8. fejezet

 

Nyolcadik fejezet – A csók

Fordította: Aiden

Már másfél nap telt el azóta, hogy elfogyott a vizünk. A takaróponyva ugyan felfogott egy kis harmatot a levegőből, és én az összeset Raine-nek adtam. Ez azonban nem volt elég. Közel sem volt elég ahhoz, hogy életben tartsa. Valahányszor ránéztem, azon tűnődtem, vajon milyen lesz a szeme, amikor annyira kiszárad, hogy már a fejét sem bírja majd felemelni. Lefogyott, padig már így is túl apró volt. Fel kellett hajtania a boxeralsóm korcát, és valami bonyolult módon összecsomóznia a derekán, hogy a csípőjén maradjon. A pólóm majdnem a térdéig ért, így is, úgy is eltakarva a boxert.

Eljutott arra a pontra, hogy már nem is bírt összefüggő mondatokban beszélni. Néha mondott valamit az apjáról, aztán a barátnőjéről, Lindsay-ről mesélt és más iskolai ismerőseiről. Ráadásul többször is megkérdezte ugyanazt, amitől majd frászt kaptam. Én sem voltam sokkal jobban, bár még mindig eléggé tudatomnál voltam ahhoz, hogy felismerjem, mennyit romlott az állapota az elmúlt pár óra alatt. Hozzászoktam a szélsőséges körülményekhez – éltem és öltem már bennük. Ráadásul sokkal nagyobb és erősebb is voltam annál, mint ő eleve, így egyszerűen több víz volt a testemben. Még mindig szarul éreztem magam, és a fejem kezdett kóvályogni, ha túl gyorsan mozdultam meg. A karom és a lábam is viszketett, mint a fene.

Legtöbbször aludt, ami jó volt. Beszélt álmában, de számomra a legtöbbnek semmi értelme nem volt. Egyszer kimondta a nevemet. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy valami megmoccant bennem, amikor kimondta.

Odanyúltam, és végigsimítottam Raine alkarján, vigyázva, hogy ne ébresszem fel, miközben finoman meghúztam a bőrét. Normális esetben a bőr rugalmassága miatt azonnal visszaugrott volna, de az övével már nem ez történt. Néhány pillanatig egy kis ágaskodó ráncban gyűlt össze, csak aztán simult ki újra. Úgy éreztem, a szíve is hevesebben kezd verni.

A tested elképesztő helyzeteket képes kibírni; csak meg kell győznöd az agyadat, hogy azt tegye, amit mondasz neki.

– Bastian?

– Igen?

– Nem jött még el az ideje, hogy igyunk egy kis vizet?

Sóhajtottam, és megpróbáltam visszatartani magam attól, hogy a torkának ugorjak. Egy órával ezelőtt is ugyanezt kérdezte, és akkor sem volt víz.

– Előbb találnom kell valamit, babám.

– Elfogyott, igaz? – kérdezte egy pillanat múlva.

– El, Raine – feleltem őszintén. Kicsit hátrébb toltam magam, amíg a megfelelő pozícióba kerültem ahhoz, hogy hanyatt feküdjek mellé. – Mind elfogyott.

– Megint keresel majd halacskát?

– Épp az előbb kerestem – mondtam. – Sehol egy hal. De inkább most hagyd abba a beszédet, és pihenj.

– Mesélsz nekem?

– Mit szeretnél, mit mondjak? – kérdeztem. Tudtam, mi lesz a válasza. Mindig ugyanazt fújta.

– Mesélj még valamit magadról.

– Nem unod még, hogy az elcseszett életemről hallgass?

– Nem – felelte Raine. A hangja recsegett, és láttam rajta, hogy túl nagy erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán megszólaljon. – Szeretnélek... megérteni téged.

– Te maradj csendben, én meg majd beszélek, oké?

– Ühüm.

Próbáltam kitalálni valamit, amit elmondhatnék neki, amiről még nem meséltem. Reméltem, ha elég sokáig húzom az időt, Raine újra elalszik.

– Mesélj nekem Jillianről – kérte Raine.

– Nem – csattantam fel. – Már mondtam neked, hogy ki ne ejtsd a szádon ezt a nevet.

– Én is meséltem neked Andrew-ról.

– Kurvára leszarom – csattantam fel újra. – Ne mondd ki a nevét.

– Hát, akkor miről fogsz mesélni? – mordult vissza, a hangja hirtelen újra visszatért a normális hangszínéhez. Feltételeztem, hogy ez jó jelnek lehet venni. Bosszús volt, ami azt jelentette, hogy magához tért valamennyire. De azzal is tisztában voltam, hogy ez csak véletlen volt, és hacsak nem találok neki vizet, ez az állapot tartósan nem marad majd fenn.

– Mi lenne, ha beszélnél nekem arról, hogy miért kezdtél el ennyit inni?

– Jót tesz álmatlanság ellen.

– Nehezen alszol el?

Sóhajtottam, és megpróbáltam ellazítani az izmokat a vállamon és a karomon. Megtámaszkodtam a könyökömön, és oldalvást néztem rá.

– Nem tudnál valami egyszerűt kérdezni? – érdeklődtem. – Például, hogy mi a kedvenc ételem, vagy ilyesmi?

– Oké, mi a kedvenc ételed?

– A pizza.

– Rendben, az enyém csokoládékrémes pite – felelte Raine, kicsit elmosolyodott, ahogy felnézett rám. – Most meséld el, miért kell inni ahhoz, hogy aludni tudj?

Felmordultam, és megcsóváltam a fejem. Nem akarta feladni. Makacs egy picsa. Legalább már nem neveztem őt így hangosan.

– Rémálmaim vannak – vallottam be.

– Tudom – mondta Raine. Erre felkaptam a fejem, mire megvonta a vállát, majd újra leengedte. – Ez nekem is feltűnt.

Nem kellett volna megdöbbennem, de azt hiszem, sosem gondoltam arra, hogy ezt más is észreveheti. Már nagyon régóta nem aludtam senkivel. Azon kezdtem el agyalni, hogy vajon mit tehettem, vagy talán még mondtam is álmomban. Úgy döntöttem, talán nem is akarom tudni.

– Miről szólnak ezek az álmok? – kérdezte. A hangja lágy volt, és valahogy meleg is. Amikor ránéztem, a szemében csak aggodalmat láttam, talán kíváncsiságot, és sütött belőle, hogy meg szeretné érteni a dolgot, de a szánalomnak nyomát sem találtam. Ha szánalmat láttam volna... hát, nem tudom, mit tettem volna.

– Sok mindenről – feleltem csendesen. – Néha veszekedésekről, néha olyan dolgokról, amiket a nevelőszülőknél vagy az árvaházban láttam, és néha arról is álmodom, hogy börtönben vagyok. Valahogy klausztrofóbiássá tett, hogy állandóan be voltam zárva.

– Te voltál börtönben?

– Igazából javító-nevelő intézetben – javítottam ki –, de az alapvetően börtön. Ugyanazok a szabályok, csak egy kicsit több szabadidő, és a priuszodat törlik, ha betöltöd a huszonegyet.

– Mit csináltál?

– Megvertem az egyik nevelőt az árvaházban.

– Miért csináltad?

– Mert kurvára megérdemelte – hallottam magam acsarítani. – Ha nem rángattak volna le róla, betörtem volna a fejét, és szétbasztam volna a koponyáját.

Nem tudtam erről beszélni. Képtelen voltam. Szorosan becsuktam a szemem, de lelki szemeimmel mégis újra láttam az egészet.

Megpördültem, és hirtelen rájöttem, hogy Theresa túl sok ideje volt távol. Elvesztettem az időérzékemet, ahogy az állatkerti fickó beszélgetését hallgattam a baglyokról, és a lány nem volt sehol. Gyorsan körülnéztem, de Theresa biztosan nem volt az udvaron. Belopóztam a főépületbe, és végigsurrantam a folyosón – a lánymosdók felé. Tony az ellenkező irányba ment, gúnyos vigyorral az arcán. Oldalra biccentette a fejét, mikor elhaladt mellettem, és csak annyit mondott:

– Nyami.

Futásnak eredtem, de már tudtam, hogy elkéstem. A lány a földön feküdt a saját vérében.

– Az egyik mentor volt – hallottam valahonnan messziről, ahogy kimondtam a szavakat, szinte akaratom és a legjobb belátásom ellenére. – Megnézte őt, és kijelentette, hogy a frászt hozza rá. Észre sem vettem, és a pasas utánament.

– Követte a lányt?

– Megdugta őt a lánymosdóban, amíg én kint voltam az udvaron – fakadtam ki. – Nem voltam ott, hogy megvédjem, ezért öngyilkos lett. Azt hittem, hogy képes leszek megvédeni, de ez nyilvánvalóan balgaság volt. Nem tudtam megakadályozni, hogy meghaljon, ezért a fejembe vettem, hogy kinyírom a pasast. Szétverem a fejét.

De ezt is elcsesztem. Ha akkor tudtam volna, hogy milyen gyorsan el lehet tenni valakit láb alól, akkor meghalt volna, mielőtt meg tudnak állítani.

– Szóval azt állítod, hogy az egyik mentor megerőszakolta Theresát?

– Azt.

– Bastian, annyira sajnálom... – nyújtotta felém Raine a kezét, és az ujjai végigsimítottak a lábamon. Eltoltam a kezét.

– Ki kellett volna nyírnom – morogtam. – Még csak vádat sem emeltek ellene. Azt hazudta nekik, hogy én vertem meg a lányt, mert tetten értem őket, ahogy fajtalankodtak a mosóban. Tizenöt hónapot kaptam a fickó bántalmazásáért és Theresaért, mint kiskorún elkövetett erőszaktevés miatt, utólag.

– Uram irgalmazz – Raine a szája elé kapta a kezét. – Nem mondtad el nekik, mi történt?

– Már hogyne mondtam volna! – vágtam rá dühösen. Talán rá voltam mérges, talán a világra, de ő volt az egyetlen, aki ott volt, így neki jutott a haragomból. – Mit gondolsz, kinek hittek – a nevelőnek vagy nekem? Igen, érdekes rendszerünk van, mi?

– Erről szólnak az rémálmok, igaz? Mármint arról, hogy megtalálod a lányt a mosdóban.

Ez nem is igazán kérdés volt, és újra eszembe jutott, hogy mit is mondhattam vagy tehettem álmomban. Próbáltam egy kicsit visszafogni a haragomat, és bólintottam válaszul, de nem néztem rá. A kezemet a fejemhez emeltem, és a hajamba túrtam, rángattam, és behunytam a szememet a fejbőrömben érzett enyhe fájdalom ellen.

– Megtalálta a szabadulást – mondta Raine. – Az ő döntése volt, és nem a te hibád.

– Nem tette volna meg, ha ott lettem volna mellette.

– Talán nem – felelete Raine. – Talán csak egy másik napra időzítette volna.

– Akkor is elbasztam – erősködtem. – Az egyetlen hibája az volt, hogy azt hitte, számíthat rám.

– Nem is vagy te olyan rossz, Bastian.

– Ja, egy kibaszott filantróp vagyok.

Raine a könyökére támaszkodott, mintha fel akart volna állni, és elindult volna felém, de hirtelen a fejéhez kapott, és szinte azonnal elkezdett oldalra dőlni. A saját szédülésemmel dacolva odaléptem hozzá, és elkaptam, mielőtt visszazuhant volna a csónak padlójára. Óvatosan visszafektettem a hátára.

– Ne erőlködj – mondtam neki. – Csak maradj ott, ahol vagy.

– Látod? – felelte huncut mosollyal. – Nem is vagy te olyan rossz, igaz?

– Hagyjuk.

– Az én hősöm – kuncogott, ami köhögésbe csapott át. Egy percig azt hittem, hogy epét fog hányni, és az oldalára fordítottam, és a köhögése elcsendesedett.

– Aludj tovább, Raine – szólítottam fel. – Muszáj pihenned.

– Nem akarok...

Még mielőtt befejezte volna a mondatot, elaludt. Úgy döntöttem, újra megpróbálok horgászni.

* * * * *

A fejem szédült, ahogy kivonszoltam magam a vízből, és meggyűlt a bajom a derekam köré tekert kötéllel is.

Megint nem fogtam semmit, de legalább Raine-t nem zavartam meg sem a horgászattal, sem a csónakba való későbbi visszamászással, észre sem vette. Még mindig aludt, ahogy az elmúlt pár órában is.

Ma reggel még harmat sem volt a ponyván.

Raine sápadt, száraz arcát egy pillanatra felfújta, mintha álmában sóhajtott volna, és mintha kissé az oldalára fordult volna. Sötét, beesett szemei egy pillanatra kinyíltak, körbepillantottak a csónakon, majd mintha mi sem történt volna újra lezárultak. Megszárítkoztam, felhúztam a rövidnadrágomat, és odamásztam mellé. Az utolsó két alkalommal, amikor felébredt, eléggé zavart volt. Tudnom kellett, hogy még mindig ugyanabban az állapotban van-e, netán rosszabbodott.

– Raine?

– Hmm?

– Ébren vagy?

– Nem vagyok benne biztos – felelt némi késéssel. – Azt hiszem, ébren, de minden olyan piros.

– Piros?

– Ja, piros – ismételte meg. – Mint a bohóc haja. Olyan puha. Puha a hajad. Meg szeretném érinteni.

– Félrebeszélsz – közöltem vele.

– Lehet – felelte. – De azért puha. Kaphatok még egy kis vizet?

– Még nem, babám.

– Még mindig nincs, igaz?

– Most még nincs.

– De már olyan régen volt – nem?

– Shhhh, Raine – mordultam rá végül. – A kérdéseid az őrületbe kergetnek.

– Nem akartam – motyogta halkan.

– Nem a te hibád – feleltem. – Csak én vagyok szeszélyes seggfej, emlékszel?

Cserepes ajkaival megeresztett egy alig észrevehető mosolyt, ami alig pár pillanatig tartott csupán. Figyeltem, ahogy kidugja a nyelvét és megnyalja őket, de nem maradt utána nedvesség.

– Szédülök – közölte Raine.

– Tudom – feleltem. – Csak maradj nyugton. Ne mocorogj.

Hanyatt feküdtem, és felbámultam a csónak sötét fedőponyvájára. Bármennyire is nem akartam belegondolni, zakatoló agyam úgy vélte, hogy talán még hat órája lehet hátra, de ennél sokkal több nem. Megint remegni és viszketni kezdtem, és erősen kételkedtem abban, hogy lesz elég erőm vagy önkontrollom ahhoz, hogy még egyszer visszakecmeregjek a csónakba, úgyhogy nem volt több horgászat. Nem sokkal maradnék le mögötte – talán egy fél napig élném túl. Fél nap, amíg itt feküdnék a hullája mellett. Nem hinném, hogy képes lennék csak úgy kidobni a fedélzetről, hacsak én is vele nem zuhannék a vízbe.

– Bastian? – hallottam, ahogy erőtlenül próbál hozzám szólni, hogy egyáltalán meghalljam. Kicsit közelebb hajoltam, és láttam, hogy beesett szemei mélyen az enyémbe fúródnak. – Bastian, én úgy félek.

Megfordultam, és egyik karommal átkaroltam a felsőtestét, a másikat a válla alá csúsztattam, hogy magamhoz húzhassam. A mellkasomhoz szorítottam a fejét, és átkaroltam apró, sovány testét.

– Ne félj, Raine – öleltem magamhoz lehunyt szemmel. A szemem szorosan bezárult, és az ajkaim a hajához értek. – Itt vagyok neked.

Éreztem, ahogy a teste elernyed, és muszáj volt nagyon figyelnem a légzésére, hogy megbizonyosodjam róla, hogy egyenletes marad, miközben álomba merül. Magam is megpróbáltam mély levegőt venni, éreztem, ahogy a nélkülözés sötét öntudatlansága eluralkodik az agyamon és a testemen.

– Itt vagyok veled – ismételtem, és azon tűnődtem, vajon még mindig hisz-e abban, hogy képes leszek megmenteni őt.

* * * * *

Szédültem, sötét volt, fáztam, teljesen kiszáradtam... fájt, ha mozdulni próbáltam, ezért mozdulatlan maradtam. Még a szemem kinyitása is túl sok energiámba került. A hátam és a karom jéggé fagyott, de a mellkasom és a lábam egy másik test melegével keveredett. Hagytam volna, hogy egy csaj velem maradjon, miután megdugtam? Ez enyhén szólva sem vallott rám. Soha nem engedtem meg egy nőnek sem, hogy velem aludjon. Nem szerettem.

Ez most más volt. Jólesett. Bárki is volt az, meleg és puha volt, de nagyon kicsi, és törékenynek éreztem a karjaimban. Kedvem lett volna magamhoz ölelni, hogy biztonságban tudjam – és megvédjem attól, ami odakint leselkedett rá a sötétben.

Szerintem álmodom, mert így semmi értelme nem volt. De nem álmodhattam, mert sosem álmodtam meleg, kellemes, női testekről, amelyek az enyémhez szorultak. Én vérről, halálról és fájdalomról szoktam álmodni.

Ebben az álomban, már ha az volt, fura hangokat hallottam. Nem tudtam hova tenni. Egy koppanó, puffanó hang volt. Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem, mi az, de azonnal újra becsuktam, anélkül, hogy láttam volna valamit. Egyszerűbb volt ott maradni, ahol voltam, és megkapaszkodni... abban a testben... abban a nőben... abban a... Raine-ben. Raine volt az. Őt tartottam a karjaimban. Ha rájönnék, mi ez az átkozott csöpögő hang, talán... visszanyerhetném a józan eszemet. Egy emlék tolult az agyamba, amikor az egyik nevelőszülőm kempingezni vitt engem két másik fiúval, akiket szintén ők neveltek.

Felkutyagoltunk egy kempinghez, felállítottuk a sátrunkat, majd a következő három napot kártyázással töltöttük a vizes hálózsákok tetején ücsörögve. Végül a sátor köré ásott árok nem volt elég, és az egész helyet elöntötte a víz. A hang annyira idegesített, hogy a végén megütöttem az egyik gyereket, amiért összesározta a párnámat. Amikor visszatértünk a civilizációba, ismét visszakerültem az árvaházba.

Megmozgattam a fejemet, tetszett, hogy Raine haja csiklandozza az államat. Néhány szál beleragadt a szakállamba is. Az sem számított igazán. Könnyűnek és... hát... valahogy boldognak éreztem magam, amit nem igazán tudtam mire vélni. Jól éreztem magam ehhez a lányhoz simulva, és azt akartam, hogy maradjon még. Valószínűleg a boldogságot próbáltam megfejteni, amiből arra jöttem rá, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Lehetett volna az a csilingelő, csobogó, csöpögő hang is. Úgy tűnt, mintha felerősödött volna. Raine légzése sem volt az igazi, és a szíve szörnyen gyorsan vert, ahhoz képest, hogy aludt. Raine-nek biztosan kellett valami – valami fontos. Muszáj volt rájönnöm, mi az a fura, kempingezésre emlékeztető hang, és emlékeznem kellett, mire van szüksége Raine-nek. A neve adta meg az egyetlen választ mindkét kérdésre.

– Eső.

Megtámasztottam magam a csónak alján és próbáltam felülni, miközben az agyam őrült tempóra váltott. Ha a gyűjtőrendszer megfelelően működött, akkor össze kellett volna gyűjtenie a tetőre zúduló esőt. Már most is kellene, hogy legyen víz, amit megihatunk. Raine-nek vízre volt szüksége. Meg fog halni, ha nem kapja meg, de a karomban lévő izmok nyögtek és dacoltak velem, nem voltak hajlandóak megtartani.

Újra visszahanyatlottam, és próbáltam Raine testét az enyémhez szorítani úgy, hogy ne nyomjam össze. A testem többi része is feladta, és a csónak alján feküdtem, magamhoz ölelve őt, és éreztem a hullámok lassú emelkedését és süllyedését alattunk. Homlokomat a hajába temettem, és megpróbáltam normálisan lélegezni. Jó érzés volt itt lenni – sokkal jobb, mintha mozogni próbálnék. Ha egy percre is megpihenhetnék itt, akkor képes lennék elindulni, hogy elhozzam... bármi is volt az, amit el kellett volna hoznom... vagy tennem... bármi is legyen az. Majd később megteszem. Most pihennem kellett.

– Kelj már fel, baszod!

– Kapd be, Landon – mordultam. – Már öt órája dekkolunk itt. Tartok egy kurva szünetet.

Hallottam a Glockja halk kattanását, és lassan kinyitottam a szemem, hogy farkasszemet nézzek a pisztoly csövével.

– Ha pihensz, meghalsz – közölte. A hangja hideg volt és minden érzelemtől mentes. – Azt hiszed, megvárják, amíg felébredsz, hogy harcolj tisztességesen? Ha nem vagy felkészülve erre, egy szavadba kerül, és most rögtön végzek veled. Nem fogom az időmet egy olyan puncira pazarolni, akinek kurvára szundikálnia kell.

Ismét nekifeszültem a csónak aljának, és kicsit összerezzentem, amikor Raine feje leesett a karomról a padlóra. A gyomrom felfordult, és a fejem zúgott. Kénytelen voltam kinyitni a szemem, és a lábamra nézni, hogy megmozduljanak az izmaim. Nem voltak olyan messzire a gyűjtőedények, és az első már majdnem tele is volt. Az agyamban érzett fájdalom és a karom és lábam remegő izmainak ködén keresztül átváltottam a szelepeket, hogy a víz a második tartályba folyjon, és odahúztam a majdnem teli edényt.

A kabinnyomás csökkenése esetén kérjük, hogy a gyermekek vagy más utasok segítése előtt vegye fel az oxigénmaszkot.

Más szóval, először magadon segíts, még akkor is, ha nem igazán akarsz. Nem tudsz segíteni senkinek, ha halott vagy. Elég erőt kellett gyűjtenem, hogy segítsek Raine-nek inni, különben egyikünk sem élte volna túl.

Az extrém szomjúság legnehezebb része, hogy meggyőzd magad arról, hogy a kevés víz jobb, mint a sok. A tested nem hisz neked, bármit is sugall az agyad logikus része. Lassan leültem, magam alá húztam a lábam, és remegő kézzel megfogtam a poharat. Lassan töltöttem, csak egyetlen pohárral, és kortyoltam egyet.

A torkom elég száraz volt, és nem hiszem, hogy a víz valóban leért a gyomromba. Fájt a nyelés. Újra kortyoltam, előbb megtartva a számban a vizet, majd megnyaltam az ajkamat. Megittam fél pohárnyit, aztán egy darabig csak ücsörögtem mozdulatlanul. Nem voltam biztos benne, hogy pontosan mennyi idő telt el – a ,,vízálló” órám a második horgászatom után már nem működött –, de igyekeztem legalább tizenöt percet várni, mielőtt megittam a maradékot, és a második pohár vizet elvittem Raine-nek.

Nem akart felébredni, ezért a vállánál fogva kellett felemelnem, hogy a fejét megfelelően tartsam az iváshoz, és az állát felfelé billenthessem, hogy nyelni tudjon. Őszintén szólva, valószínűleg könnyebb volt így, mintha harcolnom kellett volna vele, hogy ne igyon egyszerre túl sokat. A pohár felét beletöltöttem, aztán visszafektettem.

Miután megittam még egy fél pohár vizet, lefeküdtem mellé. Az eső még mindig folyamatosan esett, és ha így marad, reggelig még egy hétre való vizünk gyűlik. Ekkor még nem voltam hajlandó visszaaludni, mert féltem, hogy elalszom, pedig még több vizet kellett adnom Raine-nek. Elkezdtem számolni a lélegzetvételeit, és száznyolcvan után ismét felültettem, és újra megitattam. Raine szeme egy pillanatra kinyílt, és a keze felnyúlt, mintha meg akarná érinteni a poharat, de az ahelyett visszahullott az ölébe. Ezúttal legalább nem kellett felfelé billentenem az állát, hogy lenyelje.

Néhány órán át ez csináltuk. Raine addigra már négy pohárral ivott, én pedig öttel. Egyelőre elég volt, és végül engedélyeztem magamnak, hogy visszafeküdjek mellé, azonnal a mellkasomhoz húztam, és a vállamhoz szorítottam a fejét. Ő felsóhajtott, és meleg lehelete csiklandozta a bőrömet.

– Tudtam, hogy így lesz – motyogta a vállamhoz szorítva.

– Hogy? – kérdeztem, de addigra elaludt. Vettem még néhány mély lélegzetet, próbáltam nem gondolni semmire, mielőtt újra magamhoz öleltem, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy én is álomba merüljek.

...Sötétség vesz körül, és a vállamhoz érő ruhák úgy csiklandozzák a bőrömet, mint az erdei ösvényt beszövő pókhálók. Megborzongok, és megpróbálom lehunyni a szemem, de akkor nem látom a sötétséget, és figyelnem kell. Ha nem figyelek, sosem tudom meg, mikor támad meg valami. Lépéseket hallok, és visszatartom a lélegzetem, mintha az segítene. Ragyogó fények töltik be az aprócska szobát, és egy erős kar kezd el rángatni. Sikoltozás... üvöltés... hátamba csapódó öklök... megpróbálok összegömbölyödni, de ő felemel, hogy többet érjen el belőlem... vér mindenütt – rajtam, a kezemben lévő késen. Egészen biztos vagyok benne, hogy a vállam közelében sebeztek meg – nem vészes, de éget, mint a szar. A fejemet is jól eltalálták. Hányan maradhattak – ketten vagy hárman? Jobbra tőlem mozgást hallok, és felpattanok, készen arra, hogy szembenézzek a következő támadómmal… a gyűrű megcsillan a fényben, amikor a kis szatén fekete dobozt felnyitva a műszerfalra teszem, és kihajtok a parkolóból. A ragyogás minden irányba szétszóródik, a napszemüvegemen keresztül a szemembe villannak. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. Megvárom a hétvégét, és akkor adom át neki. Alig várom, hogy lássam az ujján...

A szemeim elkerekedtek, és meg kellett akadályoznom, hogy ne sikítsak. A homlokomon folyik az veríték, amiről bizonyosan tudtam, hogy jó jelnek kellett volna tekintenem. Az eső előtt egyáltalán nem lett volna nedvesség a bőrömön. Egy darabig a mennyezetet bámultam, ittam még egy kis vizet, megitattam Raine-t is, aztán még egy kicsit a mennyezetet bámultam.

* * * * *

Az eső elállt, és kisütött a nap. Egy ideig, párás és meleg volt a levegő, aztán ismét felhősödni kezdett az ég, és megint esett egy kis eső. Még azzal a másfél literrel együtt is, amit ketten összesen megittunk, még mindig volt egy hétre elegendő víz a tartályokban.

Egy szerencsétlen sirály bukdácsolt fel-alá a hullámokon a csónak közelében. Raine fürdőruhájából hálót csináltam, míg aludt, amit a legkevésbé sem kultivált volna, és sikerült levadásznom a madarat. Raine azonban úgy tűnt, értékelte, hogy végre ételhez jutott. Elmeséltem neki, hogy a madarakat úgy lehet elkapni, ha az ember tudja, melyik irányba repülnek, és hogy milyen gyorsan teszik azt. A tengeri madarak nem voltak olyan gyorsak, amikor felszálltak a vízről. Jó volt figyelni, ahogy felcsillant a szeme a csodálkozástól vagy a félelemtől – ha akadt egyáltalán félnivalója –, amikor olyasmit csináltam, ami lenyűgözte.

– Soha nem hittem volna, hogy egy sirálynak ennyire jó íze lehet – közölte Raine, miközben egy vékony, nyers, lecsupaszított húsdarabot dugott a szájába.

– Az éhség nagy úr – feleltem egy vállrándítással.

– Mégis, azt hittem volna, hogy legfeljebb csak ehető lesz, de ennek tényleg jó íze van.

– Nincs – adtam a tudtára. – Csak az agyad átver, mikor azt képzeled, olyan íze van, mint a csokis pitének.

– Emlékeztél rá – mondta Raine, és elmosolyodott.

– Naná, hogy emlékszem – feleltem. – Nem vagyok hülye.

– Épp erről akartalak kérdezni – jutott eszébe Raine-nek. Rámeredtem. – Vagyis, nagyon jól fogalmazol ahhoz képest, hogy kimaradtál a gimiből.

– Ettől függetlenül van érettségim. Igazából Landon ragaszkodott hozzá.

– Ennyi?

– Nem.

– Jártál fősulira is, nemde?

– Levelezőre, de jártam – feleltem. – Tulajdonképpen megszereztem a mesterdiplomát.

– Valóban? – nézett rám döbbentem Raine, és az arckifejezésén jót mulattam. Úgy döntöttem, hogy teszek még rá egy lapáttal.

– Angol irodalomból diplomáztam.

– Te szórakozol velem.

– Nem viccelek – mondtam. – Szeretnéd, hogy idézzek valamiből?

– Igen, szeretném.

Ráhunyorogtam a lányra. Nem igazán akartam, hogy azt higgye, csak blöffölök, ezért valami Shakespeare idézetre gondoltam. Néhány szonettje átvillant az agyamon, végül mégis valami olyan mellett döntöttem, ami jobban illett a helyzetünkhöz.

„Mikor a hullámok a hajóm oldalának csapódnak,

Mikor egyedül állok a fedélzeten,

S hiába kutat szemem valami zöld levél után, hol megpihenhetnék;

Mit nem adnék érte, ha arra vetődnék, ahol régi pajtásaim élnek?

A távolság megszépít a szívemben, Szépség szigete, Isten véled!”

– Elveszett paradicsom? – találgatta Raine, de nem volt benne teljesen biztos.

– Remek. Ügyes vagy.

– Még egyet, légyszi? – Csak nézett rám, és a fogai az alsó ajkába vájtak. Vettem egy lassú, mély lélegzetet, és megparancsoltam a farkamnak, hogy fejezze be a ficánkolást.

– „Olyan vagyok, mint a fű,

Mit levetettek egy szikláról,

ringatózom az óceán habjain,

ahol a hullámok a hátukra vesznek,

s a vihar szele az úr.”

– Találó – bólintott Raine. – De azt hiszem, ezt még sosem hallottam.

– Byron – feleltem.

– Nem igazán olyan költő, akiért túlságosan rajonganék. Túl sokat nyafog – nevette el magát Raine.

– Nem tudsz valami romantikusabbat idézni? – kérdezte –, ami mondjuk nem a vízzel kapcsolatos?

– Tudok párat – néztem a profilját oldalról. Elmosolyodott és elpirult, amitől ismét megrándult a farkam.

– „Ahol az igaz Szerelem lobog,

ott a Vágy a Szerelem tiszta lángja;

Földi porhüvelyünk reflektál rá,

Mely értelmét a lélek látja,

S csak a szív képes érteni.”

– Gyönyörű – felelte Raine –, és ismerős valahonnét.

– Coleridge – mondtam. – Elég volt?

– Talán… egyelőre – bólintott Raine. – El sem hiszem, hogy mesterdiplomád van.

– Miért nem?

– Egyszerűen nem... illik hozzád – billentette oldalra a fejét Raine, és elgondolkodva nézett rám. – Vagy talán mégis. Igazából, most, hogy hallottam, hogy verseket idézel, azt hiszem, mégis illik.

– Pihenned kellene – közöltem, és megcsóváltam a fejem. – Nyilvánvalóan kell neked némi alvás, hogy helyrebakkanjon az agyad, és nem árt, ha tartalékolod az erődet.

– Hiszen napok óta csak alszom.

– Mi mást tehettél volna – bólintottam. – Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükséged még több alvásra.

Raine nagyot sóhajtott, és beletörődve a csónak hátsó részébe csúszott.

– Nem kellene neked is pihenned? – kérdezte.

– Biztos vagyok benne, hogy rám férne – mondtam. – Talán később újra megpróbálok fogni valamit, de még nem most. Amúgy sem szabadna rögtön ennünk – a gyomrunknak időre van szüksége, míg regenerálódik. Egyelőre rengeteg vizünk van, úgyhogy ez egy remek alkalom arra, hogy pihenjünk és emésszünk.

Raine megigazította törülközőjét, és elterült rajta. Megittam a kezemben lévő pohár vizet, ellenőriztem a gyűjtőrendszert, aztán odamásztam mellé és lefeküdtem.

Amint odabújtam mellé, azonnal átöleltem Raine vállát, és magamhoz húztam, mielőtt végiggondoltam volna, mit is csinálok. Azonnal lefagytam, mert nem tudtam, hogy fog reagálni erre a mozdulatomra. Az elmúlt két nap nagy részében a karjaimban tartottam ugyan, mivel ki volt száradva, közel járt a halálhoz, és rettegett. Most az élet az arcába, és a szemei újra fénylettek. Valószínűleg egyáltalán nem akarta, hogy hozzáérjek.

Miközben azon morfondíroztam, mit csináljak, Raine az oldalára fordult, átkarolta a derekamat, és a vállamra hajtotta a fejét, ahogy az elmúlt negyvennyolc óra nagy részében tette. A haja szétterült a karomon, és ez furcsamód megnyugvással töltött el.

– Mesélnél még valamit magadról? – kérdezte Raine halkan. Még mindig láttam a szeme csillogását a lemenő napban.

– Nem tudom, mit mondhatnék még – mondtam. – Az egész életem éppen olyan elbaszott, mint amiről már hallottál. Ki lennél éhezve a sírós történetekre?

– Nem, nem vagyok – mondta Raine és megrázta a fejét. – Már mondtam: csak meg szeretnélek ismerni.

– Miért?

– Mert meg akarlak érteni – ismételte meg. – Ha megértelek, talán tudok segíteni is.

– Ugyan miben tudnál nekem segíteni?

– Nem muszáj így élned, Bastian. Vannak más opciók is.

– Nincs más opció – mondtam, és igyekeztem visszafogni magam, hogy ne morogjak rá, mint egy veszett farkas. – Ez vagyok én, Raine. Egy alkoholista, gonosz, elcseszett seggfej. Ha egyszer valaki ránk talál, egyáltalán semmi hasznomat nem fogod venni.

Raine az arcomra tette az kezét, ujjai megsercegtették a többnapos borostámat. Lassan odafordítottam a fejem, a szemébe néztem, és igyekeztem egyenletesen venni a levegőt.

– Te több vagy ennél, Bastian.

– Ráadásul egy önző rohadék is vagyok – tettem hozzá, miközben próbáltam uralkodni a hangomon, és még talán sikerült egy halvány mosolyt is kicsikarnom magamból. Raine szeme összeszűkült.

– Ha az lennél, nem tettél volna vallomást.

– Nem volt kedvem a börtönben megrohadni.

– De nem ez volt az egyetlen oka, ugye?

A szemébe néztem, és örömmel konstatáltam, hogy a mélybarna íriszeken újra fényt és nedvességet látok. Kezdetben elmenekülhettem volna John Paullal, és a börtön soha nem jött volna szóba, de ha így teszek, akkor azok a mocskok azóta is szabadlábon lennének. Már így sem volt egy nyugodt éjszakám sem. Úgy gondoltam, ha segítek elkapni őket, akkor újra tudok majd aludni.

Erre amúgy sem lett volna esélyem.

Talán ha Franks-et is lecsukták volna, nem kezdtem volna el halálra inni magam, csak hogy felejteni tudjak. De valószínűleg így is, úgy is alkoholista lettem volna.

– Mindig az önzőség vezérelt – közöltem vele.

– Nem hinném, hogy ezt be tudtám venni – válaszolta Raine. Az ujjai masszírozni kezdték a borostám alatti bőrt, és az érzés majdnem elég volt ahhoz, hogy dorombolni kezdjek.

Tenyeremet az arcára fektettem, a nagyujjam élével lassan végigsimítottam az arccsontját. A mozdulataim szinte visszatükrözték az ő érintését az arcomon, és mindkét érintést hasonlóan megnyugtatónak találtam. Összezavarodtam, nem tudtam mit érzek és miért. Felfogtam a vágyat – tudtam, miért szeretném megdugni –, csak az ok túlságosan is egyértelmű volt. Azt akartam, hogy a farkam elmerüljön benne, egy fasza kis orgazmust akartam, amihez nem a saját markommal jutok hozzá. Ezt tudtam. Ezt megértettem, de azt, hogy egyszerűen... végigsimítok a kezemmel az arcán... ezt nem értettem. Nem ismertem fel ezt az érzést. A bőre puha volt az ujjam alatt, és figyeltem, ahogy a nyelve hegyét kidugja a szájából, hogy megnedvesítse telt ajkait.

Magam sem tudom, hogy tudatosan mozdultam-e felé, vagy valami mágnesként vonzott közelebb hozzá. A nyelvem hegye az alsó ajkamhoz ért, és észrevettem, ahogy Raine tekintete a számra esik, majd újra a szemembe néz. Hezitáltam, nem tudtam, hogyan fog reagálni. Nem szerettem volna megijeszteni. Nem akartam nyomulni. Nem akartam, hogy megint ellökjön magától. Nem akartam, hogy azt higgye, csak a szex érdekel.

A pillantása az enyémbe fúródott, és a légzése gyorsabb lett. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, óvatosan úgy helyezkedtem, hogy az arcom éppen az övé fölött legyen, a szánk majdnem összeért. Megálltam, és vártam, hogy elküldjön a faszba – akár szavakkal, akár a tekintetével. Ehelyett azt éreztem, hogy a keze ismét végigsiklik a borostámon, ujjai az állkapcsom alá görbülnek, és közelebb húz magához.

Lehunytam a szemem, és az ajkaimat az övéhez érintettem – finoman, puhán, lassan. Először megcsókoltam egyszerre mindkét ajkát, aztán a felsőt, majd az alsót. Nem nyomultam, könnyen és nyugodtan csókoltam. Minden egyes alkalommal, amikor összeért a szánk, a csók egy kicsit tovább tartott, mint az előző.

Megálltam, ajkaim még mindig alig érintették az övét, felpillantottam és megláttam a szemét. Olyan fényesek voltak, tele vággyal és szenvedéllyel, hogy nehéz volt türtőztetnem magam, hogy ne gyűrjem magam alá, ne dugjam le a nyelvem rögtön a torkán, és hogy ne tegyem azonnal a magamévá, amilyen gyorsan csak lehet. De ez nem lett volna helyes. Újra vágytam arra, hogy megcsókolhassam, és így is tettem – lágyan, lassan, újra és újra. Egyik irányba dőltem, aztán a másikba, meg akartam ízlelni az ajka minden részét. Nem dugtam a szájába a nyelvemet; csak finoman, szeretettel csókoltam...

Mikor elhúzódtam, újra találkoztam a szemével, és éreztem, ahogy a mellkasom összeszorul, ahogy a puszta rémület végigfutott a bőrömön. Ez az érzés nem volt új – már jártam így korábban is. Éreztem már ugyanezt, és megfogadtam, hogy soha többé nem engedem, hogy ez megtörténjen.

Egyetlen ok és csakis egyetlen ok miatt kellene őt akarnom. A szexben jó voltam – lehetett velem dugni, jól érezni magad, aztán továbblépni –, érzelmi kötődés nélkül. Nekem ez ment. Tudtam, hogy mire számíthatok, és sosem titkoltam el, hogy mit várjon tőlem az ember lánya. Nem akartam ennél többet érezni – sem Raine, sem más iránt. Leszúrhattál, lelőhettél, a felismerhetetlenségig megverhettél – könnyedén viseltem az efféle fájdalmakat. Nem tudtad elérni, hogy érezzek valamit irántad – nem tudtad elérni, hogy törődjek veled, mert a törődés olyan kínt jelentett számomra, amit képtelen lettem volna elviselni. Nem akartam engedni, hogy ez megtörténjen. Soha, soha többé...

Raine hangja szakított ki az önmagam ellen vívott mentális tusámból.

– Összetörte a szívedet, igaz?

A kezem ökölbe szorult, a szememet összeszorítottam, és egy pillanatig még visszatartottam a lélegzetemet is, aztán lassan kifújtam a levegőt. Nem akartam, hogy bármit is mondjon. Nem akartam, hogy tudja. Legfőképp azt nem akartam, hogy Raine rájöjjön, hogy nem érek mást, csak fizikai felszabadulást, hogy ugyanúgy felismerje, mint ő, mielőtt kinevetett, és azt mondta, hogy térjek már észhez.

Megsimította az arcom, ujjait végighúzta a bőrömön, majd beletúrt a hajamba. Jó érzés volt – túlságosan is jó. Képtelen voltam megtenni, így eltoltam magamtól, hátat fordítottam neki, és a csónak elejébe másztam, hogy töltsek egy pohár vizet.

– Bastian?

– Csak... ne – morogtam. – Kurvára ne mondj semmit.

– Bastian, nem kell tartanod tőlem – mondta Raine. A szemem sarkából láttam, hogy felült. Már most sokkal erősebbnek tűnt, pedig még nem is evett sokat. Az pólóm félig lecsúszott a válláról, kilátszott a kulcscsontja.

– Kurvára nem tartok ám tőled! – kiabáltam, tudva, hogy ez milyen nevetségesen hangzik. – Én csak... nem vagyok jó ebben. Képtelen vagyok erre. Ha kefélni akarsz, akkor kefélhetünk, de én nem csinálom... ezt.

Arra intettem, ahol ő feküdt. Nem tudtam, mi a fasz van, de azt tudtam, hogy ez nálam nem fog működni.

– Többet érdemelsz, Bastian.

Felröhögtem.

– Egy eszelős vagyok, Raine – közöltem vele. – Embereket ölök és részeges is vagyok. A nőket arra használom, hogy a farkamra húzzam. Ez vagyok én. Ne feltételezz rólam olyasmit, hogy valaki más lennék.

– Talán az elején még elhittem volna ezt neked – felelte. – De mostanra már nem hiszem azt. Láttalak téged, Bastian – az igazi énedet. Tudom, mi rejtőzik a vastag bőröd alatt, amit igyekszel pajzsként használni. Láttalak a legrosszabb formádban, és szentül meg mernék esküdni, hogy pár perccel ezelőtt a legjobb arcodat mutattad nekem. De lehet akkor hoztad a legjobb formád, amikor azt mondtad, hogy ne féljek. Nem tudsz többé átverni, Bastian. Túl sokat tudok. Tudom, hogy fájdalmat okoztak neked, és tudom, hogy félsz.

– Dehogy félek... – kezdtem tiltakozni, de képtelen voltam rávenni magam, hogy befejezzem a mondatot. A kezemben lévő üres pohárra bámultam, amíg oda nem nyúlt érte, és el nem vette tőlem. Felnéztem rá, és észrevettem, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. A picsába!

– Engedd, hogy beléd láthassak, Bastian – suttogta. – Meséld el, mit művelt veled.

Csak néztem rá szótlanul, az agyamban tomboló belső háború kontrollálhatatlanul elszabadult. El szerettem volna mondani neki. De nem tudtam. Legszívesebben megöleltem volna és bárcsak szerethettem volna. De ezt nem tehettem meg. Nem akartam megtenni. Muszáj volt felfognia, hogy erre képtelen lennék, még akkor sem, ha róla van szó. Annyira el voltam baszva, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem, ezért kezdtem az elején, és újra bezárkóztam.

– Nem szeretett viszont – jelentettem ki végül, és megvontam a vállam. Szinte éreztem, hogy a pajzs újra felemelkedik körülöttem. Be tudtam zárkózni – tudtam már jól, hogyan csináljam. Az idők során megtanultam, hogyan zárjak ki minden érzelmet, minden érzést és minden olyan gondolatot, amire gondolni sem akartam. Kényelmes és biztonságos volt. – Nem nagy ügy.

– Bastian...

– Raine... – szóltam vissza gúnnyal telt hangon, és elfordítottam a fejem. – Csak fejezd már be, baszki!

– Mi lenne, ha alkut kötnénk? – ajánlotta Raine.

– Nem valószínű, hogy belemennék – közöltem. Továbbra sem néztem rá.

– Még nem hallottad az ajánlatomat – felelte csendesen. Nagyot sóhajtottam, ő pedig folytatta. – Mi lenne, ha hagynám, hogy... hmm... az csináld, amiről azt állítottad, hogy képes vagy. Tudod... anélkül, hogy hozzám érnél?

A fülembe, a szemembe és számos más szervembe is visszatért az élet.

– Arra gondolsz, hogy élveztesselek el?

– Öööö... igen, arra – bólintott, és a legsötétebb pír borult az arcára, amit idáig láttam rajta. – Hagyom, hogy megtedd, aztán te elmeséled, mit művelt veled.

– Ez most komoly? – kérdeztem, és próbáltam megfejteni, hogy vajon szórakozik-e velem. A farkam hajlandó volt elhinni, hogy nem valamiféle buta viccről van szó, és úgy döntött, hogy a lehető legkényelmetlenebbé teszi a rövidnadrágomat, még akkor is, ha épp akcióban vagyok.

– Azt hiszem, az – felelte Raine halkan, és lesütötte a szemét. – Vagyishogy azt hiszem igaz, amit régebben mondtál – arról, hogy fogalmam sincs, milyen érzés valójában? Vagy legalábbis, hogy milyen érzésnek kellene lennie. Hát, erre gondoltam, amikor... ööö... amikor azt gondoltam, hogy talán hagynunk kéne az egészet a csudába.

Azt hiszem, remegni kezdett a kezem. Vele akartam lenni. Ezt szerettem volna. De nem akartam, hogy ennyire vágyjak rá. Tiltakoztam az érzés ellen. Még ha ez állt is a legközelebb ahhoz, hogy megdugjam, ezt akartam csinálni. De nem engedhettem meg magamnak, hogy bármit is érezzek. Nem akarhattam túlságosan.

– Szóval, hagynám, hogy megtedd – folytatta Raine –, aztán mesélnél nekem... ööö... arról a nőről, aki bántott téged.

Azzal, hogy szóba került a nő, bár nem név szerint, majdnem elég volt ahhoz, hogy megölje az erekciómat. Nem is tudom, hogy a farkamra voltam-e jobban dühös, amiért állandóan fontoskodik, vagy Raine-re, amiért újra és újra a felszínre hozza bennem ezt a sok szart. Az ujjaim a térdemen doboltak, és rájöttem, hogy megint túl sok energia van a testemben. A víz és a kaja újra energiával töltött fel, és nem volt hol levezetnem. Nem csoda, hogy képtelen voltam egy épkézláb gondolatra.

– Nézzük, értem-e a javaslatodat – mondtam, és próbáltam elejét venni, hogy a rángatózó farkam túlságosan befolyásolja a helyzetet. – Elélveztetlek, anélkül, hogy egy ujjal is hozzád érnék, és utána mindent elmesélek neked arról a ribancról, aki átbaszott?

– Így van.

– Pontosan ebből nekem mi hasznom származik? – érdeklődtem. – Számomra ez úgy hangzik, mintha a puncidat és a kíváncsiságodat is kielégíthetném.

– Ne mondd ki ezt a szót! – rezzent össze Raine.

– Mit, hogy punci? – nyerítettem fel. – Miért ne?

– Mert mocskos.

– Én is az vagyok – emlékeztettem. A lábam elkezdett fel-le mocorogni, és nem bírta abbahagyni. Utáltam, amikor ezt csinálta.

– Ez csak színjáték.

– Színjáték? – feleltem gúnyosan. – Egy éjszaka alatt már hat nőben is járt a farkam. Soha nem dugtam meg ugyanazt két, egymást követő éjszakán, mert mindig volt egy következő a sorban.

– De Jilliannal nem viselkedtél így, igaz?

– Ne mondd már ki a nevét, bassza meg...

Éreztem, hogy minden izmom újra befeszül, lehunytam a szemem, és az állkapcsom is belefeszült. Kiabálni, ordítani, átkozódni akartam, és talán még rosszabbra is képes lettem volna. Az elmém és a testem az ellentétes irányba indult el. Nem akartam róla beszélni, ez nem volt kérdés. A gondolat, hogy Raine-t hátravetett fejjel, nyögdécselve látom... nos, ez határozottan nagyon is izgalmasnak tűnt, és a gondolatra azonnal újra megrándult a farkam. Tulajdonképpen éppen azon volt, hogy kijelölje a territóriumát – talán még egy kis zászlót is képes lenne leszúrni, hogy az összes többi farkas odakint tudja, mi az ő felségterülete –, a puszta gondolattól is, hogy talán egy kicsit közelebb juthat Raine-hez. Legalábbis remélte, hogy lesz alkalma elsülni, akár a lány közbenjárásával, akár nélküle.

És akkor megszólalt a másik, egészen apró, ostobán idióta, és valószínűleg mazochista részem, amelyik csak átölelte volna a csajt, azt szerette volna, hogy gyengéden megcsókoljam, és azt mondjam neki, hogy meg fogom védeni. Arra vágyott, hogy túrjon a hajamba, mert ez legalább annyira megnyugtatta a testemet, mint bármi más. Érezni akartam a teste melegét az enyém mellett, miközben alszik. Érezni akartam a leheletét az arcomon. Ezek voltak az igazán veszélyes gondolatok a számomra. Ezek voltak azok, amiket nem akartam. Mégis vágytam rá. Így akartam érezni magam. És mégsem.

Bassza meg!

Valahogy sikerült neki újra közel kerülnie hozzám.

– Bastian?

– Mi van? – csattantam fel, a hangom keményebb volt, mint szerettem volna.

– Ne haragudj, Bastian.

– Ugyan, miért kéne haragudnom? – kérdeztem, és teljesen összezavarodtam. Megfájdult a fejem, annyiféle gondolat kavargott benne.

– Már tudom, hogy fájdalmat okozott neked – Raine ismét megérintette az arcomat. A lábam abbahagyta az ugrálást, és éreztem, ahogy egy automatikus, lassú kilégzés hagyja el a tüdőmet. – Nem muszáj elárulnod a részleteket. Bocsáss meg, hogy szóba hoztam. Én csak... meg szeretnélek ismerni.

– Tényleg jobb lenne, ha távol maradnál – figyelmeztettem, és egyúttal belehajoltam az érintésébe.

– Ez jelenleg nem tűnik lehetségesnek – mosolyodott el Raine, és körbepillantott a kis csónakon. – De még ha így is lenne, akkor sem szeretnék távol maradni tőled.

– Én nem vagyok... egy kedves pasas, Raine – Nem tudtam, hogyan értessem meg vele, hogy semmi másról nincs szó, annak ellenére, amit ő feltételezett rólam. Az voltam, ami voltam – erőszakos, nyers és teljesen szerethetetlen. Talán ha mindent bevallanék neki, megértené, de én tényleg nem szerettem volna, hogy megtudja.

– Szerintem talán hagynod kellene, hogy ezt én magam döntsem el – vette el Raine a kezét az arcomról, és mindkettőt csípőre tette. – Tudod, kezdek egy kicsit belefáradni ebbe az egészbe.

– Mibe? – kérdeztem. Kicsit hátrébb húzódtam, és szerintem, a farkam is összement, úgy nézett rám.

– Törődtél velem – mondta, és sötét szemekkel bámult rám. – Végig vigyáztál rám, és gondoskodtál rólam. Már halott lennék, ha te nem vagy mellettem. Elegem van abból, hogy azt bizonygatod, hogy valami gonosz teremtmény vagy. Ha gonosz lennél, soha nem húztál volna ki a vízből. Soha nem tanítottad volna meg, hogyan használjam a gyűjtőrendszert vagy a jelzőfényeket, és nem tartottál volna a karodban éjszaka, amikor attól féltem, hogy meghalok!

– Azt akarod, hogy én is soroljam fel az összes baromságot, amit az elmúlt hetekben elkövettem ellened? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy attól lettem mérges, amit mond, vagy attól, hogy már nem ért hozzám. Valószínűleg erre magamnak kellett rájönnöm, de nem akartam tudni, miért pöccentem be. – A lista sokkal hosszabb lenne. Már elfelejtetted, hogy hátba támadtalak? Fogadni mernék, hogy nem.

– Nem, nem felejtettem el – acsargott vissza Raine –, de elvonási tüneteid voltak a pia miatt, ezért az, nem az igazi éned volt. Nem rejtőzhetsz el előlem többé, Bastian! Beléd láttam, és fogalmam sincs, miért nem akarod egyszerűen beismerni!

– Mert kurvára be vagyok szarva attól, hogy érzek valamit irántad, oké? – üvöltöttem vissza neki, és az igazságtól azonnal megfagytam.

Azt hiszem, mégsem tudtam teljesen kikapcsolni.