. – Egy kicsivel változatosabb étrendet kell kialakítanom, ezért elmegyek felderíteni a terepet. Te úgyis be akartad fejezni a szövést.

Kéz a kézben sétáltunk felfelé a parton a sátorhoz. Homlokon csókoltam, mielőtt elindultam volna. Felkaptam a csónakról a műanyag zacskókat és Raine fürdőruha-hálóját, és betuszkoltam őket a rövidnadrágom zsebébe. Emlékeztettem Raine-t, hogy ne menjen a napra, mert a bőre még mindig nagyon száraz volt. Nem érdekelt, mennyire szeretett barnulni; nem kockáztattam, hogy leégjen. Ha még egyszer figyelmeztetnem kellett volna, hogy milyen veszélyes lehet a leégés, zabos lettem volna. Erre csak a szemét forgatta, és azt mondta, az ő bőre nem olyan, hogy olyan könnyen leégjen, ami az őrületbe kergetett, de legalább megígérte, hogy a sátor közelében marad. Szőnyegeket szőtt, amire le tudtunk majd ülni, és arról csicsergett, hogy igyekszik tányérokat is csinálni.

– Hamar visszajössz?

– Úgy, három óra múlva – feleltem. – Talán több. Amikor megnéztem az időt, a szigeten nyugatról keletre átérve körülbelül ötven perc volt. Azt hiszem, északról délre közelebb van másfél órához, és én dél felé tartok. De vacsora előtt visszaérek.

– Rengeteg hal van – bólintott Raine, és az általam épített szárítóállványok felé nézett. A lógó halcsíkok váltak az elsődleges táplálékforrásunkká.

– Igen, ezért is megyek, és keresek valami mást.

Még egyszer szájon csókoltam, és rávettem magam, hogy elváljak tőle, mielőtt túlságosan belemerültem volna. Ha még némi időt maradnék vele, néhány percen belül újra meztelenül a hátán feküdne, és soha nem lenne esély arra, hogy valami más is kerüljön a tányérjára. A saját élelmem nem érdekelt annyira, de arra muszáj volt figyelnem, hogy ő mit eszik. Bár alig egy órája fektettem le a homokra, úgy tűnt, hogy máris készen áll még egy menetre.

A sziklától délre lévő dzsungel még mindig felderítetlen volt, és reméltem, hogy ott találok még valami ételnek valót. Igazából, egy szava sem volt rá, de láttam Raine-en, hogy épp annyira elege volt már a tenger gyümölcseiből és a kókuszból, mint nekem. Nem szóltam róla, de nekünk is komolyan szükségünk volt némi változatosabb étrendre. Nem volt elég tápanyag abban, amit eddig ettünk. Kellett volna némi változatosság, és reméltem, hogy ezt is megoldjuk. Bevetettem magam a dzsungelbe, délnek fordultam, és az utamat a fák törzsébe vágott rovátkákkal jelöltem, melyek mellett elhaladtam.

Elég gyorsan rátaláltam az első zsákmányomra – az édes mandulára. A benne lévő zsír és a fehérje határozottan jól jött, bár a magok még nem érettek meg. Néhány hét múlva sokkal jobb ízűek lesznek, de nem akartam addig várni, ezért összeszedtem pár marékkal. Később találtam egy nagy kanári liliom állományt, és kiástam a gyökerüket. Ezeket lisztté lehetett őrölni, vízzel összekeverni, és megfőzni, hogy valami zabpehelyhez hasonlót készítsünk majd belőle, ami legalább eltelíti a gyomrot. Rengeteg volt belőlük. Muszáj, hogy szénhidrátot vigyünk be, úgyhogy kiástam belőlük egy csomót, mielőtt kicsit mélyebbre hatoltam a dzsungelbe.

– Ó, ez az! – kiáltottam fel örömömben, megriasztva egy kis csapat színes madarat a fejem fölötti ágakon. Vissza kellett fognom magam, hogy ne rázzam az öklöm úgy, mint John Paul szokta. Az utolsó néhány lépést futva tettem meg, aztán térdre estem egy világoszöld, háromágú levelekkel borított inda mellett, amely lándzsahegy szerű ágakban végződött. Végigtapogattam a vastag, tüskés száron, amíg meg nem találtam, hol fúródik a földbe, és azonnal ásni kezdtem. Néhány perc ásás után a puha homokba túrtam, mely tele volt soványka, kissé fejletlen gumókkal – trópusi édesburgonyával.

A mandula szenzációs felfedezés volt, akárcsak a liliomgyökér – de az édesburgonya volt az, ami megmentett minket attól, ami a hajósokat minden más táplálkozási problémánál jobban fenyegette –, a skorbuttól. Az édesburgonya tele volt a jó öreg C-vitaminnal. Rettenetesen ki voltam rá éhezve. Már a gondolat is elég volt, hogy valami mást ehetek, mint egy újabb kurva halat vagy kagylót, hogy a gyomrom többször is bele korduljon. Körülnéztem, hogy a környék néhány különlegesebb tereptárgyával könnyebb legyen hazatalálni. Ráadásul itt-ott megjelöltem a helyet, hogy megtaláljam őket, pl. egy közeli fa két vékony ágának keresztbefonásával, hogy a kis termés felé hajoljon. Utólag rájöttem, hogy nem kellett volna sumák módon csinálnom, hiszen nem volt itt senki más, akivel versenyezhettem volna, de megszokásból így tettem.

Becsomagoltam az édesburgonyát a liliommal és a mandulával együtt, és elindultam vissza a part felé. Azon kaptam magam, hogy szinte már izgulok, hogy megmutathatom Raine-nek, mit találtam. Még volt pár óra napnyugtáig, így bőven lesz időnk kiszedni a mandulát a terméshéjból és megmosni a gumókat. Kíváncsi voltam, vajon Raine tud-e valami okos módot arra, hogy megfőzzük ezeket a cuccokat. Ha valamit fel tudnék melegíteni a tűzön, és vizet forralnék benne, az épp kapóra jönne. Legalább ma este nem kellett újra halat ennie, ha nem akart. Csinálhatnánk valamit, ami hasonlít egy igazi ételhez, mert kibaszottul ki voltam éhezve valami másra, és ő mosolyogna és boldog lenne, én pedig szeretkeznék vele a homokban. Egy pár napon belül képes leszek szeretkezni vele az új hajlékukban is. Talán még háznak is hívhatnánk. Bárhogy is nevezzük, tisztességes ételeket fogok neki adni, és olyan gyakran fogok vele szeretkezni ott, amilyen gyakran csak lehet.

Ekkor meghallottam, hogy elsikítja magát.

Minden gondolat az ételről és a szexről kiszállt a fejemből, és az ösztönök vették át az irányítást.

Éppen csak átjöttem a dombon, amely a part mögött terült el, amikor meghallottam a sikítást, és ahogy odapillantottam, megláttam egy farmert és fehér pólót viselő, lebarnult férfit, aki Raine kezeit hátra csavarva, fogva tartotta őt. Hárman körbevették – nevetgéltek, beszólogattak neki. Az előtte álló megragadta a lány pólója szegélyét, és felhúzta, felfedve a kebleit, miközben mindannyian röhögcséltek.

– Bastian!– sikította Raine a nevemet, és sikolya egyenesen szíven talált. Még csak azt sem éreztem, hogy a lábam elindul, vagy tudatában lettem volna, hogy a zsákmányom leesik a karomból; hirtelen repültem lefelé a homokos parton, és lelki szemeim előtt már szinte láttam, hogy a zaklatók vére a kezemhez tapad.

Mindegyiküket képes lettem volna lemészárolni, amiért csak megfordult a fejükben, hogy egy ujjal is hozzáérjenek.

Úgy tűnik, mégsem voltam annyira éhes.